- Akkor most mi lesz?
Hermione Granger, Harry Potter legjobb barátja egy asztal mellett ült, és egy kinyitott könyvet nézett. Két barátja, Ron és Harry közben a házban lévő kanapén szintén könyvet olvastak. Rajtuk kívül a házban csak egyetlen ember volt. Egy sápadt, középidős férfi, aki az egyik fotelben aludt. Fáradt volt a telihold miatt, hiszen Remus Lupin vérfarkas volt. Amolyan szelíd vérfarkas, ha lehet ilyet mondani.
Hermione felsóhajtott, majd becsukta a könyvet.
- Vajon tényleg létezik? - kérdezte.
- Ha igen, akkor az az egyetlen esélyünk. Ha jól értettem, amit Trewlaney mondott... - kezdett bele Harry.
- De hiszünk annak a banyának? - méltatlankodott a lány. - Hiszen, mindenki tudja, hogy csaló!
- De önkívületi állapotban volt, már lassan felismerem, ez egy igazi jóslat lehetett. Szerinte van egy tárgy, ami segítségével úgy legyőzhetnénk Voldemortot, hogy a horcruxokat nem kell megkeresni. Megér egy misét, nem?
- De, de eddig három napot töltöttünk kereséssel, könyvek bújásával, ahelyett, hogy Voldemortot próbálnánk megállítani – feleselt vissza Hermione, majd újra kinyitotta a könyvet, és belelapozott.
Ismét ugyanaz volt az eredmény. Semmi olyan tárgy, ami segíthette volna őket. Feladta. Becsukta a könyvet, pontosabban bevágta, amiért a jutalma egy keserű pillantás lett a fotelból, Remus felől. Megeresztett egy bocsánatkérő mosolyt, majd felment a szobájába és lefeküdt.
Harry és Ron nem adták fel ilyen hamar. Úgy döntöttek hisznek a tanárnőnek, még akkor is, ha nem igaz a jóslat. Arról nem is beszélve, hogy a Rend megtiltotta nekik, hogy Voldemort után menjenek. Ezért volt itt Remus. Harry úgy gondolta, legalább örülnek, a Rend tagjai, élükön Mrs Weasleyvel, hogy nem csinálnak semmi veszélyeset, hanem nyugton ülnek.
Három, órát bújták még a könyveket, mikor végül feladták a keresést.
- Ma tied a fotel – csukta be a könyvet Harry. Ron felsóhajtott és bólintott. Volt két pokróc a kanapé előtt. A fiú felvette az egyiket, majd elhelyezkedett a fotelben. Harry végigdőlt a szakadt, szürke kanapén, majd magára húzta a másik pokrócot.

A ház, ahol voltak egy kicsi, két szoba, plusz fürdőszobás ház volt. Az egyik szoba volt a nappali és a konyha, ahol volt két szürke, rossz fotel, egy szintén szürke szakadt kanapé, meg a konyhai berendezések, így egy asztal, három szék, sütő egyebek, és volt egy másik szoba, amiben volt egy ágy – ezt kapta Hermione -, egy asztal és egy szék. Valami elhagyatott, kissé roggyant ház volt, de itt legalább Voldemort nem találhatott rájuk.
A nappali padlóján több tucat könyv volt. Ezeket tanulmányozgatták immár három napja, bár Hermione nagyon ellene volt, mert Trewlaney tanárnő jóslata alapján kutattak. Ő pedig, köztudottan, nem kedvelte a jóslástan professzort.
Másnap reggel felkeltek, mind, egy kisebbfajta reggeli után pedig, immár Remusszal kiegészülve nekiláttak folytatni a keresést. És végre eljött a nap, hogy találjanak is valamit.

- Sirius, ébresztő! - Lily a szoba ajtajában állt és az alvó férfit nézte. Felsóhajtott. Nem tudta, képes lesz-e újra megszokni Sirius Blacket, ha egyáltalán olyan, mint volt. És, ha másmilyen? Ha sokat változott... Ha „jobb” lett?
Lily sosem kedvelte a férfit. Már az első nap, mikor a Griffendélben találkoztak, már az viszolyogtató volt számára.

- Black, Sirius! - Szólt egy magas, szigorú arcú tanárnő. A vörös hajú kislány ámélkodva nézte a csodát, amikor a mellette álló, fekete hajú, kék szemű fiú ránézett.
- Én vagyok – vigyorgott, majd kihúzta magát a lány előtt. Aztán felment. A kislány kissé mérgesen nézett utána, a fiú hangja pont olyan volt, mint az unokanővéréé. Dölyfös, és olyan felhúzott orrú, egosita hang volt.
Lily unokanővére, Miletta Evans mindig kivételezett a lány húgával, Petuniával. Hogy miért? Őt valahogy mindig többre tartotta, pedig Pet buta volt, és kissé együgyű is. Ellenben Milli szerette. Annyira, hogy miatta Lilyvel mindig úgy bánt, mintha egy kis senki lenne.
- GRIFFENDÉL! - kiáltott fel a kalap. Aztán még egy diák felment, de Lily csak Sirius nézte, ahogy kihúzta magát, és a felsőbb éves griffendéles társainak mondott valamit, méghozzá kissé egoista arccal.
- Evans, Lily! - A lány felsóhajtott, majd felment. Kihúzta magát, és bátran leült a székre.
- GRIFFNEDÉL! - A kalap szinte azonnal kiáltotta a ház nevét. Lily elgondolkozva felállt, majd odament, ahova a fiú is, sőt mellé ült le.
- Szia! - köszönt Sirius. - Te álltál mellettem, ugye?
- Aha – válaszolt a lány. - Lily vagyok...
- Hallottam – válaszolt sértődötten a fiú. - Nem vagyok süket... - A lány eltátotta a száját, majd becsukta és nem szólt többet. Közben jöttek a többiek oda. Voltak köztük érdekes arcú, kedves, dölyfös, büszke arcú gyerekek.
- Hé vakarcs! - Lily pislogott egyet, ugyanis Sirius szól mellette. - Lily! - A lány beharapta az ajkát. A fiú őt hívta vakarcsnak!
- Nem vagyok vakarcs! - szólt vissza dühösen. A fiú elvigyorodott.
- Milyen családból jössz? Nem ismerem az Evansöket...
- Mugli családból – válaszolta büszkén a lány. Sirius hümmögött egyet, majd lesajnáló pillantást vetetett rá...

- Hahó! - Ébresztette fel Lilyt az álmodozásából a férfi. - Ne haragudj, de szeretnék felöltözni.
- Öh... Persze, bocsi... csak elgondolkodtam! - válaszolt, majd elmosolyodott. Hirtelen nem is tudta, miért gondolt erre az emlékre, hiszen mióta Jamesszel együtt voltak Sirius normális volt... már amennyire normális lehet. Mármint, akkor sem kedvelte annyira, de elviselhető volt. Különösen azért, mert rajongott Harryért. Ez az előnye megvolt, és persze feltétlenül meglehetett benne bízni. Már csak ezért megérte elviselni az időnkénti hülyeségeit. Eközben átment a konyhába, majd leült. A fejét a kezére támasztotta és gondolkodott. Ha megtalálják az átjárót vissza, vajon ugyanígy maradnak, vagy az élet a kinézetükön bepótolja az elmaradását? Vajon hogy fog öregen festeni... vagyis idősebben? Vajon Harry hogy fogadja majd őket, ha tényleg sikerülne? Vajon, hogyan?
- Min gondolkozol? - Lily felnézett. Sirius az ajtófélfának támaszkodva nézte őt.
- Ezen-azon. Nem fontos – válaszolt. - Akarsz enni valamit? Csináljak valami reggelit? - A férfi nemet intett.
- James?
- Már elment – mosolygott a nő. - Meg kell szoknod, hogy itt korán van kelés. Na, ha nem kérsz semmit, akkor nekem is van dolgom. Csak megígértem Jamesnek, hogy itt maradok, míg fel nem ébredsz.
- Veled mehetek? - kérdezte Sirius. Lily bólintott, majd felállt és elindultak Crystales könyvtára felé.

- Nézzétek mit találtam! - ugrott fel Ron az egyik fotelből. Kezében egy újabb könyv volt, a közepén kinyitva. Harry lerakta a sajátját, ahogy Remus és Hermione is, majd a fiú köré gyűltek.

iMágikus medalion: Egy ősi varázsló mágikus képességekkel ruházott fel egy medálét, hogy megóvja az életét. Csakhogy a varázsló meghalt, és a legenda szerint a medál eltűnt.
A legenda szerint a medál hatalma képes a halált elűzni, emellett mágikus képességeivel képes életet elvenni is.
A medált egy híresebb varázsló találta meg. Ő volt, a négy nagy közül, Griffendél Godrik, aki viselte is a medált egy ideig, valószínűleg a Roxfort megalapításáig. Aztán másvalakihez került a medál, aki, a legenda szerint, a túlvilágra vitte a kincsét.

- Van róla egy kép is valahol – mondta Ron. - Mindjárt megkeresem. - És elkezdett lapozni a könyvben. Közben Harry visszaült a kanapéra.
- Lehet, hogy ez lenne? - kérdezte. - Képes megvédeni a haláltól, de képes életet is elvenni.
- De ez túlságosan legendán alapul. Különben is, hogy vihették át a túlvilágra? Vagy, talán egy kísértetnél van? - elmélkedett Hermione.
- Ki tudja mi van a túlvilágon? - sóhajtott fel Remus.
- Anyáék, Sirius és Dumbledore. De tudja Cedric is, és az a sok ember, akik meghaltak a háborúban – válaszolta Harry. Remus felsóhajtott.
- Igaz...
- Tessék itt a kép. - Fordította feléjük a könyvet. Harry eltátotta a száját, ugyanis a képről egy téglalap alakú, kék kövekkel kirakott medál volt, olyan, ami Lily nyakában is lógott azon furcsa napon, elsőbe, mikor látta őt Edevis tükrében. Közelebb ment, és megpróbálta felidézni azt a napot. Ott állt, mint akkor esténként mindig a tükör előtt, de valami furcsa dolog történt. A tükör felülete meghullámozódott, mint egy tó vize, és az anyját látta, de csak őt, nem úgy mint előtte. És úgy érezte, mikor a kezét a tükörhöz tette, mint Lily, érezte a kezét.
- Én láttam már ezt a medált! - mondta. Mindenki ránézett.
- Hol?
- Anya nyakában, Edevis tükrében, még elsőben...