|
12: Voldemort bosszúja
Az új otthonunk csodálatosan nézett ki. Anyáéknak mindig volt ízlése. Egy kis falu szélén volt, ahol több ház is állt, és abból az egyik lett a miénk.
Apa elmondta nekünk a címet, még az állomáson, ahol várt minket, majd azonnal elhoppanáltunk az új házunkba.
Lily mosolyogva lépett be az ajtón, én inkább komolyan. Tizenhét évig éltem a régi házunkban, és most furcsa ez az új. A régi birtok évtizedek óta volt a családunké, és most... semmi... eltűnt.
Persze ez a hely gyönyörű volt, a ház, bár nem túl nagy, de megkapó, volt szép kertje. Tudtam, hogy anyáék miért akartak kisebb házat, mint az eredeti kúria.
Hiszen már felnőtt vagyok, hamarosan költözök, netán.... netán házasodok, családot alapítok, szóval én már nem fogok itt élni. Mayának pedig elég egy kisebb ház is.
Két emeletes volt az új otthonunk. Az alsó emeleten volt a nappali, konyha, fürdőszoba, egy háló, míg az emeleten egy dolgozószoba, két háló és még egy fürdőszoba.
Beköltöztem az üres szobába, és beköltöztettem magam mellé Lilyt, aki ugyan csóválgatta a fejét, de nem szólt egy szót sem.
- Elég széles az ágy kettőnknek – kacsintottam rá. Leült a szobában lévő kanapéra, és elvigyorodott.
- A kanapé is kényelmes – mondta.
- Inkább ott akarsz aludni? - játszottam vele, és úgy tettem, mintha nem tudnám, mire akar kilyukadni.
- Nagyon vicces – nyújtotta rám édes, piros nyelvét. - Inkább te!
Rávetettem magam az ágyra, és magamhoz öleltem a párnát.
- Én ágyon alszok, az biztos, édesem.
- Ahogy akarod! - mondta, majd elővett a ládából könyveket. - Gyere, minden délelőtt nyolctól kettőig tanulunk, utána jön a pihenés, megfelel?
- Meg – csusszantam le az ágyról, és én is elővettem a könyveket. - Ma legyen bájitaltan, bűbájtan és mágitöri, mit szólsz?
- Miért pont ezek? - válogatta ki a könyveket.
- Ezekből nem árt nekem a több gyakorlás. Gyere, anyának biztos van laborja, és biztos segít nekünk.
Bólintott, így lesiettünk az emeletről, és megkerestünk anyát.
A pincében volt a labor, minden összetevőt, amit akartunk, megtaláltunk. Voltak üstök, üvegcsék, és minden más.
Felcsaptuk a bájitaltan könyvet, és elkezdtünk kotyvasztani.
Délután rávettem magam, hogy elolvassam a Reggeli Próféta cikkét. A cikket, ami miatt vagy kétszáz levelet kaptam, felét Siriustól és Remustól.
Mind felbontatlanul egy dobozba került, arra gondoltam, ha megöregszem, legalább lesz mit olvasgatni.
A HALÁLFALÓ VALLOTT!
A Potter család egyetlen örököse tisztázódott a vádak alól, miután Charlus Potter, Miranda Mondew, és Jhonatan Habott elkaptak egy halálfalót, és kiszabadítottak egy pár éves kislányt, Tudjuk ki karmai közül. A halálfaló elmondta, a kislány Dorea Black-Potter unokanővérének Talma Montgomerynek volt a lánya: Maya Montgomery. Talmát és férjét nem rég lemészárolták a halálfalók, a kis Maya pedig a Potter családhoz került, ahonnan Tudjukki saját kezűleg vitte el onnan, és megzsarolta a családot, hogy a kislány csak akkor marad életben, ha az ifjú James Potter halálfaló lesz.
Dumbledore professzortól levélben megtudtuk, hogy, mióta elrabolták a kislány azóta keresi egy speciális auror csapat, hogy a Roxfort griffendéles diákja végre visszanyerje becsületét.
Amúgy megtudtuk, hogy James Potter...
- A többi lényegtelen – mondtam, és letettem az újságot. Újabb bagoly érkezett egy levéllel. Természetesen Sirius írásával. Bedobtam a többi közé, és Lilyre mosolyogtam.
- Nem olvasod el?
- Nem – válaszoltam. - Most nem érdekelnek ilyen dolgok.
Gyorsan oda léptem hozzá, és felkaptam az ölembe.
- Most csak te vagy és én...
Elkezdett nevetni, a nyakam köré fonta a karját, és megcsókolt.
- Hát, legyen...
A napok eszeveszett gyorsasággal teltek, a vizsgák pedig közeledtek, és egyszer csak azt vettük észre, hogy háromig, majd négyig is tanulunk egyfolytában. Persze azért jókat mulattunk délután, meg este, de volt, hogy alvás előtt is a tankönyvhöz nyúltunk.
Olyan nyugodt, és jó volt minden.
Több levelet már nem kaptam, nem is válaszoltam egyre sem, csak a családommal, és a tanulással foglalkoztam, meg persze Lilyvel, aki viszont lassan családtag lesz.
Maya sokat duzzogott, mert sokat tanultunk, hiába magyaráztuk el neki, hogy milyen fontos ez.
A hetek rohantak, és egyszer csak azt vettük észre, hogy Dumbledore visszahív minket a Roxfortba, május közepén.
Úgy döntöttünk hétvégén térünk vissza, és pénteken egész nap lazítunk egy kicsit. Már csak azért is, mert Maya ezért nyúzott minket.
- Anya, kimehetünk a fesztiválra? - kérdeztem. Apáék összenéztek.
- Hát nem is tudom – mondta apa lassan. - Nem lesz veszélyes?
- Nem hiszem, nem lesz semmi bajunk! - ígértem.
- Hát akkor...
- Köszi! - mondtam, és adtam egy puszit anya arcára.- Szeretlek titeket.
- Még szép! - nevetett anya. - Mi is szeretünk titeket, drágám...
Apa levelet kapott, így el kellett hagynia a biztonságos házat, mi hárman pedig bementünk a faluba. Mi pedig elindultunk a fesztiválra. A tömeg miatt gondoltam úgy, hogy Voldemort nem mer majd megtámadni.
A kezemre néztem.
A friss bőr sokkal fehérebb volt, mint a többi rész, de már nem fájt, és nem is érdekelt. A lényeg, hogy lejött a kezemről a jegy.
A fesztiválon ebédeltünk, Maya ülhetett körhintán, mi is kipróbáltunk pár dolgot Lilyvel, és jól éreztük magunkat. Lőttem nekik plüss macit, meg plüss szívecskét, halásztunk ajándékért, és jól éreztük magunkat. Maya a segítségemmel – bár nem lett volna szabad varázsolni, de most mégis muszáj volt – eláztatott egy kalapos embert, így egy halom ajándékkal értünk vissza a házhoz...
Bár ne tettük volna...
A hát körül sok ismerős auror volt, és ki be járkáltak.
Lily megtorpant, és felemelte Mayát.
A szívem összeszorult, és alig tudtam levegőt venni. Ha történt valami...
- Megvannak! Élnek! - kiáltott fel az egyik auror, mire Miranda és Jhonatan, apa legjobb barátai és társai odasiettek hozzánk.
- James, Maya jól vagytok?
- Jól! - kiáltott fel Maya. - Jól...
- Mi történt? - kérdeztem halkan, és eltávolodtam Lilyéktől. Miranda átvette Mayát tőle, így Lily odasietett hozzám.
- Sajnálom, valaki elárulta az édesapád – mondta halkan Jhon. - Ismerős lehetett, most keressük, kik kapták meg a címet apádtól.
Lily megragadta a karom.
- De, ugye... jól vannak? - kérdeztem suttogva. Jhon lehajtotta a fejét, majd Mirandára nézett.
- Sajnálom, James...
A fájdalom olyan hirtelen járt át, mintha valaki Cruciátus átokkal sújtott volna.
Egyetlen dolog vigasztalt, egyelten egy...
Hogy az utolsó szavam hozzájuk azt volt, amit az ember utolsóként mondani akar a szeretteinek.
„Szeretlek.”
Csak álltam ott bénán, és nem tudtam, mit tehetnék, mint mondhatnék...
Jhonatan felemelte a kezem, és beleadott egy kis aranykulcsot. A családi széf kulcsát a Gringottsba.
- Mit tegyek most? - kérdeztem könnyes szemmel. Lily a kezemet fogta, és próbált erősíteni, de tudta, hogy nem sokat tehet.
Jhon megragadta a vállam, és a szemembe nézett.
- Menj vissza a Roxfortba! Tedd le a vizsgáidat, tanulj aurornak, és állj be közénk. Harcolj Tudodki ellen, a szüleidért.
Bólintottam. Igaza volt... nem szabad feladni...
„Mindig és mindenhol van, nézz körül jobban, közel, amit vársz...
Szárnyaló vad táncokban, álmodó nagy vágyakban társ.
Holdra nézz, Nap fényét lásd, ünnepelj, ébredj, te vagy a Világ,
Szíved félre ver, téveszd, de valahogyan új erőt éleszt, az is, ami fájt.”
Erőt kell magamon venni, és megbosszulni azt, ami történt...
Én leszek a legjobb a Roxfortban, én leszek a legjobb az aurorképzőben. És meg fogom bosszulni azt, amit velük tettek.
Ha nem is fogom elkapni Voldemortot, de annyi kárt okozok neki, amennyit csak tudok. Dacolni fogok vele, amíg élek.
Bólintottam Jhonatannak.
- De mi lesz Mayával? - kérdeztem, és próbáltam letörölni a könnyeimet, hiszen, bármekkora elhatározást tettem, a szívem még mindig fájt, és a levegő sem jött könnyebben, mint pár perce.
- Elviszem magammal – lépett hozzánk Miranda. - Aztán, a vizsgák után eldöntheted, mi legyen vele. Már felnőtt vagy, jogod van felnevelni.
Erre is bólintottam, és megfogtam Lily kezét.
- Menjünk vissza a Roxfortba.
Bólintott.
Jhonatan kísért minket vissza. Hoppanálva mentünk Roxmortsba, onnan pedig felsétáltunk a birtokig. Örültem, hogy lassan megyünk, annyi minden kavargott bennem.
És persze a fájdalom nem múlt...
Még túl közeli a gyász...
De azt mondják, hogy az idő majd eltompítja az érzéseket.
Én viszont nem akarom ezt!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
