Az ágyam tetején feküdtem, és olvastam a Kviddics évszázadai legújabb kiadását, amikor minden lámpa elaludt. Felültem, fogtam a pálcám, és intettem vele, mire a végén egy apró, de erős fényű lángocska gyulladt fel.
- Anya! - kiáltottam ki a szobámból, és elindultam az ajtó felé. - Anya, történet valami?
Semmi nem hallatszott be, csak furcsa suttogás.
- Anya!
Kicsit aggasztott, hogy nem válaszol.
- Apa!
Semmi válasz.
Kinyitottam az ajtót, és kinéztem a folyosóra.
Sehol senki. A ház többi részében is épp olyan sötét volt, mint a szobámban. Elindultam a szomszéd szoba felé, mikor meghallottam a sikítást.
- Ne! Őt hagyja békén, kérem! - Anya hangja volt.
Átjárt a rémület, s mielőtt lementem volna a hang forrásához, berontottam a szomszéd szobába.
Minden fel volt dúrva, Ő pedig sehol.
- Kérem, Őt hagyja! - hallottam apa hangját is.
Aztán valaki felnevetett, és mondott valamit, de nem értettem.
- Ezt nem kérheti! Vigye inkább az életemet!
Elindultam le a nappaliba, s amikor megláttam megtorpantam.
Voldemort állt ott, apának szegezve a pálcát, mintha megfontolná az ajánlatot. Mögötte két halálfaló, és az egyik karjai között ott volt Ő.
Aludt, még mindig aludt... Olyan édes volt, olyan aranyos, ártatlan...
- Ő lesz az! - mutatott rám Voldemort, amint meglátott. - Ő velem jön, és meghagyom az életét – mondta.
- Nem kérheti ezt!
- A család mely mindig ellenem van, ha kiderül, hogy az egyik tagja halálfaló lett, sokan meggondolják majd, hogy mégis mennyire erős vagyok én! - Nevetett fel. - Ő lesz a halálfaló!
- Inkább öljön meg - lépett előre apa – de ilyet ne kérjen tőlem!
- Megteszem – mondtam. - De mindenki életben marad!
Voldemort a szemebe nézett, felnevetett, és intett a másik halálfalónak, aki elkapta a karom.
- James! - sikított fel anya. - Ne vigye el a fiamat! - rohant oda hozzám, és megragadta a karom, de én lefejtettem róla kezeit.
- Nem lesz semmi baj... - suttogtam neki.
Aztán kivittek engem is, és Ő is. Még sokáig hallottam anya zokogását.

Felriadtam.
Tudtam, hogy álmomban forgolódtam, és beszéltem is, és tudtam, hogy a másik ágyról Sirius engem néz. Megérzem az ilyesmit.
Újra átélni azt a napot nem volt jó élmény. Az ellenségeimnek sem ajánlom.
Felhúztam a pizsamám ujját, és néztem a Sötét jegyet, ahogy a kezemen mozog. Életem legrosszabb élménye volt, mikor felkerült. A jel, ami ellen mindig is harcolni akartam. És most köztük vagyok én is.
Vajon Dumbledore tudja, hogy igaz? Vajon, nem csak reméli, hogy humbug az egész?
Vagy ő is bízik bennem, mint Lily?
Ki kell tartanom... Ha megtalálják Őt, akkor kimondhatom az igazságot, addig nem lehet.
Addig ki kell tartanom. Nem tehetek mást.
Visszahúztam a pizsama ujját, és visszadőltem az ágyra.
Minden olyan zavaros, és én azt hittem, hogy mellém állnak a barátaim.
Sirius...
Remus...
Ha Peter el is hiszi, hogy önként tettem, akkor is... Siriusnak és Remusnak nem kellene. Bízniuk kéne bennem. Segíteniük, és nem kitaszítaniuk abból a csapatból, ahova tartozom... Ők volt a családom, az Istenért!
Én sem kételkedtem soha Siriusba, ő miért teszi?
Neki kellene a legjobban megértenie engem! Neki kellene...
Kiszálltam az ágyból, és elkezdtem járkálni a szoba közepén.
Mérges voltam, dühös és csalódott.
És persze... ott volt bennem az a jó érzés, az az egyetlen fénysugár, ami reményt adott nekem: Lily. Pont ő, pont az a lány áll ki mellettem, akire nem számítottam.
Visszaroskadtam az ágyamra, és az arcomat a tenyerembe temettem.
Nem tudok leszállni a dologról.
Sirius... Remus...
- Hogy tehettétek?! - mordultam fel hangosan, majd kikaptam a köpenyem a ládámból, és kiviharzottam a szobából.
Megint elöntött a méreg. A klubhelyiségben csak jártam fel-le, körbe-körbe, és nem tudtam megállni. Belerúgtam a falba, káromkodtam egy jót, aztán úgy döntöttem részegre iszom magam... másképp nem fogok tudni aludni, és kialvatlanul nem lehet kitaszítottnak lenni.
Épp fel akartam menni a dugi italért, mikor ásítozva, fáradt tekintettel Lily lépkedett le a klubhelyiségbe.
- Te mit csinálsz? - kérdezte. Rá néztem, és megráztam a fejem.
- Semmit.
- Miért nem alszol? - érdeklődött.
- Nem tudok – válaszoltam halkan. Megvakarta a fejét, majd odajött hozzám, megragadta a kezem, és elindultunk fel a fiúk hálója felé, de az ajtót elhagytuk, és még feljebb mentünk. Egy külön szobába.
- Ez mi? - kérdeztem.
- Ez a fiú iskolaelső szobája. Nekem is van – mosolyodott el. - Csak a túl oldalon. Ha jól tudom, te lettél volna a másik, ha... - Ha nem lettem volna halálfaló. - Szóval, szerintem, használhatod, nem hiszem, hogy Sirius szeretné.
- Úgy érted...
- Igen, Sirius a másik iskolaelső idén – bólintott. - Segítsek idehozni a cuccaidat?
Megráztam a fejem, és visszasiettem a szobába. Mindenki ébren volt, és akkor sem dőltek vissza, mikor megláttak. Összedobtam a cuccaim, majd kilebegtettem a ládám. Szó nélkül.
Aztán beköltöztem az iskolaelsőnek fenntartott szobába. Egyedül... hat éve nem aludtam a külön, ha a Roxfortban voltam. Mindig ott volt a három legjobb barátom... barátom? Hmm, új fogalmakat kell kitalálnom a Tekergőkre... azt hiszem.
Lily az ágyamon ülve nézte végig, ahogy kipakolok, majd elmosolyodott.
- Az ajtó csak jelszóra nyílik. Rictulus az eheti jelszó a szobákhoz. Majd odaadom neked mindet, rendben?
- Köszi – motyogtam, miközben elővettem a wiskys üveget.
- Mit csinálsz? - kérdezte döbbenten.
- Csak megteszem, amit elterveztem – néztem fel. Megcsóválta a fejét, felugrott, és elvette tőlem az üveget.
- Ha mindig leinnám magam, amikor mélyponton vagyok, akkor már alkoholista lennék! - horkant fel. Elmosolyodtam.
- Én nem szoktam leinni magam, de most mély ponton vagyok – mondtam. Adott egy pofont, pontosabban, meglegyintette az arcom, majd a két tenyere közé fogta, és rám nézett.
- Nem nyúlhatsz ilyen eszközökhöz! Ezektől könnyebb lenne, igen... de csak most. Ígérd meg nekem, hogy nem teszed!
- Te ezt nem érted! - ültem le az ágyra.
Nem értem mi történt, nem értem miért tettem, amit tettem, és mondtam, amit mondtam, főleg neki, de muszáj volt. Valakit okolnom kellett. Valakivel ordibálnom kellett, valakivel...
- Az lenne, a legjobb, ha te is kerülnél, mint mindenki! És nem törődne velem senki, engem úgyse értenek meg, úgyse hisznek nekem, úgyse...
Csendesen ült a szőnyegen, és mosolyogva nézett.
- Te sem értesz meg! - ordítottam dühösen, és belerúgtam az ágyba.
- De igen. Tudom, hogy dühös vagy, mert a barátaid cserben hagytak, mert mindenki ellened vagy, mert – odajött hozzám, és felrántotta a ruhám ujját, hogy látsszon a jel, és rá mutatott – ez nem te vagy!
Döbbenten néztem rá. Egyszerűen ne hittem el, hogy tényleg ennyire megért, hogy tényleg ennyire tudja, mi zajlik bennem.
- Zavart vagy, fáj a szíved, és ez érthető! - mondta. - De... tessék, folytasd! - mondta, és visszaült az ágyamra.
- Mit?
- Az ordibálást. Élvezem.
Elkezdtem nevetni, és leültem mellé.
- Ne nevettess!
- De komolyan – mondta. - Amikor veszekszünk folyton én ordibálok, te meg összehúzod magad. Tök jó látni, hogy tudsz te is ordibálni.
Fantasztikus lány!
Ha nem lennék belé szerelmes, most tuti belezúgnék.
Hogy érthet valaki ennyire ahhoz, hogy felvidítson, honnan tudja, mit kell nekem mondania? Mikor mire vágyom...
- Menned kéne – mondtam halkan, de már teljesen nyugodt hangon.
- Ne már! - nyafogott kislányosan. - Ordibálj még! Sose ordibált még rám halálfaló!
Megint elkezdtem nevetni.
- Így sokkal aranyosabb vagy – mondta, és felállt. - És jobban szeretem, ha nevetsz, mintha magadba zárkózol. - Adott egy puszit az arcomra. - Jó éjt, James. Reggel megvárlak! De ne késs el!
- Próbálok – mosolyogtam, és végigdőltem az ágyon. Lily még egyszer rám mosolygott, aztán eltűnt az ajtó mögött.