Nem késtem el.
Lily lent várt, mikor leértem, majd együtt indultunk el reggelizni, és megkapni az órarendet. Most már nem tíz méteres lyuk volt körülöttem, csak két helynyi, de még mindig jól el lehetett férni.
Lily a köszönésen kívül még nem szólt hozzám, de bőszen elkapkodta előlem a zsemléket, mikor venni akartam, és mikor felmordultam folyton elvigyorodott egy percre.
- Nem hagysz enni? - kérdezte. - Ne csináld!
- Mert mi lesz? - érdeklődött nevetős hangon. Felemeltem a kezem. A körülöttünk ülők megdermedtek. Nem törődtem vele, elkezdtem Lilyt csikizni.
Csikisnek bizonyult. Fulladozott a nevetéstől, és próbált könyörögni, hogy hagyjam abba. Láttam, hogy Dumbledore rám mutat, majd McGalgonyhoz hajol. A tanárnő megcsóválta a fejét, és elmosolyodott.
Abbahagytam a csikizést.
Lily lihegett pár percig, majd beleboxolt a vállamba.
- Utállak – vigyorgott.
- Tudom, nem is egyszer a tudtomra adtad! - nevettem. Ezek után tovább reggeliztünk, míg McGalagony mellénk nem ért.
- Miss Evasn, Mr Potter itt az órarendjük – mondta, és tovább indult.
- Hé, nekem nincs is rúnakismeretem! - háborodtam fel.
- Tegnap megkértem Dumbledore-t, hogy ugyanolyan legyen az órarendünk. Így csak annyi változott, hogy a hülye jóslástan helyett velem jössz rúnaismeretre.
- Milyen jó – csóváltam meg a fejem. - De legalább idén megúszom a halálomat.
Elkezdett nevetni, és felállt, majd megragadta a karom.
- Gyere, el kell bájolnunk Flitwicket! - rántott fel.
- Engem már elbájoltál! - mondtam utána sietve, de még az egyik kosárból kikaptam egy cukros brióst.

A terem előtt már volt egy-két ember, mikor odaértünk. A négy ház most együtt volt órán, így kicsit aggódtam, mi lesz a mardekárosokkal, vajon mennyire fognak szórakozni velem.
- James!
A levegőbe hasító hangtól felállt a nem létező szőr a hátamon! (Igen, igen, az én hátam nem szőrős!) Lily felhúzta a szemöldökét, és rám nézett.
- Van barátnőd?
- Nem tudok róla – nyögtem, és próbáltam megtalálni a hang forrását. Néztem jobbra, néztem balra, mikor hátulról belém karolt valaki.
- Szia! - csengett a hangja. Egy szőke hetedéves lány volt. Mardekáros, ha jól láttam a talárjáról. - Ó, James! - sóhajtott szerelmesen. Felhúzott szemmel Lilyre néztem, aki a falnak dőlve kuncogott.
- Te ki vagy? - húztam ki a kezem a karjaiból, és végignéztem rajta. Lilyvel egy magas lehetett, szőke, kék szemű, szép nagy... izékkel, piros ajkakkal, szép combokkal... jól megmutatott mindent, annyi szent.
- Nancy Little vagyok, mardekáros, aranyvérű – mutatkozott be. Lily elfordult, hogy ne lássuk, hogy megszakad a röhögéstől. Nem tudom mi váltotta ki, netán az arcom, vagy valami más... de nem bírta abbahagyni.
- Hát... szia, Nancy! - mondtam. - Mit szeretnél?
- Hát... végre szabad préda vagy nekem – mondta.
Lily már a földön fetrengve röhögött, és csak néha mert rám nézni. Én nem akartam inkább tükörbe nézni, félő volt, hogy mellette kötök ki.
- Aha... miből gondolod?
- Aranyvérű vagy, halálfaló... és... és... gazdag! - az utolsót úgy suttogta, mintha titok lett volna. - Tökéletes!
- Gondolom ezért vagyok préda, és miért szabad? - kérdeztem. Rám nézett, és elkezdte a szempilláit rebegtetni.
- Van valakid? - kérdezte.
- Ő... van! - mondtam zavartan. Elvigyorodott, és rám kacsintott.
- Hazudsz! Órák után megkereslek, és bemutatlak a Halifali-klub tagjainak! Oké? - kérdezte, majd lekapott, és eltűnt.
Az elkövetkező tíz percbe én a csókot, Lily pedig a röhögőgörcsöt próbálta kipihenni...
Mind a kettőnkre rá fért volna egy jó alvás. Kár, hogy most kezdődik még a nap.
- Nem gondoltam, hogy ilyen mókás veled lenni – mondta vigyorogva. - Mi ez a Halifali-klub? - kérdezte.
- Fogalmam sincs, de nem lehet rosszabb, mint az IJP-klub.
- IJP? - kérdezte még mindig lihegve. - Az mi?
Felálltam, majd egoista mosolyt varázsoltam az arcomra.
- Találd ki!

A tanárok nem bántak velem különbül, mint szoktak. McGalagony gratulált, az iskolaelsőségemhez, Sirisnak a néveleges iskolaesőséghez (mármint a második helyhez... hehe), aztán tartotta tovább az órát. Amúgy nem esett rólam több szó ezen a napon.
De nem csak rólam, hozzám sem esett több szó, na jó... Lily ott volt mellettem, de olyan bájosan figyelt órákon, hogy nem volt szívem zavarni...
Különben is, most, hogy Remus nem beszél velem, valakitől el kell kunyiznom az anyagot!
Az órák után Kicsi Nancy visszatért, és elrángatott egy pinceteremhez, vagy szobához, vagy mihez. Lily kuncogva intett nekem búcsút, és ment tanulni.
Sajnos nem tűnt túl féltékenynek, hogy egy nagy mellű, feszes fenekű, topmodell barbie-baba rángat el magával.
A teremben voltak páran.
Pontosan három lány, és három fiú. Mind mardekárosok voltak.
- Ezek a Halifali-klub tagjai! - mondta Nancy és széttárta a karját. Többségüket ismertem. Nagyjából.
A három lány Edina Stainberg, Milicent Cromwell és Katerine O'Hara volt. Mind a hárman hetedévesek voltak, köztük Edinával és Katerine-nel volt közös órám.
A fiúk közül, csak egyet ismertem név szerint, bár a másik kettő közül is, az egyikük hetedéves volt, a másikuk pedig ismerős. Nagyon ismerős...
Akit viszont ismertem, azt nagyon ismertem.
Piton a terem végében állt, és gúnyos tekintettel méregetett. Úgy tűnt, ő nem túl boldog, hogy itt van.
- Nancy, miért hoztad ide?
- Mert a halálfaló „barátaink” nem veszik be maguk közé. Ő is csak olyan, mint mi! - mondta a lány.
- Mint ti? - kérdeztem döbbenten. - Kétlem, hogy olyan lennék!
- De hát... te sem akarsz halálfaló lenni, nem? - kérdezte Katerine. Megdöbbenve néztem rá, mire felhúzta a talárja ujját. Az ő kezén is ott sötétlett a jegy.
- Itt mindenki...
- Igen – mordult fel Piton. - Itt mindenki... és senki nem akar az lenni – oda jött hozzám. - Bármennyire meglep ez téged, nem minden mardekáros gonosz.
- Bocsi a jelenetet, de muszáj a látszatot megtartani – mondta Nancy, és elmosolyodott. - Ezt várják el tőlem. A többiek szerint mi csak a béna kis senkik vagyunk, ezért hoztuk létre a Halifali-klubot. A név arra jellemző, akit nekem játszanom kell. És te ide tartozol. Téged is belerángattak, vagy így, vagy úgy! Az ok mindegy, a lényeg, hogy te sem akarsz halálfaló lenni, vissza akarod kapni a barátaidat, és a megbecsülést. Nem?
- De – válaszoltam.
- Mi az, a Tekergők cserben hagyták a kicsi Pottyit? - gúnyolódott Piton, de a lányok egyöntetű gyilkos pillantására elhallgatott.
- Ők Trevor Hanting, és Regulus Black.
Persze! Sirius öccse! Hmm... túl ritkán látom, Sirius nem nagyon mutogatta eddig.
- Helló – intett Regulus. Hmm, ő nem akart halálfaló lenni? Sirius egyáltalán tudja, hogy ő...? - Asszem ismerjük egymást.
- Aham – mondtam bizonytalanul. Gyakrabban kéne odafigyelnem, amikor Sirius megmutatja a rokonait.
Összeszorult a gyomrom...
Sirius...
A fenébe, miért kellett rá gondolnom? Basszus...
- Hát, mi melletted állunk! - mondta Milli.
Ez biztató volt. Az egész Roxfortban, aki mellettem állt, egy sor mardekáros, köztük az esküdt ellenségemmel, és... - oké ez az egyetlen jó dolog az egészben - az életem szerelme.
- Hát... öhm... köszi – bólintottam. Legalább van valaki.
Nancy elmosolyodott.
- Majd eljátszom a barátnőd, jó? - kérdezte csillogó szemmel.
- Ne haragudj, Nancy, de nem bukok a barbie-babákra, az olyanokra, amilyet... - zavartan magam elé néztem - te játszol.
- Kár – sóhajtott fel. - Hát, ha barátokra vágy, itt megtalálsz minket.
Hát ez remek!