Úgy rohantam le, ahogy bírtam. Mire leértem Vio mellé, a varázslók már elvitték az állatot.
- Vio – Ott feküdt a földön, mikor letérdeltem mellé. - Ne csináld... - Valaki megfogta a vállam, majd hátrább húzott. Dumbledore. Szemében aggodalom látszott. - Istenem... - Pár varázsló rárakta egy hordágyra, majd felvitték a gyengélkedőre. Úgy éreztem meghalok.... Ez csak hab volt a tortán az eddigiek mellett. Igazából egy ideig se nem láttam, se nem hallottam, csak éreztem, hogy valaki vezet valamerre, aztán egyszerre csak az igazgatói irodában ültem, kezemben egy pohárral. Csodálkozva néztem körbe, majd Dumbledore aggódó tekintetével találkozott a tekintetem. Vajon mennyi ideje ülhetek itt fásulva?
- Jobban vagy? - kérdezte. Óvatosan bólintottam.
- Mennyi idő telt el?
- Sok – válaszolt. - A húgodat bevitték a Szent Mungóba. Nem akarok neked hazudni, haldoklik. A szüleidet már értesítettem, arra kértek, hogy maradj itt a Roxfortban... - bólintottam. Majd letettem a poharat.
- Elmehetek levegőzni? - kérdeztem. Bólintott. Felálltam, majd lassan elindultam a folyosóra. Éreztem, hogy egyre dühösebb és bánatosabb vagyok. Most már nem csak a szívem fájt, az egész lelkem kínban égett. Vio, Vio nekem... Nekem sokat jelent, ha meghal... Istenem.
- Ágas... - Ez Tapi volt, de nem figyeltem rá. Eszembe se jutott, ő hogy érezheti magát. Csak mentem. - Ágas, állj már meg! - Nem, álltam meg. Kimentem a parkba, ahol már esett az eső. Reggel is esőre állt, de most már zuhogott is. Átmentem a parkon a Tiltott Rengetegbe. - James! - Nem, nem, nem állok meg!

Már teljesen eláztam és elfáradtam, mikor végre megálltam, szétnéztem. A szemüvegem vizes volt. Fáztam, de nem érdekelt. Leültem egy fa alá, összehúztam magam és néztem a földet. Olyan ürességet éreztem magamban, amilyet még soha. Mintha hiányzott volna az egyik felem. Az, ami én vagyok, és mégsem. Láttam, hogy Sirius ott áll sápadtan nem messze tőlem, és engem néz, majd megfordul, és elmegy. Mi lesz velem, ha Vio meghal? Úgy érzem magam, mintha halott lennék. Az életem semmi... Semmi értelme élni... Érzelmileg már valahol a föld alatt vagyok, lassan értelmileg is, és ha még sokáig itt ülök az esőben, akkor én is bekerülök a Szent Mungóba.
- James – Már megint ő? Pillanatra ránéztem. Ott állt annál a fánál, ahol Sirius, teljesen elázva, egy pokróccal a kezében. Lassan odajött hozzám. - Meg fogsz fázni. - Rám terítette a pokrócot, de én, mint egy gyerek lelöktem magamról. Meg akarok halni. Lily egy ideig nézte a pokrócot, majd letérdelt elém.
- Hagyj békén, menj el, nem kell, hogy sajnálj! - rivalltam rá, de nem ment el. Kicsit sápadtabb volt a szokásosnál, de semmi egyéb.
- Nem. Amíg meg nem hallgatsz. Össze fogsz roppanni, de én segíthetek, ha meghallgatnál végre!
- De nem akarlak! - válaszoltam.
- Ez nem igaz, és ezt te is tudod!
- Menj el!
- Rendben, de előtte elmondom, amit akarok. Utána elmegyek, és békén hagylak, ha akkor is ezt akarod. - Nem válaszoltam. Ezt akár igennek is vehette, pedig nem is akartam válaszolni. - Egy hülye voltam – kezdte. Nem néztem rá, úgy tettem, mintha nem is hallgatnám, pedig ettől kezdve csüngtem minden szaván. Igaza van. Egy gödörben ülök, és ki kell kerülnöm,és ő az egyetlen, aki ki tud húzni. - Azért voltam hülye, mert nem mondtam el, mi bántott. Mert megijedtem. Aznap amikor... - Elharapta a mondatot. De tudtam mire gondol, aznap, mikor kicsit túlfűtöttebb voltam a kelleténél. A visszatérésünk előtti napon. - De nem attól, amit tenni akartál, hanem magamtól, az érzéseimtől, attól, hogy én is akartam. Féltem a vágyaimtól... - Még mindig nem válaszoltam. - Nem hittem, hogy megértheted, pedig nálad senki nem érthetett volna meg jobban. De már nem félek – mondta. A kő, ami eddig a szívemen volt, kezdett távozni róla. - Már jó ideje nem félek, csak attól, hogy nem hallgatsz meg. Amit megérdemlek, mert szörnyen bántam veled. Megbántottalak, pedig nem akartalak. Ha elmondtam volna... Lényegtelen, a múlton nem lehet változtatni. A lényeg, hogy szeretlek. - És ezzel be is fejezte, amit mondott, és rám nézett. Annyi, de annyi minden kavargott bennem, hogy nem jöttem rá, most válaszolnom kellene. Így felállt, és elindult visszafele. Néztem egy ideig utána, majd összeszedtem minden erőm, félredobtam az összes büszkeségemet, és felálltam, majd utána mentem. Az erdő szélén értem utol. Megfogtam a karját és visszafordítottam. Az eső még mindig esett. Rám mosolygott, én meg megcsókoltam. Hosszan, romantikusan... Kissé meghatódottan hozzám bújt.
- Szeretlek... - suttogtam.
- Menjünk be, mielőtt megfázol – mondta, majd maga után húzott. Bólintottam.

Vizesen léptünk be a klubhelyiségbe, ahol Sirius és Remus kandalló előtt ültek, és egymást vigasztalták. Hát végre ők is kibékültek. Mikor megláttak minket felugrottak.
- James, végre... - sóhajtott fel Holdsáp.
- Hát igazad volt – szólt Sirius megtörten Lilyhez. A lány elmosolyodott, majd a pálcájával mind a kettőnket szárazra varázsolt. Leültünk Tapihoz és Holdsáphoz. Csak bámultunk a tűzbe. Bár már jobban éreztem magam, azért még szar volt. Nem akartam Viot elveszteni. Azt hiszem ott is aludtunk el, mind a négyen, a kandalló előtt.

- Ébresztő! - szólt valami éles hang, ami nagyon hasonlított McGalagonyéra. Lassan kinyitottam a szemem. A kanapéhoz dőlve aludtam, míg Lily az ölemben aludt, Holdsáp és Tapi meg egymásnak dőlve.
- Már reggel van? - kérdeztem.
- Reggel? Dél... Csupán az első öt óráról késtek el! - hangzott a válasz.
- Jó ég – szólt Lily, és felült. - Péntek van!
- Igen, Miss Evans! - hangzott a válasz. Felsóhajtottam, végül is, az a legjobb, ha tanulunk, akkor nem gondolok Viora. - Mr Potter, ezt önnek küldték... - Sápadt arccal adta át a levelet, én meg remegő kézzel bontottam ki, és olvastam el... Alig, hogy az utolsó sor is tudatosult bennem, Dumbeldore professzor lépett be, kezében egy másik levéllel.
- Mr Potter. Most írt az édesanyja, gondoltam, jobb, ha minél hamarabb megtudja... - Mit? Most már mindent elviselek a levél után. - A beavatkozás sikeres volt. A húga két hét múlva visszatérhet a Roxfortba. És semmilyen maradandó sérülést nem szenvedett. Fel fog épülni. - Azt hittem ott esem össze, akkora hatással volt rám a ez a felszabadító mondat. Sirius a padlóra dőlt, és elkezdett nevetni, Lily pedig átölelt.
- Holnap reggel meglátogathatják a Szent Mungóban – folytatta a professzor.
- Köszönjük! - mondtam, és úgy éreztem, az eddigi hónapok fájdalma és keserve eltűnik a lelkemből. Igen... Pár nap és teljesen rendbe jövök, amint beszéltem Vióval... Hála az égnek!