Csak néztem előre, miközben ismeretlen folyosókon vezettek végig. Mindent hallottam, de semmire nem reagáltam. Nem volt kedvem. Minek? Miért ne halhatnék meg?
- Semmi súlyos, nem idegösszeomlás – hallottam az egyik ismeretlen hangját.
- Nem? - kérdezte, talán McGalagony professzor. - Hát?
- Érzelmi mélypont. Ez kihatott az idegeire. Pár nap nyugodt pihenő, néhány jó élmény, és kutya baja sem lesz.
- Tehát nem maradandó?
- Nem. Kiheveri. Csak törődést igényel. Úgy hiszem történt pár olyan dolog, ami érzelmileg lenullázta, hogy így fejezzem ki magam.
- Értem. Meddig marad?
- Még jó kedve nem lesz. Nehogy visszaessen. Miss Potter, nézzen rám! - Bámultam előre. - Egyenlőre, amint látja semmire nem reagál. - Semmire... csak... Rá... ott ült a folyosón, egy padon, majd felállt. Kitéptem magam a gyógyító karjától, majd odarohantam, és a karjaiba vetettem magam.
- Mea! - kiáltott fel meglepetten. - McGalagony professzor!
- De kérem, kisasszony, a betegem... - Egy újabb ismeretlen hang.
- Hagyja! - szólt rá az én gyógyítóm. - Ismeri a hölgyet?
- Igen, az osztálytársam, és a...
- Barátnője – mondta McGalagony. Olyan jó érzés volt, ahogy átölelt.
- Ó, akkor az egyik érzelmi megviselés már megvan. Doktornő, meg lehetne oldani, hogy a maga betege egy szobában legyen az enyémmel?
- Miért, mi baja van Meának?
- Érzelmi mélyponton vagy, ami megviselte az idegeit. Egy kis pihenés, és a maga közelsége, és rendbe jön. Nyoma sem marad, csak egy rossz emlék lesz.
- Rendben. Azonnal keresek egy üres szobát – mondta a másik gyógyító. Aztán valaki megfogta a kezem.
- Jöjjön!
- Nem! - Mióta itt voltam, azóta nem ellenkeztem semmi ellen. - Nem... - suttogtam újra, és még szorosabban Siriushoz bújtam. Aki felszisszent. De ez most nem érdekelt.
- Ez már jót jelent – bólintott. - Mr...
- Black.
- Megtenné, hogy elkísér a recepcióra a kisasszonnyal? - kérdezte.
- Gyere, Mea, elindulunk, jó? - bólintottam, de nem engedtem el. Ő sem akart elengedni. Ettől kezdve ő foglalkozott velem, amennyire a fájdalmai megengedték.

Egy fehér szobát kaptunk. Én az ágyon ültem és néztem a falait. Dél körül lehetett, jót aludtam. Sirius tankönyvet olvasott, de néha rám lesett, és rám mosolygott. Egy gyógyító a kötéseit szedte le, majd kötött rájuk újat.
- Nagyon szép, kezd sebesedni, végre. Talán pár nap múlva meg is gyógyul.
- Hála az égnek. - Az ajtó kinyílt, majd egy barna, jóképű gyógyító lépett be, és rám mosolygott.
- Jó reggelt – köszönt Siriusnak és a másik gyógyítónak, majd odajött hozzám. - Jó reggel, Miss Potter.
- Jó reggelt. Ön...
- George Smith vagyok, az ön gyógyítója. Hogy érzi magát?
- Jobban, mint tegnap – válaszoltam. - Olvashatok? Le fogok maradni a tanulásban...
- Természetesen. Tegnap McGalagony professzor hozott be könyveket, hogy tudjanak tanulni – mosolygott, majd megmérte a vérnyomásom, adott egy bájitalt, és szólt egy ápolónak, hogy hozza be a többi könyvet. Amíg Siriust kötözték, addig olvastam, majd amint kettesben maradtunk odajött hozzám, majd megsimogatta a kezem.
- Na, hogy vagy? - kérdezte, majd közelebb csusszant, és az arcom is megsimogatta. Olyan jól esett, egyeszűen már fizikai fájdalommal járt, hogy nem lehetett mellettem, és most... szomjaztam a törődést tőle. Alig vártam már, hogy végre megcsókoljon. De azt még húzta, csak rám mosolygott, és várta a választ.
- Jól... de... de úgy hiányoztál.
- Mitől borultál ki? - kérdezte, és felült mellém. Hozzábújtam, fejem a mellkasára tettem.
- Attól, hogy senki nem törődött velem, és az, hogy senki nem aggódott miattad se...
- Hm...
- James és Lily is csak a hülye bajukkal vannak elfoglalva. Olyan ostobán viselkednek! Jast és Pitont nem akartam zavarni, pedig ők segítettek volna. Remus és Amy is csak magukkal törődnek. Azt hiszem két hét után, tegnap besokalltam. De még nem akarok visszamenni, nem tudnám őket elviselni.
- Add ki magadból minden bánatod – ajánlotta.
- Nem akarlak ezzel terhelni... - Elmosolyodott, majd megcsókolt. Lassan, érzékien, szerelmesen. Tehát: gyógyítóan. Erre most szükségem volt. Nagyon. De úgy tűnt neki is, mert nem állt le. Sőt, enyhén követelőzőbb lett, majd kicsit fölém, is hajolt. A lényeg, hogy afelé haladtunk, hogy mind a ketten bezsongjunk, de szerencsére a gyógyítóm ezt nem hagyta. Nem mintha nem esett volna most jól egy jó kis szerelem, hogy így mondjam, de Siriusnak nem tett volna jót.
- Hé! Fiatalok! Elhiszem, hogy Miss Potternek ez jót tesz, de nem vigyétek túlzásba. - Abba hagytuk a csókot, én meg elvörösödtem.
- Elnézést – mondta Sirius.
- Semmi baj. Magának amúgy se tenne jót, egy ilyen megerőltetés... - Hát ha még nem voltam elég vörös, most tuti az lettem. - Csók, bókok stb. szabad, de AZ nem.
- Rendben – bólintott Sirius, majd magához húzott. A gyógyító megmérte a vérnyomásom, miközben megpróbált meggyőzni, hogy nem kell ilyen vörösnek maradnom. Megkaptam a bájitalom, majd távozott. - Rendes fickó – mondta életem értelme.
- És jóképű. - Erre sötéten rám pillantott, én meg elmosolyodtam, és némán hozzábújtam, mire elvigyorodott. Később együtt tanultunk, és segítettem neki, a nehezebb dolgoknál. Hiszen én két héttel tovább jártam órákra. Aztán átköltözött a saját ágyára.

Két nap múlva már csak sebei voltak, amik nem véreztek, én is kezdtem egészen jól érezni magam, egészen addig, míg látogatóink nem érkeztek. Lily, James, Remus és Amy.
- Sziasztok! - léptek be. Sirius arca felragyogott, én viszont fürkészőn néztem a „kedvenc” párocskámat. Lily a lehető legtávolabb állt Jamestől, és nem szólt hozzá... ergo, semmi nem változott. Ez már felhúzott. James és Sirius beszélgetni kezdtek, Amy meg Lily egymásra néztek, és kissé félve rám.
- Szia, Mea! - lépett hozzám Remus. - Hogy érzed magad?
- Szörnyen – morogtam. Sirius rám nézett, majd ott hagyta a legjobb barátját, és egy-két szisszenéssel átjött hozzám.
- Hé, mosolyt az arcra – ült le az ágyamra. - Ne most ess vissza!
- Akkor mondd meg nekik, hogy...
- Csssss – ölelt át, majd a pálcájával a fal felé intett. Ez volt a jelző az orvosoknak, és lám Smith pillanatok alatt ide ért.
- Mi történt? - kérdezte hozzám lépve.
- Ideges lett...
- Ne beszélj úgy rólam, mintha őrült lennék! - kiáltottam, majd ellöktem magamtól. Smith aggódva méregetett. Lily és Amy kissé félve hátrébb léptek, James és Remus összenéztek.
- Nyugalom! - szólt rám, majd a szemembe nézett és elmosolyodott. - Mi zavarja, Ms Potter? - A vendégekre mutattam. Smith rájuk nézett, ők meg szájtátva néztek rám.
- Tehát miattuk került ide?
- Soha nem törődnek senkivel, csak a saját ki bajuk érdekli őket. Nem is nézik mások érzéseit, érzelmeit, csak mindig maguk... más nem is fontos. - Amy és Remus leültek egy-egy székre, gondolom, sejtették, hogy nem róluk beszélek. Lily a padlót kezdte nézni, James pedig...
- Sajnálom – mondta halkan.
- Gondolod, egy sajnálom megold bármit? - kérdeztem ránézve. - Két hét... Tudod milyen volt az a két hét? - kérdeztem. - Képzeld el, hogy Lily a Mungóba kerül életveszélybe, aggódsz érte, de senki más nem, csak te. Lehangolt vagy, rossz a kedved, és senki nem törődik veled! Te beérnéd egy sajnálommal? - Ekkor már csorogtak a könnyeim. Sirius visszaköltözött a saját ágyára, hogy megőrizze az amúgy se túl jó testi épségét. Néma csend ereszkedett a szobára. - Tűnjetek innen! - morogtam.
- Nem, nem! - mondta Smith, mikor indulni készültek. Megtorpantak. - Ha most elmennek, akkor nem fog meggyógyulni – mondta. Hitetlenkedve néztem rá. Amúgy se voltam már beteg, csak rohadt dühös.
- Semmi bajom – mondtam.
- Rendben, de a barátnőjének még nem mondott semmit – mondta csevegő hangon. Lilyre néztem, aki elsápadt.
- Elég annyi, hogy egy ostoba liba? - kérdeztem.
- Miért? - kérdezte Smith.
- Mert, az. Aki nem látja be, hogy a szerelme nem akarta megcsalni, sőt ellenkezőleg... az hülye liba. - Kész, azt hiszem, Smithnek igaza van. Most, hogy ezt így kiadtam, kezdtem eléggé jó kedélyű lenni.
- Még valaki? Ők ketten még nem kapták meg a magukét... Meg Mr Black se... - Az utoljára említett felmordult, de nem szólt. Lily még mindig sápadt volt. James a padlót bámulta, Remusék pedig várták az elkerülhetetlent.
- Velük nincs bajom. Siriust meg szeretem...
- Még szép – morogta a fiú. Felsóhajtottam, majd hátradőltem.
- Távozhatnak – mondta Smith egy mosollyal az arcán. Mindenki gyorsan elhúzta a csíkot. - Pár nap, és mind a ketten visszatérhetnek a Roxfortba – mondta a gyógyítóm, majd ő is távozott. Siriusra néztem, aki rám mosolygott. Bár a mosolya szerintem nem volt őszinte boldogságot tükröző, inkább aggódó. Felálltam, és átmentem hozzá.
- Ne haragudj, hogy ellöktelek. Nem tudom, mi ütött belém.
- Túlságosan magadban tartottad az érzéseid – mondta bölcsen, majd adott egy csókot. - Szerintem pihenj le, pár nap és hazamehetünk. Ahogy Smith arcát néztem, szerintem, meggyógyultál.
- Reméljük, te is meg fogsz, hamarosan...

Két nappal hamarabb hazaengedtek, mint Siriust, így lassan baktattam be a nagykapunk arra a csomó anyagra gondolva, amit be kell majd pótolnom. Sóhajtva indultam el a Griffendél torony felé. Ekkor még órák voltak. Épp kicsöngettek. Össze is akadtam Lilyvel. Mind a ketten megtorpantunk. Egy percig néztük egymást, majd megszólalt.
- Ostoba liba? - kérdezte. Felsóhajtottam, gondoltam, hogy a kijelentésem nem fog neki tetszeni. Ezek után már csak az lepett meg, mikor a nyakamba borult. - Jaj, Mea... annyira sajnálom! - Paff voltam. Erre nem számítottam.
- Lily... - suttogtam rekedtes hangon. Elengedett.
- Segítek neked bepótolni mindent, ígérem! - mondta könnyes szemmel. Pislogtam, mint hal a szárazon. Aztán elmosolyodtam.
- Köszönöm... Mi van veled és Jamesszel? - kérdeztem. Lesütötte a szemét.
- Megbeszéltük, de nem... - Értem, még nem vette rá magát, hogy újra vele járjon, de legalább megbeszélték. Ekkor jött James és Remus beszélgetve. Mikor megláttak odarohantak hozzánk.
- Mea! - kiáltott fel James, majd megölelt. Eközben neheztelő pillantást vetett Lilyre, aki megint lesütötte a szemét. - Sirius?
- Két nap múlva jöhet ki – válaszoltam. Mosolyogva bólintott, majd kotorászni kezdett a táskájába. Előhúzott egy csomó jegyzetet.
- Én sose szoktam jegyzetelni, de gondoltam nektek megteszem. Könnyebb legyen felzárkózni.
- Köszönöm – mosolyogtam. Ettől kezdve úgy figyeltek rám, és törődtek velem a következő két napban, mintha porcelánbaba lennék. Én meg élveztem. Amikor megunom, majd leállítom őket. Most élvezem, hogy lelki furdalásuk van. Gonosz dolog, tudom, de nekem tetszik. Azért alig vártam, hogy Sirius is megérkezzen. Két nappal később, naplementekor meg is történt. Épp a parkból jöttem visszafele, mikor valaki csuklón ragadott.
- Sirius! - nyögtem kétségbeesetten, és megpróbáltam talpon maradva utána menni. - Állj meg!
- Nem lehet, különben lekéssük! - mondta. Nem értettem mire gondol, így csak futottam utána, egyre magasabbra és magasabbra, mikor elértük a csillagvizsgáló tornyot. Kimutatott az ablakon. Leesett az állam. A naplemente csodálatos látványt nyújtott. Aranyló színekben pompázott a Fekete-tó alattunk, ahogy végigsütött rajta. Elámultam. Sirius hátulról átkarolt, és fejét a vállamra tette.
- Tetszik? - kérdezte búgó hangon. Olvadoztam. Már csak azért is, mert ilyen eszébe jut. Ezért imádom. Ki nem nézné belőle az ember a romantikát.
- Csodálatos – suttogtam szinte könnyező szemmel. Belecsókolt a nyakamba, mire összerázkódtam. Imádtam, amikor ezt csinálta. Aztán egy apró puszit nyomott a másik oldalra is.
- Amikor megláttam te jutottál az eszembe, gondoltam, biztos tetszeni fog. Azért rohantam, hogy megtaláljalak. Még Jamesék is csak egy pillanatig láttak.
- Pedig ez biztos jótékony lenne Lilynek és Jamesnek.
- Ne törődj most velük – mosolygott. - Most csak mi ketten vagyunk – mondta. Elmosolyodtam és megfordultam. A nap lebukott a horizont alatt. Megcsókoltam. Most még jobban éreztem, hogy szeret, mint eddig.
- Te most teljesen belém vagy zúgva – jegyeztem meg kaján vigyorral. Erre megint megcsókolt.
- Az nem kifejezés – suttogta.

Lassan kéz a kézben baktattunk le, majd indultunk el vacsorára a nagyterembe. Az előcsarnokban akadtunk össze a többiekkel.
- Akkor tényleg Sirius volt az a száguldó fekete folt – jegyezte meg Remus, miután kezet rázott vele.
- Jaja, csak volt egy kis dolgom – mondta, és rám kacsintott.
- Mit csináltatok? - kérdezte James.
- Romantikáztunk – válaszoltam mosolyogva. - Naplementét néztünk a csillagvizsgáló toronyból.
- Oh, Tapi, nem is tudtam, hogy ilyen romantikus vagy! - mondta Peter. A többiek is elvigyorodtak, Sirius sértődötten rájuk nézett, mire James vállon veregette.
- Majd adhatnál pár tanácsot – mondta elkomorodva. - Hátha bejönne Lilynél...
- Még nem békültetek ki?
- Nem, még nem. Nem értem mi baja, pedig már megbeszéltük.
- Majd még egyszer leidiótázom, és kész... - mondtam. Erre mind elmosolyodtak, Sirius pedig hozzám hajolt, majd valamit a fülembe súgott, amitől teljesen elvörösödtem.
- Ajaj, miről sugdolózol, Tapi?
- Semmi olyanról, amihez közöd lenne, Ágas – mondta.
- Ebben egyet érünk – motyogtam, majd hasba ütöttem Siriust. - Ilyet ne itt tárgyaljunk meg!
- Ki mondta, hogy meg kell tárgyalni? - kérdezte kaján vigyorral az arcán. Felhúztam az orrom, és faképnél hagytam. Kivételesen nem jött utánam.

Nem is beszéltünk másnap reggelig. Már kezdtem megijedni, hogy megsértődött, mivel este a klubhelyiségben is egyből felment, nem is szólt hozzám, jó éjt puszit se adott.
Reggel direkt korán keltem, hogy megvárjam. Jött is, és el is ment mellettem. Köszönés nélkül... Paff... Én tényleg... tényleg azt hittem, hogy a kapcsolatunkat nem rombolhatja le ilyen kis semmiség... De most... Mély csalódást éreztem. Vagy csak játszik velem? Vagy dobott? Most mi van? Pedig én éreztem, hogy szeret... én tudom, hogy szeret!
Sóhajtva mentem le utánuk, el is felejtettem megvárni Lilyt. Másik úton mentem, hogy hosszabb legyen, de nem gondoltam, hogy ennyire. Már csak tíz perc volt a reggeliből, mikor gondolataimból felocsúdtam. Elindultam hát előre a nagyterembe, mikor Lucius lépett mellém.
- Szia, kedves – mondta búgó hangon. Megtorpantam. Egy jó ideje nem szólt így hozzám. - Tudod, sokáig tartott, de végre lenyeltem a békát. Még mindig tetszel.
- Ez nagyon kedves tőled, Lucius – mondtam. Megfogta a kezem. Ebben az idegi állapotban csak ez kell nekem. Elcsábít, és örökre összeveszek Siriusszal. - De, én most, mint tudod Siriusszal járok...
- Tudom, de hát bármikor dobhatod azt a fafejűt...
- Aha – nyögtem kétségbeesetten. - De az a helyzet, hogy nem akarom, mert szeretem – válaszoltam.
- Nevetséges – morogta, majd megszorította a kezem.
- Malfoy eressz el! - kiáltottam rá, majd megpróbáltam a kezem kihúzni az övéből. - Eressz! - sikítottam.
- Nem! - mondta, majd meg akart csókolni, de akkor... egy átok telibe találta. Sirius állt a folyosó végén, majd gyilkos tekintettel, kivont pálcával elindult Lucius felé.
- Hogy merészelsz kezet emelni a barátnőmre?! - dühöngött. Minő megnyugvás, még a barátnője vagyok. Kicsit hátrébb léptem. Egy újabb átokkal elkábította, majd hozzám lépett.
- Jól vagy? - kérdezte. Egy pofonnal válaszoltam, mire az arcához kapott, és megszeppenve nézett rám. - Ezt miért kaptam? - kérdezte.
- Tudod te azt jól – sziszegtem, majd megfordultam, és újra faképnél hagytam. De most utánam sietett.
- Jaj, Mea ne csináld már! - megfogta a kezem, majd maga felé fordított. Kiskutyás tekintettel nézett rám. - Ne haragudj!
- Nem köszöntél, csak elmentél mellettem!
- Faképnél hagytál tegnap! - válaszolt, de még mindig aranyos tekintettel. A szemei könyörögtek a megbocsájtásomra. Tudtam, hogy nem sokáig fogom bírni, de tűrtem, amíg lehetett. Közben közelebb lépett, és a keze is már a derekamnál volt, de még mindig dühösen néztem rá.
- Este se köszöntél el – mondtam.
- Na, szerelmem! - kész. Ezt így még sose mondta. - Szeretlek, imádlak, bolondulok érted! Csak... kicsi büntetés neked is jár...
- Egy lány faképnél hagyhat téged, de ezért te nem büntetheted! Értetted?
- Igen! - mondta, majd magához húzott és megcsókolt. Szent a béke!

Délután én rúnaismeretre mentem, mert érdekelt, addig a többieknek lyukas órájuk volt. Éppen visszafelé jöttem, mikor valaki elkapott a folyosón, szó szerint. Elrabolt. A szájamra tette a kezét, lefogta az enyéimet, majd elrángatott valami üres terembe. Nem láttam ki az. Harcoltam, próbáltam szabadulni, de nem tudtam. Aztán leültetett egy székre, megkötözött, bekötözte a szemem. Aztán ajtó csapódott. Egyedül maradtam. Nem tudtam megszólalni, nem láttam. Nem tudtam tudatni senkivel, hogy hol vagyok.
És ez egy kicsit zavarni kezdett már a harmadik másodpercben. Megpróbáltam hangot kiadni. Leesni a székről, recsegni, vagy bármi... Szerencsére jól jártam. Valaki benyitott.
- Ki zajong? - kérdezte. - Mea! - Lépteket hallottam, majd valaki levette a szememről a kötést. Lucius volt az. Elvágta a köteleket, majd felállított. - Mi történt?
- Valaki elrabolt – mondtam.
- Oh... ki?
- Nem tom... véletlen nem te? - kérdeztem kíváncsian, mire sértődötten felállt, és elment. Vajon igaz a sértődés, vagy csak megjátssza a szentem? Ekkor valaki hátulról derékon ragadott, de mivel a rablás élménye még bennem volt sikítottam egyet, és fejbe vágtam. Majd mikor megláttam ki az a szám elé kaptam a kezem.
Sirius fájdalmasan dörzsölgette a fejét, majd sértődötten rám nézett.
- Mi rosszat tettem? - kérdezte. - Vagy csak vissza akarsz juttatni a Mungóba?
- Én... - vettem egy mély levegőt, felkészültem dühös kirohanására, majd elmondtam, hogy mi történt. Hát jól számítottam. Tombolt a dühtől.
- Megölöm Malfoyt – sziszegte. Megfogta a karját, majd hozzábújtam.
- Nyugi, édes – mondtam neki, majd megsimogattam az arcát, de mivel erre sem nyugodott le sértődötten elhúzódtam. - Nem is biztos, hogy ő volt!
- Mellette állsz? - horkant fel. Most még sértődöttebb lettem, mire megenyhült. Megérezte a kitörni készülő vihart. - Az nem baj... - mondta gyorsan, majd egy puszit nyomott az orromra.
-Tényleg nem? - kérdeztem, de hideg volt a hangom. Erre átölelt, majd adott egy puszit az arcomra, majd a nyakamra, majd az ajkaimra.
- Nem, tényleg nem...
- Na látod – mondtam neki. - Zseni vagyok.
- Mire gondolsz? - kérdezte.
- Már nem vagy dühös – mondtam, és rányújtottam a nyelvem. Erre elmosolyodott, majd még egy csókot adott.
- Zseni vagy – sóhajtott, majd elindultunk.
Ettől kezdve egy percre sem hagyott magamra. Minden órára elkísért, és mindig várt rám. Hoppá, védelem alatt állok, de jó... Csakhogy... mennyi ideig kerülhető el, hogy Sirius ne találkozzon Luciusszal? Semennyi...
- Malfoy! - horkant el. Ijedten megragadtam a kezét, de kitépte, és elindult Lucius felé. A folyosón állók megálltak és kíváncsian nézték mi történik. Lucius megállt, majd csodálkozva nézte Siriust.
- Mi bajod van, Black? - kérdezte.
- Elraboltad Meát? - kérdezte. Odarohantam, majd megragadtam a pálcát tartó kezét.
- Nem ő volt... legalábbis nem biztos! - mondtam, majd közéjük álltam. - Sirius higgadj le, könyörgöm!
- Nem... biztos ő volt – sziszegte. - És ezért most megölöm!
- Sirius, ha megátkozod, köztünk vége! - mondtam határozottan, mire megtorpant, és döbbenten nézett rám.
- Nem mondod komolyan – suttogta. Vettem egy mély lélegzetet.
- De igen...
- Hát ennyit a pici Sijiusjól – gügyögte Lucius. Az átok úgy suhant el az arcom mellett, mint egy villám, és találta telibe a fiút. Siriusra néztem, ő meg rám. Mindenki feszülten hallgatott, még Lucius se nyekkent meg.
- Megmondtam – mondtam halkan.
- Mea...
- Hallhattad, én mondtam – suttogtam, megfordultam, majd könnyekkel küzdve elindultam visszafele a folyosón. Utána jött.
- Mea, kérlek! - fogta meg a kezem. Nem szorította meg, csak gyengéden fogta. - Kérlek...
- Nem... Sirius, én mondtam... - Hozzám hajolt és megcsókolt. - Ez így nem jó, így sose fogsz rám hallgatni...
- Adj egy esélyt, kérlek. Egy esélyt kérek...
- Nincs több ilyen... Rendben, amíg nem bizonyítjuk, hogy Lucius...
- Rendben, nem átkozom meg! - mondta, majd újra megcsókolt. - De nincs vége ugye? Szeretsz még? - olyan kétségbeesetten kérdezte, hogy elnevettem magam, majd hozzá bújtam. Erre megnyugodott. Egy újabb válságon vagyunk túl...