Vers, a harcról, a halálról, s egy sötét korszak kezdetéről, melyek egy olyan ember hozott el, aki már nem "élvezheti" többé.
Utolsó harc
Ádáz csata dúl, kint a nagyvilágban,
Olyan óriási, mit még sosem láttam.
Szívemben ennél, még nagyobb a lázadás,
Hisz kit szeretni akarok, nem a legjobb választás.
Mit tehet a szív, ha mégis ő a választott?
Mit tehet, a lélek, ha ő lett, akit választott?
Mit tehet az élet, ha nincs mellém más ember, és,
Mit tehetek én, hogy enyhítsem a szenvedést?
Kimegyek a harctérre, tudom, ki kell mennem,
De olyan nehéz nekem, oly nehéz itt lennem.
Tudom, hogy a harc során, máshol fogunk állni,
S így is a mi szívünk fog, a legjobban fájni.
Keresem szőke tincseid, s a szürke szemed,
De félek, hogy szép kis szád, most gúnyosan nevet.
Félek, hogy megpillantom, ahogy másokat kínzol,
De még így is, a harctéren is, csak te hiányzol.
S meglátlak egy fa tövében, görnyedsz egyre, keseregsz,
Odafutok hozzád kedves, megnézlek, de nem nevetsz.
Könnyek futnak szemeidbe, arcod lassan eltorzul,
Ajkad egy szót küzd már csak ki - Szeretlek - s nem mozdul.
Zokogva esem térdre a porban, nem zavar már a harc sem,
Csak egy dolog bánt engem, hogy nem vagy velem édesem.
Meglátom a gyilkosodat, ki más lenne... a Kiválasztott...
Felállok, és odafutok, átkot küldök mellkasához.
Értetlenül mered rám, furcsa, zöld szemeivel,
De nincsen sok ideje már, megölöm őt, kezeimmel.
Kérdő arccal zuhan össze, a csatának vége már,
Tudják itt az emberek is, sötét korszak köszönt ránk.
Kérdésekre nem várnék én, ha lehet, elmegyek,
Földről egy tőrt fel is kapok, nincs élet, mi kellene.
Szerelmemhez odafutok, utoljára ölelem,
S egy szeretlek szót suttogva, a tőrt, szívemhez emelem... |
AJÁNLOM AZ OLDALT
