Régi városrész, senki nem jár arra,

Ott senkit nem nyomaszt a halál kósza hangja.

Senkit nem érdekel, ki bolyong arra

Vagy épp kit riaszt fel álmából a sarja.

Egy fiú sétál az utcán, szeme tompán üres,

Nagyot dobban a szíve, de senki nem hallja a neszt.

Egy bagoly lesi az ifjút, halkan huhog hozzá,

A történetet tudja, de érzelmileg a fiú hogy áll?

Kígyó marja szívét, könyörtelen kobra,

Arcára világít a félhold sugara.

De a fiú nem érzékeli az enyhe fényt,

Félő, hogy a sötétségben örökre elvész.

Egy tündér fut utána bocsánatot várva,

Nem emlékezve előbbi hibájára.

Pedig gyilkos lett, megölte a srácot,

Összetörte szívét, az életével játszott.

A fiút nem érdekli a könyörgő leány

Egyenesen megy tovább a kihalt, kopár utcán.

Némán szenved, könnyet nem ejt érte,

Egyszer szeretett s mi lett a vége?

Arra lett nevelve, hogy soha ne szeressen,

Hogy szívét örök jégpáncél fedje.

De megtagadta, szerelmes lett a fiú,

Ezzel szíve indította el a kegyetlen háborút.

Becsapta a lány, reményét vesztette,

A fiú végig sétált az utcán, a leányt többé nem kereste.

Bár mindig rá gondolt, de soha nem feledte,

Hogy mit tett vele az, ki az ő szerelmét kereste.

A leány is mindig gondolt a megtört ifjúra,

Csak rá várt, szerelmét nem rejtette soha.

A lány nem várt csodát, hisz az ő hibája tudta,

Hogy visszanőtt a jégpáncél a megtört fiúra.