Az aurorok új rabot hoznak az Azkabanba. Ez a történet eleje. Már meg sem próbálom azt hazudni, hogy nem szomorú, mert úgysem hinnétek el. Pedig esküszöm, hogy nem annak szántam...

Kitárulnak a hatalmas kapuk. A tenger felől só illatot hoz a jeges hajnali szél. Egy-két rab felkapja a fejét. Ők még tudják, vagy sejteni vélik, hogy ez a dolog , a szél, a kinti világ , a szabadság része.
Néhányan mély levegőt vesznek, érezni akarják az életet . Mert nekik csupán ennyi az élet. Néha kitárulnak a kapuk, és bejön a levegő. Egyesek még a végtelen tengert is látják a cellájukból. Ők szerencsések. Tudják, hogy van valami kint is. És ez tartja bennük a reményt.
Akik nagyobb bűnt követnek el, azokat hátrébb őrzik. Nekik csak annyit mond a szél: „Új sorstárs érkezett!’.
Éppen ez történik most is. A hatalmas kapuszárnyak között három alak tűnik fel. Mindhárman fekete talárt viselnek. A két szélső arcán félelem játszik. Legszívesebben futnának – már kifelé -, de ezt összekötött kezű, botladozó foglyuk miatt nem tehetik. Két vállát fogják, vasmarokkal. Fejére zsákot húztak. Akiket leghátra visznek, mindig ezt a bánásmódot kapják. Azt mondják, ezt érdemlik. A szorongatást büntetésül, a zsákot engedményül. Így senki sem tudja, kik ők…
A bizarr trió eléri az első rácsot. A jobb oldali auror felsóhajt. Vörös hajába túr, megvakargatja szeplős karvalyorrát. Nem lehet több húsz évesnél. Torkot köszörül.
- Ronald Weasley. B800301. Egy AK01-est hoztunk.
Néhány rab felhördül a rácson innen és túl. Gyilkos jár közöttük. Ez előbbiek apró bűnöket követtek el. Loptak, csaltak, hazudtak. Bennfentesek így is nevezték őket: LCH. Utóbbiak pedig édes kis semmiségeket csepegtettek el a minisztériumi információk közül a Sötét Nagyúrnak. A foglyok őket vetették meg a legjobban mindig is. Akik a „jó” oldalon álltak, az árulásért, akik pedig a Nagyurat szolgálták, a semmitmondó információk miatt nézték le őket.
Kapu nyílik a rácson, az aurorok tovább kísérik a gyilkost. Befordulnak a sarkon, az első emeletre érkeznek. Ezt újabb vaskerítés választja el az eddigiektől. Itt a másik auror szólal meg. Neki sem megy egyszerűen. Kusza, fekete hajához ér, megborzolja. Így olyan hatást kelt, mintha most szállt volna le a seprűjéről. Kicsit fennhéjázó mozdulat, de ki merné érte megfedni pont őt? Megigazgatja hosszúkás, szögletes szemüvegét. Végre beszélni kezd. Hangja rekedt, arcán kétségbeesés ül. A legrosszabb emlék kezd felszínre törni, ha soká maradnak, elájul, azt pedig nem teheti…
- Harry James Potter. B800631. A foglyunk AK01-es.
Ha lehet, itt még többet kell várni a továbbjutásra. Végül ajtó nyílik előttük, és tovább haladnak. Ezen az emeleten I-sek vannak. Akik az Imperiust használták. Bizonyítottan egyszer, kétszer, háromszor, ezerszer. I01-esek, I02-esek, I03-sok, I1000-sek…
A következő emelet a Cruciatust használók – C-sek -, és az árulók – nekik nincs külön kódjuk, egyszerűen árulók és kész – celláit foglalja magába.
Aztán jön a harmadik szint. Mondhatni üres. Illetve, dehogy az. Rabok nincsenek. Más van. Széltében hosszában csapdák. Műértő pontossággal kell a megfelelő kövekre lépni, a megfelelő sebességben menni, s közben a megfelelő fáklyatartókat nyomkodni, húzkodni, tologatni, forgatni – melyiknél mi a helyes eljárás.
Mindez csupán azért van, hogy a negyedik emelet AK-sai, a gyilkosok a helyükön maradjanak. Itt ugyanis elég egyetlen rossz mozdulat, és az ember elveszítheti a fejét…
A két auror felsóhajt. Még szerencse, hogy így, a foglyot kísérve nem kell vigyázniuk, csak majd kifelé jövet. A dementorok hidege már így is a csontjaikig hatolt.
Újabb lépcsősort másznak meg. Türelmetlenül toporognak átbámulva az ujjnyi vastag vasrudak között. A Harrynek nevezett férfi a pálcáján nyugtatja balját, Ronald nem bízik ennyire magában. Szerinte teljesen mindegy, hogy pálcát tud-e rántani, mikor egy sorozat- vagy jobb esetben tömeggyilkos rátámad.
Félrehúzódik előlük az utolsó akadály is. Tovább botladoznak. Aztán kinyitják az egyik cella ajtaját, és Harry bevezeti a rabot. Leveszi a kezéről a bilincset, a fejéről a zsákot.
A nő barna haja a vállára hullik. Arcán dacos kifejezés ül, fájdalom. Cseppet sem viselte meg a több száz dementor jelenléte. Hiszen már azelőtt úgy érezte, hogy nincs több öröm a világban, mikor az aurorok elfogták.
Potter és Weasley távoznak. Az Azkaban nem az aurorok kedvenc helye…
Hermione Granger keserűen felnevet. Az egykori iskolaelső, a griffendéles, a Voldemort ellen harcoló, Harry Potter legjobb barátja… most nem több egy azkabani gyilkosnál. Már csak egy AK01-es…
- Nocsak, nocsak! – rekedtes, gúnyos hang zavarja meg a gondolatmenetét. A szomszéd cellából jön. – Ha valakire nem számítottam cellatársként, az te vagy.
- Ki a…
- Ki a pokol vagyok? Draco Malfoy, szolgálatodra. – A férfi a saját priccsén ül a sarokban, hátát a hideg falnak simítja. Ripacskodó mozdulattal biccent a lánynak. Megszaggatott farmernadrágot és fekete, rövid ujjú inget visel kigombolva. Kissé piszkos haja az arcába hullik, ezüstszürke szemei világítani látszanak a félhomályban. Még így, raboskodva is elbűvölő, babonázó.
- Draco Malfoy… igen, sejtenem kellett volna, hogy téged is idehoztak…
- Te mit vétettél nekik, Granger? Nem csináltad meg a házi feladatodat? – kérdezi.
- Te is tudod, hogy ide csak azok kerülnek, akik megöltek valakit. – Csend telepszik rájuk. Néhány perc múlva Draco szólal meg. Hangjából már hiányzik a gúny, inkább érdeklődő, komoly, talán még barátságos is.
- Hogy lett az eminens Hermione Grangerből börtöntöltelék?
- Volt egy húgom. Rozának hívták. Megölték. Az aurorok. Összetévesztették egy halálfalóval. Egy hétéves, törékeny mugli kislányt egy hatalmas, varázspálcával hadonászó férfivel…
Hermione a földre csusszan a rácsok mellett, szemét elárasztják a könnycseppek. Az aurort sosem hozták volna az Azkabanba a gyilkosságért. Ő bocsánatot kért volna, és ezzel ennyi. Másnapra csak egy rossz munkanap az egész. De őt, Hermionét, aki végignézte a húga halálát, igenis le lehet tartóztatni, mert felpattant, és mire rádöbbent, mit tesz, már rég kimondta az Adava Kedavrát, és megölte a gyilkost…
Egész testét rázza a zokogás, görcsösen sír, a dementoroknak adja a fájdalmát - ha már öröme nincsen, amit nekik adhatna. A dementoroknak, és Draco Malfoynak…
Hosszú idő után egy kéz érinti meg a vállát, gyengéd, törődő. Hermione felpillant. Draco térdel mellette, a rács túloldalán. Piszkos, hófehér kezében egy megviselt zsebkendőt tart, átnyúl a vasrudak közt, a lány kezébe adja.
- Nincsen semmi baj – suttogja. - Én mindig itt leszek veled…
- Miért? – kérdezi Hermione a könnyeit törölgetve, értetlenül.
- Mert nem tudok elmenni innen. – Mély levegőt vesz, újra nem szólal meg sokáig. Aztán mikor mégis, a hangja fátyolos. – Nekem is volt egy húgom. Zitának hívták…