Hermione elhagyta barátait, kilépett a harcok mezejéből. Úgy tűnt nem vette észre senki a távozását. Senki a barátai közül. De honnan is tudhatná, hogy az egyik ellensége rögtön észrevette ezt, és titkon szereti őt? Sehonnan…

 

Elfeledett…

 

 

 

Elfeledett hangok,

Régi színek,

Szikrázó álmok,

Vak remények.

 

Ez volt minden, nem volt semmije,

Azt tudta csak, hogy nem kell félnie.

Nem kell tartania most már semmitől,

De a szíve nem könnyebbült meg ettől.

 

Vándorolt némán, csökkent a reménye,

Azt hitte vége, el jő a végzete.

Egyedül hal meg, nem lesz több csapda,

Egyetlen átok volt csak mely szívét marta.

 

Az üresség az, hogy nincs senkije,

Feláldozta magát, de nem volt értelme.

Észre se vette a világ, azt hogy eltűnt,

Csak egy ifjú, ki az ellenség soraiban ült.

 

Ő furcsállta a leány néma távozását,

S az előtte való éjszakákon hallott zokogását.

Nem értette, hogy nem vették észre,

Hogy eltűnt az, ki őket segítette?

 

Vagy csak az ő szívét ejtette rabul?

Csak ő nézte a leányt úgy, hogy szíve belesajdul?

Csak ő ejtett érte néhány csak könnyet?

Csak ő észlelte Mione elment?

 

A leány nem tudta, hogy fontos valakinek,

Nem gondolt arra, hogy egy szőke ifjú belészeretett.

Pedig ha tudta volna szíve, nem szenvedne,

S kitudja talán, ő is belészeretne.