Lassan indultam fel a klubhelyiségbe, és felsóhajtottam.
Ott volt a karjaimban, és én hagytam, hogy elvegyék... újra elvegyék...
Lassan, már-már robot mozdulatokkal hagytam magam mögött a lépcsőfokokat, és azt kívántam, hogy bár még feljebb lenne, bár sose érnék oda.
- James! - kiáltott utánam valaki. Megfordultam, és kicsit elmosolyodtam.
- Szia! - néztem rá szomorúan. - Hát te? Nincs túl késő ahhoz, hogy itt legyél?
- Dolgom van – mondta halkan, és előhúzott valamit a talárja alól valamit, de nem láttam, hogy mit.
- Dolgod? - közelebb lépett hozzám, és átölelt.
Nem tudtam mit tegyek, hirtelen jól esett... egészen eddig, míg valami fájdalom nem nyilallt a hasamba.
Döbbenten léptem egyet hátrébb, és néztem a vért, ahogy a földre csöppen. Az én vérem...
Felnéztem rá, ránéztem a kezére, amiben ott volt a kés, és csöpögött róla a vér...
- Miért?
- Ez volt a feladatom – mondta halkan, majd nevetve elindult a másik felé.
A kezemet a hasamra szorítva elindultam fel a klubhelyiségbe, mivel az volt a legközelebb.
- Milicia – suttogtam a Dámának, mire az előre lendült. Alig kaptam levegőt, és járás is nehezemre esett. Beléptem a szobába.
- James! - Lily rám mosolygott. - Végre itt vagy.
- Lily... - suttogtam, aztán elsötétedett minden.

A gyengélkedőn ébredtem, és pislogva néztem körül. Nem tudtam, miért kerültem be, és azt sem, hogy hogy kerültem én nyár közepén a Roxfortba. Sirius, Remus és Peter egy másik ágyon ültek, és... Lily pedig az én ágyamon, és aggódva... Fogta a kezem!
Felültem, és körbepillantottam.
- Mi történt? - kérdeztem. Lily elmosolyodott.
- Ezt tőled szerettük volna megtudni – mondta, és adott egy puszit az arcomra. Csak pislogni tudtam.
- Ki akart megölni? - kérdezte Sirius.
- Megölni? Különben is, mit keresünk itt a Roxfortba? És Lily... te...
Értetlenül nézett rám, és elhúzta a száját.
- Lily, mi történt? - állt fel Remus, és odajött hozzánk.
- James, szerinted... milyen hónapot írunk?
- Hát... júliust...

Egy percnyi néma csenddel adóztak az emlékeimnek, mint pár perccel később kiderült. Lily volt az első, aki megszólalt.
- Október eleje van, James.
- Október?
- Nem emlékszel semmire? Mayára sem? - kérdezte kétségbeesve.
- Ki az a Maya? - Siriusszal kísértetiesen egyszerre tettük fel a kérdést. Össze is néztünk egy pillanatra, aztán megráztam a fejem.
- Jaj, istenem! Sirius, menjetek el Dumbledore-ért – motyogta Lily halkan. Nem értettem, hogy mi történt, és miért, és nem tudtam, mi a baj.
Tapmancs nem mozdult.
- Menj el te! Én maradok! - mondta. Lily felállt, majd dühösen elindult felé.
- Mi az, hirtelen feléledt bennetek a baráti jó érzés? Tudod mit, Black, takarodj innen, elegem van a kétszínűségedből, miért nem akkor állsz mellette, amikor szüksége van rád!
- Most szüksége van rám! - állt fel Sirius.
Lily előkapta a pálcáját, és rászegezte.
- Takarodjatok innen!
Remus rám nézett, felállt, majd karon fogta Tapmancsot, és kivezette.
Semmit sem értettem.
Sem azt, hogy Lily miért kiabál Siriusszal, sem azt, hogy miért áll mellettem.
Visszaült mellém, és szomorú tekintettel rám nézett.
- Istenem... ebből baj lesz.
- Miből.
- James... - Letörölt egy könnycseppet az arcáról, de nem válaszolt. Csak ült, és szorongatta a kezem.
- Lily...
- Annyira féltem, hogy meghalsz – mondta.
- Mi... összejöttünk?
Válaszolni akart, de végül nem jött ki hang a torkán. Mintha meggondolná azt, amit mondani akart.
- Igen – válaszolt végül.
- Ugye nem azért mondod, mert sajnálsz? - kérdeztem, mire elkezdett nevetni.
- Miért hiszed mindig ezt?
Értetlenül néztem rám. Mindig?
- Nem, nem azért mondom ezt – suttogta. Elmosolyodtam, és magamhoz húztam, szorosan a karjaimba zártam.
- Akkor nem fogsz ellenkezni, ha... - Megcsókoltam, és nem ellenkezett. Sőt, visszacsókolt.
Édes volt, szenvedélyes és tökéletes. Amiről mindig is álmodtam.
Ő is így gondolhatta, mert mosolygott, és megsimogatta az arcom.
- Gyógyulj meg!
Újra megcsókoltam, ha azt szeretné, hogy gyógyuljak, akkor kell a gyógyszer is...
- Miss Evans! A betegnek pihennie kell! - lépett be Madam Pomfrey.
Lily elmosolyodott, adott még egy puszit az ajkaimra, és felült.
Madam Pomfrey mögött ott állt Dumbledore is.
- Mr Potter, tudnom kell, ki támadta meg.
- Nem tudom – mondtam.
- Kérem, ha csak védeni...
- Dumbledore professzor! - szólalt fel Lily. - Tényleg nem tudja, amnéziás. - Szemében újra felcsillant az aggodalom, és Dumbledore is komorabb lett, mint szokott.
- Mi az utolsó emléke? - kérdezte.
- Hát, hogy mágiatörit olvasok a szobámban. Azt hittem, elaludtam, de Lily szerint csak elfelejtettem mindent.
- Csak? - húzta fel a szemöldökét a barátnőm. Legyintettem, miért lenne fontos a dolog?
- Madam Pomfey? - nézett Dumbledore a javasasszonyra.
- Valószínűleg csak átmeneti. Hamarosan visszatér az emlékezete – mondta.
- Remek. Miss Evans, ne aggódjon kézben tartom a dolgokat – szólt az igazgató, elköszönt és távozott.
- Még ma itt marad, holnap reggel elmehet, Mr Potter.
Bólintottam, és visszadőltem a párnámra.

- Miért vagyok külön szobába? - kérdeztem Lilyt, aki az ágyamon ült.
- Mert iskolaelső lettél – nyitott be Sirius és Remus. - Mondták a gyengélkedőn, hogy kiengedtek.
- Aham. Bár kicsit még fura, de... szóval iskolaelső – váltottam témát. Lily dühös tekintettel nézte a barátaimat, de nem akartam rá megjegyzést tenni. Amíg nem emlékezek magamtól, nem akarom tudni mi történt.
- Igen, jól zártad az évet, és...
- Te vagy a legjobb, mint mindig – legyintett Sirius. Ez furcsa volt, sose mondana ilyet, ennél nagyobb az egoja. Lily megforgatta a szemeit, és rám mosolygott.
- Talán igaza van – mondta, majd Sirius mellé lépkedett. - Egy kétszínű szemétláda vagy, ugye tudod? - suttogta halkan, és megint nem értettem. Mi történt itt?

Délután Lilyvel sétálni indultunk. Először úgy akartam, hogy a Tekergőkkel, de úgy tűnik Lil nem akar egyedül hagyni.
Hát igen, a Roxfortban mindenki olyan furcsán viselkedett.
A diákok többsége került, és nem szólt hozzám, még köszönni sem köszöntek, akik igen, azok pedig... mardekárosok voltak.
Pl. Regulus, vagyis azt hiszem, hogy ő. Vidáman, barátságosan köszönt nekem, mellette Betty volt, akitől sziporkázó mosolyt és egy köszönömöt is kaptam.
Akitől majdnem hasra este az Piton volt.
Bár gúnyosan, és mogorván, de ő is köszönt. Levágott egy „Helló Pottyit” és tovább ment. Csak pislogni tudtam, és próbáltam megérteni, mi folyik itt.
Mit kell mondjak, nem sikerült.
- Lily... - állítottam meg.
- Nem, James – mosolygott rám. Kitalálta, hogy mit akarok. - Magadtól kell emlékezned.

Este feküdtem az ágyamban, és emlékezni próbáltam, de semmi, még csak egy kép sem villant be, viszont az alkarom nagyon viszketett, már reggel óta, de nem törődtem vele. A sok furcsaság mindent elfelejtetett.
Akkor viszont, este az ágyban, úgy gondoltam, megnézem, hogy mi irritálja.
Csak bámultam, és nem tudtam megszólalni...
Mikor megláttam...
A sötét jegyet az alkaromon...