„...Az 1657-es felkelés végül elbukott, a varázslók végleg leigázták az egész erdőt...”
Mi a francnak kell nekem ezt kijegyzetelni? A tanár egy szellem, nem ember, és... Odakintről furcsa zajok hangzottak fel. Becsuktam a mágiatöri könyvet, majd felálltam, és kiléptem a szobámból.
- Ez nem lehet! - hallottam anya hangját, és tudtam, hogy sír. Lesiettem a lépcsőn, és megláttam, a szoba közepén térdelt, kezében egy fekete pecsétes levéllel. A fekete pecsét mindig halált jelent.
- Anya... - suttogtam. - Mi történt?
Felnézett rám, és megpróbálta letörölni a könnyeit. Felállt, de láttam, hogy alig van ereje.
- James... nem tanulsz?
- Ráér – mondtam, majd odamentem hozzá. - Anya, mit történt?
- Semmi... - Átöleltem, és leültettem a kanapéra. - Az unokanővérem, Talma, meghalt. Megölték őket, Voldemort kiirtotta a családját.
- Sajnálom – suttogtam halkan. Elkezdett zokogni, én meg néztem előre. Bár annyira nem ismertem Talmát, tudtam, hogy anyának sokat jelentett, és a családja is.
- A kislányuk túl élte. Most két éves. Ide fogják hozni, én vagyok az egyetlen rokona.
- Anyu, nyugodj meg! - simogattam meg az arcát. - Ma hozzák ide.
- Mi szívesen várjuk. A húgom lesz, úgyis mindig akartam egy testvért – mondtam halkan. Anya elmosolyodott egy picit, és próbálta letörölni a könnyeket, de azok csak folytak. Szerencsére apa bejött, és átvette tőlem.

Maya kicsi volt, szőke, és nagyon édes. Azonnal a szívünkbe férkőzött.
Én a sohanemvolt testvéremet láttam benne, anya a soha nem született lányát látta benne. Picit még féltékeny is voltam, de aztán elmúlt. Anya végre újra „babázhat”, és végre láttam mosolyogni. Ez jól esett.
Nagyon jól...
Maya aranyos kislány volt. És engem kedvelt meg legjobban. Folyton rajtam lógott.
Szó szerint.
Általában a kezemen, vagy a lábamon, és mikor menni akartam valahova nevetve kiabálta a nevem.
- Jémsz! Jémsz! - motyogtam.
Lily megfogta a kezem, és megszorította.
- Mi történt? - kérdezte.
- Elvitték, egy este. Nem olyan régen. Voldemort maga jött el hozzánk.
- Istenem – suttogta a szája elé kapva a kezét.
- Azt ígérték, hogy nem bántják, ha... ha én... - Összehúztam magam, és a falnak dőltem.
A külön szobámban ültem a földön, és Lilyvel beszélgettem. Először beszéltem arról, amit történt. Először avattam be valakit, hogy miért tettem... Amit Remus kérdezett.
Lily jött be hozzám, tudni akarta, hogy vagyok. Nem gondoltam, hogy azok után, ahogy elküldtem még visszajön, de jól esett, hogy visszajött. Talán ezért mondtam el neki, amit elmondtam.
- Annyira szerettem őt. Ő volt a család kis reménye. Egy kis fény a szürke életünkbe. És most ott van a kezükbe, érted? Ott van!
- James, nyugodj meg! - megsimogatta az arcom, és adott egy puszit. - Minden rendben lesz, hidd el!
- Nem, nem lesz minden rendben, semmi sem lesz rendben! Én...
- James, most mélyponton vagy, de azért vagyok itt. Nyugodj meg, és végre nézd pozitívan a dolgokat. Amíg téged maguk mellé akarnak, addig nem fogják bántani Mayát.
- De...
Hozzám hajolt, és megcsókolt.
Én viszont eltoltam magamtól.
- Nem akarom, hogy sajnálj! - kiáltottam rá. Szembe ült velem, és engem nézett. - Ezzel nem vidítasz fel.
- Akkor mivel? - kérdezte.
- Nem tudom! - motyogtam. - Elegem van mindenből. - Felálltam, és kimentem a szobából.
- James, hova mész? - jött utána. A Tekergők odalent voltak. Sirius és Peter Frankel beszélgetett, de mikor megláttak, akkor elhallgattak. - James, áll meg!
Lily ragadta meg a karom. Az arcán kétségbeesés ült, a szemében könnyek.
- Ne csinálj semmi hülyeséget, kérlek! - nézett rám.
- Lily... hagyj békén!
- Kérlek, ne tedd ezt, ne taszíts el magadtól! Te sem akarod!
- Miből gondolod, hogy hülyeséget akarok tenni? - kérdeztem.
- Látod a szemedből, látom, hogy feladtad, de James... Ő ezt nem akarná, kérlek gondold át! Kérlek, had menjek veled.
- Nem akarom! - mondtam a földre nézve, és elindultam kifelé.
- Ne tedd ezt!
Sírós hangon szólt utánam, és megálltam.
- Könyörgöm, ne taszíts el magadtól. Kérlek...
Csak néztem, és nem tudtam, hogy mit tegyek. Nem tudtam, miért akar annyira mellettem lenni.
Szánalom?
Szerelem?
Vagy valami más?
A klubhelyiségbe mindenki minket nézett, éppen válaszolni akartam, amikor McGalagony belépett.
- Potter, az igazgató hívatja, azt mondta életbe vágó!
Elsápadtam, és sietve az igazgatóhoz siettem.
Bent ült az asztala mögött, és előtte egy levél volt.
- Mi történt? - kérdeztem köszönés nélkül.
- El kell mennie pár napra, Mr Potter – nyújtotta felém a levelet. Gyorsan átolvastam a levelet, és egyre jobban lesápadtam.
- Nem lehet... ezt nem tehetem – mondtam.
- Vállalta, amit vállalt – állt fel Dumbledore. Rá néztem, és próbáltam nem összeomlani.
- Mit tegyek? - kérdezte suttogva magamtól.
- Amit kérnek magától. Mayát már keressük.
Csodálkozva tekintettem fel.
- Maga tudja?
- Az apja megírta nekem, hogy mi történt. A legjobban keresik a húgát. Amint megvan, ön szabadul, addig is... próbáljon meg nem tenni semmi olyat, ami...
- Értem – mondtam halkan, aztán elmentem.

***

Délután már abban a fekete kastélyban voltam, ahová rendeltek. Több halálfaló is volt ott, akik mind engem néztek. Felismertem Bellatrix Blacket, Rodophus Lestrange-t, Lucius Malfoyt. De voltak ott többen is.
Én meg csak bámultam magam elé, és nem tudtam, mit lesz ebből.
Féltem, hogy megvalljam. Nem akartam ölni, se semmi olyat tenni, ami egy halálfalóhoz méltó, de hozzám nem.
Nyeltem egyet, és nem néztem fel, nem akartam hallani semmit, nem akartam látni semmit...
Az ajtó kinyílt, és Voldemort lépett be rajta.
Mindenkin végignézett, majd rajtam állapodott meg a szeme.
- Hogyan sikerült eljönnöd? - kérdezte rám tekintve. Felnéztem rá, és okklumenciát használtam.
- Apa írt Dumbledore-nak, hogy szüksége van rám otthon.
- Remek. Feltalálják magukat.
- Miért vagyok itt? - kérdeztem.
- Mert a húgod hiányolt, és sokat nyafogott... - mondta, és intett. Az ajtó kinyílt, és egy halálfaló jött be, mellette Maya. A kishúgom azonnal otthagyta, és hozzám rohant. Én is felálltam, majd magamhoz öleltem őt.
- Ne félj, itt vagyok – suttogtam a fülébe.
Kis kezeit körbefonta a nyakam körül.
- Jémsz, úgy félek! Félek!
Sírt, és kicsi arcát belefúrta a vállgödrömbe. Aranyszőke haja most is olyan selymes volt, mint régen, kis testét rázta a zokogás és a félelem.
- Vigyél el innen – suttogta, és felnézett rám. Zöld szemei ragyogtak, mint a gyémánt, és olyan félelmet árasztottak, hogy beleborzongtam.
- Nem vihetlek el, de vigyázok rád, nem lesz semmi bajod, hidd el nekem. Elhiszed? - kérdeztem. Bólintott.
Voldemort intett, és mind a kettőnket elvezettek. Másfél napot voltam vele egy szobába, nyugtatgattam, beszéltem neki, meséltem neki, nevettem vele és játszottunk. Láttam, hogy jól van, de nagyon félt.
Aztán mennem kellett...
Nehéz volt elszakadni, és még mélyebbre süllyedtem...
És senki nem tudott visszahozni... majdnem senki...