A szél süvöltve száguld keresztül a tornyok közt. A bentiek – akik elég magasan vannak hozzá – egész nap hallhatják a hangját. A sikolyt, ahogy a levegő elrohan a magas falak mentén. És ez… ez a hang őrjítőbb mindennél. A dementorok hörgésénél, a hidegnél, ami a csontjaikig ette magát, a mozdulatlanságnál, az unalomnál, a bezártságnál… mindennél!

A negyedik emelet rabjainak pedig ezt is el kell viselniük. Akik hosszabb ideje raboskodnak, persze hozzászoktak már… vagy beleőrültek. Mindenesetre egy idő után nem zavarta őket tovább. Megszokottá vált, állandó zajjá, akár a mugliknál az autóforgalom. Ha nem figyeltek rá, már nem is hallották. Csak van, és ennyi, nem lehet tenni ellene.

De az új rabok? Ők keservesen megszenvedik a dolgot. Mert nem segít a befogott fül, és az egyéb zajok keltése sem. Semmi nem nyomja el a sikító szelet. Mintha csak a fejükben szólna. Hangosan, eltörölhetetlenül, kínzón…

Hermione Granger is szenved tőle. Fel-alá járkál, fülére tapasztja a tenyereit, és fennhangon beszél. Jobbára önmagához, mert ki más is hallgatná őt a nap huszonnégy órájában?

- Nem bírom, nem bírom, nem bírom, nem bírom… - dünnyögi mind hisztérikusabb hangnemben. Rekedtes, gúnyos hang felel neki. Draco Malfoy.

- Granger, lassan én sem bírom tovább. Maradj már csendben!

- Egyszerűen nem megy… - Hermione a rácshoz siet, ütni kezdi az öklével. De a szelet még így is hallja. Leereszti sajgó kézfejét. – Nem megy! Nem megy! Hogy bírod ezt az átkozott hangot?

Draco vállat von.
- Ahogyan a dementorokat. Nem veszek róla tudomást. Neked is ezt kellene tenned. Legalább az én érdekemben. Éjszaka nem tudok aludni, mert zokogsz, nappal pedig nem tudok gondolkodni, mert kiabálsz…

- Nem tudom nem hallani!

- Hogyne tudnád? A dementorok nem készítenek ki téged, különben már rég az egyik sarokban ülnél nyáladzva. Ha ezeket a dögöket el tudod viselni, pont a szél állna az utadba?

- Nem a szél… a rácsok… - csattan fel dühösen Hermione. Draco felnevet.

- Tudod, ugye, hogy ez nagyon halálfalós kijelentés volt? Nem is tudom, hogy jutottál idáig…

- Ha azt mondom, hogy én sem tudom, hogy te hogy lettél az, aki vagy, az megnyugtat?

- Pedig már mindent tudsz. A véremben van, hogy Malfoy legyek. Nagy, és tiszteletet parancsoló, akire mindenki felnéz, és…

- Gyilkos?

- C-c-c… Te beszélsz, cellatárs ?

- Nem vagyok a cellatársad… csak a szomszédod! De én csak egyszer öltem…

- Kiábrándít, ha azt mondom, hogy én is csak egy egyszerű AK01-es vagyok?

- Nem hiszem el…

- De pedig…

- Ki volt az?

- Úgysem ismerted. Nem felelt meg a te értékrendednek…

- Mit tudsz te az én értékrendemről, Malfoy?

- Azt, hogy megveted a gyilkosokat. És ez éppen elég… Allbe megérdemelte a halálát…

- Allbe? Sosem fordult meg a fejedben, hogy harcolhatnál Dumbledore oldalán?

- Sosem. Dumbledore egy vén bolond volt mindig is… De az eszembe jutott, hogy harcolhatnék a Sötét Nagyúr ellen. Egész sokáig úgy gondoltam, hogy volna értelme…

- De?

- Nincs de.

- Valamiért csak oda jutottál, ahol most vagy…

- Igen. Allbe miatt. Már-már majdnem fellázadtam az apám ellen, mikor az önkéntes mágusvadász mugli megölte a húgomat. Akkor éreztem úgy először, hogy igazuk van a Sötét Nagyúr híveinek. A muglik egytől-egyig férgek, és el kell őket taposni, különben egészen alattomosan közel férkőznek hozzád, és egy óvatlan pillanatban megölnek…

- Nincs igazad! A szüleim is…

- A szüleid is… a szüleid is… Muglik! Legalább annyira félnek tőled, mint egy baltás sorozatgyilkostól – ha nem jobban. Muglik, és nem értik a mágiát. Akkor sem fogják fel, hogy nem csak ártani lehet vele, ha az orruk előtt van a jósága és a szépsége… Fogadni mernék, hogy nem engedik, hogy otthon varázsolj! Pedig már bőségesen nagykorú vagy. Még az ő mércéjükkel mérve is.

- Ez igaz, de csak azt akarják, hogy ne bukjunk le…

- Azt akarják, hogy tartsd tőlük távol a mágiát! Tudják, hogy okos lány vagy, és nem buknál le… De rettegnek. Ha lett volna lehetőségük rá, megszabadulnak tőled… de még ártani és félnek neked, nehogy békává változtasd őket…

- Nem! Nem igaz…

- Valóban. Nem ismerem a szüleidet. Lehet, hogy szeretnek… De biztos nem úgy, mint addig, hogy azt hitték, normális vagy. Tudom. A családokban, ahol a muglik vére keveredik a varázslatot hordozóékkal, sosincsen igazi szeretet. Mint ahogy a nemes aranyvérűeknél sincs… Titokban lehet szeretni, és viszonzatlanul…

- De te szeretted a húgodat, és ő is téged…

- Igen. Teljes kilenc évig… aztán valami Sorsszerűség tudomást szerezhetett rólunk, és megölette őt azzal a muglival… épp mielőtt a Roxfortba indultam volna, augusztusban… Pedig titkoltuk nagyon… még apánk elől is. Biztosan elképesztően dühös lett volna, ha meghallja tőlünk a szót: szeretlek…

- Apád… Lucius Malfoy is itt van?

- Igen. Kicsit hátrébb van a cellája. Csak ül bent a priccsén, és bámulja a plafont. Néha, a szélcsendes éjszakákon hallani lehet őt. Énekel. A boldog családról, és a szeretetben felnevelt kislányról, meg a békéről és boldogságról… vagy ha ezt megunja, akkor a végtelen utakról, amik rá várnak kint… Erdőkről, sivatagokról, folyókról és a hihetetlenül kék tengerekről… hegyekről, völgyekről… olyan helyekről, ahol korábban járt… vagy ahová el akart jutni… majd hallgasd meg, ha egy éjjel nem tudsz aludni.

- Persze, de…

- Granger… maradj csendben… - dünnyögi Draco. - Köszönd meg a segítségem, aztán feküdj le aludni. Ma biztosan nem hallod majd a dalt. Nem kell hallgatóznod. Pihenhetsz…

- Milyen segítségről beszélsz, te hólyag? Semmit sem segítettél nekem!

- Dehogynem! – Draco Malfoy kibújik az ingéből, farmernadrágjából. Lefekszik – kényelmesnek nem nevezhető – priccsére, magára húzza rongyos, vékony takaróját, és a fal felé fordul. Vidoran, gúnytól csepegő hangon válaszol. – Már nem zavar téged sem a szél. Jó éjszakát, Granger!