Először meg sem tudtam szólalni. Kellett nekem ajándék, nem igaz? Néztem rá, és nem tudtam, mit kellene tennem. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna azt mondogatva folyton folyvást, hogy igen, igen, igen. De... ez nem vallana rám. Nekem gondolatban is el kell fogadnom. Mögé lestem a tóra. Újra elképzeltem az emelvényt, a rózsás boltívet, a kissé szitáló hóesést, majd újra elképzeltem ott magam. Igen, olyan gyönyörű lenne. Mi az előnye a dolognak? Szeretem, szeret. Együtt éljük le az életünket, és ez biztos. Ez előnyt ad. Hátránya? Ez egy óriási felelősség. Felelősség, döntés... fel kell nőni a feladathoz. De ez nem elég ellenérv a másikkal szemben...
- Lily... - nézett rám. Rámosolyogtam.
- Nem is tudom, mit mondjak – mondtam halkan, meghatódottan.
- Mondj igent – válaszolt. Erre elkezdtem könnyezni. Csak kijön rajtam. Jaj!
- Oké... - szipogtam – Igen. Hozzád megyek! - Felhúzta az ujjamra a gyűrűt, majd átölelt. Én meg hozzábújtam, könnyezve. - Olyan buta vagyok...
- Miért?
- Mert sírok. Most nem kellene sírnom – szipogtam. - Eláztatlak...
- Ezek az öröm könnyei – válaszolt, majd megsimogatta a hátam.

Ezek után visszamentünk. Visszaültünk a többiekhez. Lana és Remus összemosolyogtak, majd az előbbi rám nézett.
- Lily, még nem is mondtad, Jamestől mit kaptál. - Az említett személy rám mosolygott.
- Hát, ezt – mutattam fel a gyűrűs ujjam.
- Jézusom! - sikított fel. - Gratulálok, jaj!
- Lana, nyugi, nyugi, nyugi! - mondtam neki. Remus és James összevigyorogtak.
- És mikor?
- Valami olyasmit ígértek nekem, – szóltam - hogy enyhe hóesés, meg január, meg jég a tavon...
- Kiderül, hogy mégis tetszett? - kérdezte James, mire teljesen elvörösödtem. Hát észrevette?
- Mit szóltok a január 24-hez? - kérdezte Mrs Potter a naptárat böngészve. - Szombat. Előtte kicsit hiányoztok. Nagy ügy...
- Érdekes ezt pont tőled hallani, anya.
- Már felnőtt vagy, felelősségteljes felnőtt. - Erre James megforgatta a szemeit, majd rám nézett. Én meg rámosolyogtam, és megrántottam a vállam. Nekem mindegy, hogy felelősségteljes-e vagy nem. James legyen...
- Na, január 24.?
- Remek – mondtuk. - De akkor...
- Igen, igen. Ma rohanunk. Szervezünk! Először is, még a szünetből hátralévő 3 hét alatt varratunk neked ruhát, Jamesnek is, és megszervezzük az egészet. A jeget meg kell erősíteni, meg minden! Jaj, de boldog vagyok!
- Anya, nyugi!
- Jól van no! Gyere Lily! Mi most elmegyünk. Lana, te se maradj! A barátnő a legfontosabb ilyenkor! - Így történt, hogy Mrs Potter elrángatott minket, karácsony napján, és másnapján, és még másnap. Jártuk a kirakatokat, kerestük a fazont, ami jól állna nekem az esküvőre. Vagyis ők keresték, én meg az álmaimat kerestem. Semmibe nem egyezek bele, ami nem szerelem első látásra. Mármint ruhában. Volt ott minden, rövid...
- Na ne, ebbe meg fogok fagyni! - Hosszú...
- Ne már, azért mégiscsak jégen kell végigmennem. Még felbukok benne. - Közepesen hosszú...
- Hát ez nem lenne jó derékban, túl szűk, nem vagyok én darázs! - Bővebb derekú.
- Azért ilyen kövér nem vagyok... - Csak azt tudnám, hogy bírtak ki. Na, akkor jött az ideális derék, ideális hosszal...
- Ez azért mély dekoltázsú nem? - kérdeztem. Oké, akkor egy másikat.
- Azért apáca sem vagyok... - Lana már gyilkos tekintettel nézett rám, mikor Mrs Potter visszatért egy halványzöld ruhával a kezében.
- Tökéletes... de ez a szín?!
- Lily!
- Nyugalom, Lana – szólt Mrs Potter. - Azt hiszem, Lily a tökéletest keresi. Megértem. Te is meg fogod érteni, ha férjhez mész. Ez már csak így megy. Azonnal keresek egy fehéret.
- Köszönöm – mondtam, majd vártunk. Megérkezett a ruha, és felpróbáltam. Igen, ezt kerestem! Elég hosszú volt, de nem volt túl hosszú. A dekoltázs mély volt, de nem olyan mély... És a derék, mintha rám öntötték volna. Amúgy hófehér volt, abroncs nélküli selyem ruha, itt ott csipkével, és csillogó mütyűrökkel, de csak úgy szolidan.

Miután a ruha megvolt, kaptam hozzá fátylat, bár nem kértem. Tök jó! Mintha holnap mennék férjhez, nem fél hónap múlva... Jézusom! Most tudatosult bennem a dolog. Megálltam. Majd mélyen vettem a levegőt. Egyszerűen nem tudtam megmozdulni.
- Lily... - jött hozzám Lana. - Mi baj?
- Nem tudom, nekem ez... - Mrs Potter megállt, majd rám mosolygott. A mindentudó bölcsek mosolyával.
- Menj előre Lana. Vidd el a ruhát, James tudja, hova lehet szépen eltenni. - Lana bólintott, majd otthagyott minket. James édesanyja pedig átkarolta a vállam. - Vegyél mély levegőt, majd nyugodj meg. Aztán menj be a szobádba. Veszel egy fürdőt, és minden rendben lesz. - Azt se tudja, mi bajom! Bekísért. Leültem az ágyamra. De a hasam még mindig görcsölt, valami még nincs rendben, mi bajom van? Boldognak kellene lennem, akkor miért nem érzem... Jaj... Egyszer csak bejött James édesanyja, és mosolyogva bekísért a fürdőbe.
- Beülsz, nem törődsz semmivel. Élvezed a virágok illatát, és lazítasz, rendben? - Bólintottam. Elment. Beültem. Csodálatos volt. A jázmin, a levendula és a rózsa illata teljesen ellazított. A fürdő alatt teljesen elmúlt a hasgörcs, de csak azért, hogy a fürdő után visszatérjen. Legszívesebben sírni lett volna kedvem, mikor kinyílt az ajtó, és belépett rajta...
- Anya! - Nem örültem még ennyire senkinek. Rám mosolygott, és becsukta az ajtót. Nem szólt, csak átölelt, én meg elkezdtem sírni.
- Jaj, kicsim...
- Mi bajom van?
- Semmi, az ami a legtöbb fiatal hölgynek, amikor közel az esküvője napja. Pánikba estél.
- De miért?
- Mert. Nem kell a miértekre keresni a választ. Valószínűleg az miatt, ami most a lelkedben lejátszódik. Férjhez mész. Komolyabb leszel. Elveszik a szabadságod, ami nem igaz, de egy ideig így éled meg. Ezek mellett majd csodálatos dolog lesz feleségnek lenni, de még félsz, hogy nem felelsz meg a feladatnak.
- Jaj, anya!
- Mrs Potter megkért, hogy maradjak pár napot, hogy segítsek kiheverni. Pár nap és elmúlik, hidd el. A legjobb kúra, ha elmondod az ifjú vőlegénynek, mit érzel...
- Nem... Rosszul esne neki!
- Vagy segítene átlépni – válaszolt. - Bízz bennem, Lily. Én csak tudom! Én is pánikba estem, és apád, mint egy angyal, olyan volt, és segített.
- Beszéljek James-szel?
- Mindenféleképpen – Bólintottam. Anya adott egy puszit az arcomra. Már jobban éreztem magam. - Nem kell félni – mondta. - Életed legboldogabb napja lesz.
- Tudom, csak...
- Igen, tudom. Nem az a fajta ember vagy, aki nyugodt tud maradni. - Elmosolyodtam. - Megyek, megismerkedem a szobámmal.
- Rendben. - Elment. Én felültem az ágyra, felhúztam a lábam, átkaroltam, és néztem a semmibe, amíg James be nem jött.

- Szia! - köszönt. Felnéztem rá, majd megpróbáltam elmosolyodni. Leült mellém. - Mi bánt? - Átöleltem, és hozzá bújtam.
- Félek – válaszoltam.
- Mitől?
- Hogy majd nem tudok megmozdulni, hogy nem fogok tudni egy szót se kinyögni majd 24-én. - Átkarolt, majd megpuszilta az arcom. Nem szólt egy szót sem, csak simogatta a hátam, és ringatott.
- Elhiszed... - szólt aztán, és elengedett. -, ha azt mondom, én is félek?
- Te? - kérdeztem. Rám mosolygott.
- Igen. Aznap végleg fel kell nőnöm, és ettől félek. Vajon az is én leszek?
- Igen – válaszoltam. Majd megcsókoltam. Hirtelen elmúlt a félelemem, most, hogy törődhettem az ő félelmeivel.
- De vajon úgy is jó leszek-e neked?
- Nem számít mi leszel, vagy hogy viselkedsz, itt bent – a szívére tettem a kezem – Mindig az én Jamesem maradsz!
- Mond csak, mitől is félsz te? - kérdezte meghatódva.
- Már semmitől... - válaszoltam, majd hozzábújtam. Anyának mennyi, de mennyi esze van...