Ex - örökbarát

Ezernyi fodor, ezernyi gondolat,
Testet-lelket járó gyilkos bódulat!
Száz és száz gallér, fodor, ránc,
Forrong a tömeg, meg nem áll a tánc.
Viaszarcú bábuk keringőt lejtenek,
Monoton mozgással félelmet keltenek.
Villám villan derűs, éjfekete égen,
Megfagy a világ is azon a környéken.
Dühödt varjú károg, fagy kúszik a terembe,
A bábok folytatják a táncot, s én félve nézek szemedbe.
Nyugtatsz szótlanul, igézel némán,
Nem figyelsz az árnyakra, csak rám, csakis énrám.
Fogod a kezemet, öleled derekam,
Erős karjaidra bízom magam.
Szeretlek, szeretsz, ölelsz, ölellek,
Körülöttünk ropják viaszarcú szörnyek.
Hozzád simulok, közel egészen,
“Vigyél ki innen!” Tőled csak ezt kérem.
De te mosolyogsz, szinte rám nevetsz,
“Szégyellsz? Menekülj, hogyha nem szeretsz!”
Csendben lehajtom pipacsvörös fejem.
Melletted maradok… Mit tesz a szerelem?!
Körülölel minket a jeges rémület,
Undorodva néznek, mert egy vagyok veled.
Minden második táncos leköpne,
Jobban lenne szíve, jobban lelke tőle.
Mert te más vagy, máshonnan jöttél,
Máshogy néztél énrám, más dolgokat tettél.
Félelmet, rettegést kelt bennük a neved,
Azt mondják azért, mert nincsen lelked-szíved.
Nem akarnak látni, sem megismerni,
Sokkal jobb nekik látatlan ítélni.
S mert én kezemet nyújtottam feléd,
Száz torokból hangzott: “Áruló! Szemét!”
Mocskos véremmel engem elfogadtál,
Szerelmes szót, vigaszt, bátorságot adtál.
Körből kivetve most itt ketten állunk,
Ellenségünk közén egymásra találtunk.
Szorosan átölelsz, táncunk újra kezded,
Hiszen soká még nincs vége az estnek.
Mindent feledve nézem szürke szemed,
Mellyel eltűnteted a viaszszörnyeket.
Újra csak emberek, gyűlölködő barmok,
Sírnak és gyűlölnek, mert Te lettél a bajnok.
Irigyelnek tőlem, tőled pedig engem,
Mert a karjaidban végre boldog lettem.
De ők csak ezzel nyernek percnyi boldogságot,
S felednek érte engem, egy, ex-örökbarátot.