Május 1-jén hajnali 5 órakor Draco Malfoy arra ébredt, hogy a karosszékében ül és egy bagoly csipkedi a kezét.
- Levél? Nekem? – morogta álmosan. Beletúrt szőke hajába és megdörgölte a szemét. Leszedte a madár lábáról a levelet, és az asztalon lévő tányér felé intett. – Csak tegnap este óta van ott, ha gondolod a tiéd. Mást most nem tudok neked adni. És nekem már úgysem kell. Nem tudok enni már egy ideje… Felolvasom neked a levelet, jó? Bármi is van benne, vagy bárki is vagy, már mindegy. Szóval… hmm… egész rövid… „Draco Malfoy! Kézhez kaptam a leveled. Igazad van. Áruló vagy, és én már az utolsó csata óta csak Téged kereslek…”
- „Mert bár sok halálfalót elfogtam, sokan kerültek miattam az Azkabanba, a fő prédám mégis csak Te maradtál. Úgy valahogy, mint Harrynek Bellatrix Lestrange…”
- Hermione? – a boszorkány csak bólintott. Aztán tovább „mesélte” a levelét.
- „Csak én nem a bosszú miatt kívántalak látni, hanem hogy megértselek. Aztán megkaptam a leveled. Hallom árulónak tartod magad. És rájöttem, hogy miattam lettél árulóvá. Én küldtelek akkor el. Miattam mentél Voldemorthoz. Én tehetek róla… Jut eszembe, nem is ezért írtam ezt a levelet. El akartam mondani, hogy én még mindig szeretlek. 1-jén elmegyek Hozzád. Addig is kitartás és türelem: Hermione-d.”
-Herm…
- Én vagyok. Így egyszerűbbnek tűnt, mint leírva. Sokat változtam az idő alatt, míg nem voltál velem. De egy valami nem változott. Szeretlek, Draco.
- Nem lehet! Elhagytalak!
- De én megtaláltalak! Egymáséi lehetnénk újra!
- Nem lehet! Én…
- Ne csináld ezt, Malfoy! Egy aranyvérű nem viselkedik így! Nem megalázó, még egy pimasz kis sárvérű is szánalmasnak tart!
- Nem vagyok szánalmas!
- Napok óta ülsz a foteledben, nem eszel, fel akarod adni magad! Egy bagoly a legnagyobb társaságod! És mindez a büszkeséged miatt! Persze mit vártam most? Nincs mit tenni, örökre Malfoy maradsz! – Draco felpattant és Hermione elé állt. Közel hajolt hozzá, és az arcába sziszegte:
- Ne merj sértegetni, te kis pimasz…
- Kis? Kis micsoda, Malfoy? Szóval? Pimasz kis sárvé… - Draco nem bírta volna elviselni, ha Hermione kimondja a szót, ami egykor mindent tönkretett. Szorosan a boszorkány szájára tapasztotta ajkait. Rövid csók volt, de fullasztó. Végül ellökte magától Hermionet. – Nem tudom, mit érzel, Draco. És azt sem tudom, miért akartad az Azkabanban tölteni az életed hátralevő részét. 23 éves vagy, Draco. Sokat ér az életed. Semmi nem fájhat annyira, hogy feladd az egészet!
- De fájhat. Nem is tudod, mennyire fáj ma is, hogy önhibámból vesztettelek el.
- Én reagáltam túl. Amit mondtál, igaz volt. Az vagyok, egy pimasz kis sárvérű, aki a varázslók világában egyedül elbukik.
- Most mit vársz? Mit is várhatnál? – Draco visszahanyatlott a fotelbe. – Menj innen, Hermione! Menj el innen, így lesz a legjobb!
- De hát miért?! – kiabálta a lány kétségbeesetten.
- Nem kell a sajnálatod! Egy Malfoynak nincs szüksége egy sárvérű sajnálatára! – Hermione elkomorodott.
- Értem. – mondta halkan, aztán dehopponált. A magára maradt varázsló felsóhajtott. Nem akarta újra megbántani a lányt. De tudta, hogy csak így kaphatja meg a megérdemelt büntetését. Hajnalig rázta a zokogás. Aztán ott aludt el. Ott a fotelben.