Tehát béke velünk. Csináltuk tovább a bájitalt, de most már nem törődött velem annyit. Nem ült mellém az étkezéseknél, azóta se, ellenben szemben ült velem, és mindig, közben valakivel mosolyogva szemezett. Au! Jenny valamiért morcos volt, ellenben Black és Remus nagyon jó kedvűen beszélgettek. Lana fáradt volt, csak tudnám, hol járt tegnap este.
- Fiúk, ma edzés! - szólt hirtelen Potter. Sirius bólintott, ahogy a mellette ülő Frank is, de Remus kissé sajnálkozóan nézett a fiúra.
- Bocs Ágas, de én kilépek a csapatból – mondta. Haj, megint válságban lesz a Griffendél kviddics csapata. Fú!
- Ne csináld már, Holdsáp! - szólt rá a fiú. - Honnan szerzek majd őrzőt?
- Találsz majd! - biztosította a másik, majd tovább ebédelt. Sóhajtottam, majd én is folytattam az evést.
- Tudtátok – szólt hirtelen Jenny. -, hogy tetszem Erik Welshnek? - Hogy jön ez ide? Mindenki ránézett, de senki nem reagált. - Azt hiszem elmegyek vele randizni.
- És mi van a titokzatos fiúddal?
- Semmi, már nem téma – mondta, majd felállt. - Egy nagy tahó volt.
- És ki volt az? - ugrott fel Lana. Én meg megint egyedül maradtam.
- Evans! - szólt hirtelen James. A jól tudom, a hét eleji beszélgetésünk óta másodszor szólt hozzám.
- Hm? - kérdeztem.
- Johnson téged bámult.
- Tudom – válaszoltam higgadtan. - Megígértem neki, hogy bepótoljuk hétvégén az elmaradt randit. - Semmi változást nem láttam az arcán, úgyhogy aprót felsóhajtottam, majd felálltam, és szó nélkül Lanáék után indultam. Egyre jobban érzem azt, hogy tényleg, csak azért akart megszerezni, mint amiért a többi lányt. Én is csak egy lettem volna a sokból. Erre el kezdtem könnyezni. Hogy lehetek ilyen hülye?! Jaj, Lily hagyd már abba! Mit bőgsz, mint egy ötéves kisgyerek? Ezek után szinte rohanva mentem átváltozástanra, főleg, mikor a Tekergők is elindultak kifele. Mikor McGalagony beengedett minket leültem egyedül, és senkit nem engedtem magam mellé. Pottert sem akartam, de a professzor külön óhaja volt, hogy megint mellettem üljön.
„Evans, bántott valaki?” Tolt elém egy cetlit. Nem írtam választ. Merev tekintettel néztem a táblát. Végül is, mit érdekli ez őt?
„Hé, válaszolj már! Miért sírtál? Megátkozom, ha valaki bántott!” Aranyos, hogy ilyeneket írogat, de nem érdekel. Nem szeretem Pottert, nem szeretem Potter! Nem megy, igenis szeretem!
„Johnson bántott meg? Megölöm!”
„Nem” Még csak az kellene, hogy valami balhét csináljon.
„Hát?”
„Szerelmes vagyok, de nem tudom komolyan venni azt, akit szeretek. Nem is szeret, és úgy érzem, hogy csak kihasználna engem.” Ilyen őszinte se voltam még vele. Csak rá ne jöjjön, kiről beszélek. Mikor elolvasta, mintha a kedve rosszabbra változott volna.
„Ki az?”
„Nem mondhatom el!”
„Hát írd le!”
„Hülye!”
„Aki írja! Na ki az? Lécci, lécci! Kiszedem belőle, hogy szeret-e téged!”
„Hidd el, te lennél az egyetlen, aki ki tudná nekem szedni belőle, de nem akarom, hogy tudja!” Ezzel be is fejeztem. Nem írtam neki többet.

A könyvtárból tartottam visszafele a kezemben egy csomó könyvvel, mikor valaki hirtelen felkiáltott előttem.
- Kapd el! - elejtettem a könyveket, majd egy ugrással, elkaptam a felém szálló vázát. A hollóhátas fiú, sajnálkozva vette el tőlem. - Elnézést! Rosszul sikerült a bűbáj!
- Semmi baj! - mondtam, majd összeszedtem a könyveket, mikor Potter és Balck mellém lépett. Nem is köszöntek, de nem is engedtek tovább menni.
- Láttad ezt Tapmancs? - kérdezte az első, miközben a kezét a vállamra tette, és rám vigyorgott. Na, mit akarnak tőlem? A fenébe, mi lesz, ha nem tudok nemet mondani?
- Igazi őstehetség! - válaszolt a Tapmancsnak nevezett Black. - Hogy nem vettük eddig észre? - Pislogtam, mint bagoly a holdfényben. (Na jó, a baglyok nem pislognak, de jól hangzott.)
- Nem tudom, pajtás! - csóválta meg a fejét. - Evans! - szólt hozzám, én meg gorombán lelöktem a kezét a vállamról. - Mond csak, szíveden viseled te a kviddics csapatunk sorsát?
- Hááát – még nem esett le a dolog. - Miért?
- Az előbb bemutattad, micsoda tehetséged van a védéshez, igazán játszhatnál Remus helyett. - Erre elkezdtem nevetni, de annyira, hogy kiejtettem a könyveket a kezemből. Ők meg csak néztek rám, mintha megbolondultam volna. Aztán abbahagytam.
- Ezt komolyan gondoltátok? - kérdeztem. Potter rám nézett, majd vigyorogva bólintott, erre megint elkezdtem nevetni. - Azért nem vállalom, mert a szívemen viselem a csapat sorsát! - mondtam levegő után kapkodva, miközben összeszedtem a könyveimet.
- Miért? - kérdezte Black.
- Jóformán repülni se tudok! - válaszoltam, mosolyogva. Én és a kviddics? Röhej...
- Megtanítunk rá, sok idő van még az első meccsig – mondta Potter. Black bólintott.
- Annyi tehetség van, miért én kellek?
- Kihívás vagy! - válaszolt a szemembe nézve. Ezen meghökkentem. Valahogy, úgy éreztem, hogy ez nem csak a kviddicsnek szól. - Na? - közelebb jött, majd sármos mosollyal rám mosolygott, és csillogó, könyörgő szemekkel nézett rám. Mondtam már, hogy mennyire el tudok veszni a tekintetében?

- Nem hiszem el, hogy bepalizott! - csattant fel Jenny. - Lily, nem tudsz kviddicsezni!
- Megtanítanak – válaszoltam halkan. - És, ha nem sikerülne, akkor Remus visszaáll helyettem, még egy meccsre.
- De Lily! Te nem...
- Black, Lupin és Potter megtanítanak! - csattantam fel. Most mi olyan lehetetlen abba, hogy én kviddicsezem? Mindent ki kell próbálni egyszer, nem?
- Ez a baj, a Tekergőkkel leszel! - állt fel Jenny. Jaj!
- Jenny! Nem csak velük! - álltam fel, majd elkaptam a karját. - Ott lesz Alice is, meg Ted, meg a többi játékos.
- Vigyázok Lilyre – szólt Alice mosolyogva. - Gratulálok, Potterék úton, út félen ezt híresztelik.
- Remek! - mondtam keserűen. - Ezért Potter, megkapja tőlem a magáét!
- Rajong érted – mondta, mire meghökkentem. Értem? Hiszen jó formán semmibe sem vesz az utóbbi időben. Nem mintha bánnám, csak... igenis bánom! Az, hogy sose mondok neki igent, az egy dolog... és nem várhatom el, hogy mindig velem törődjön, főleg, ha nem is szeret komolyan. Felsóhajtottam.
- Á, csak most örül, hogy teljes lesz a csapat – válaszoltam, majd Alice-szal együtt elindultam életem első kviddicsedzésére.

Nem is tudom. Nem áll nekem jól a kviddicstalár. Jézus, teljesen be vagyok rezelve! Lily, nyugi, ez csak egy edzés! Alice a kezembe nyomott egy seprűt, majd Amandával, és Lizzyvel kiléptünk az öltözőből. Amúgy a csapat tagokat megemlíteném. A cikesz hajkurászó, azaz a fogó, természetesen Potter volt, ja és természetesen ő volt a csapatkapitány. Jobb keze, és a csapat legjobb hajtója Sirius volt, a másik két hajtó Alice, és Ted Remake volt. Az utóbbi negyedéves volt, de Potter szerint, ilyen reménységet még nem látott a csapatban. A két terelő a hatodéves Amanda Folkes, aki valószínűleg jövőre lesz csapatkapitány, és az ötödéves Lizzy Harbor volt. És persze Remus volt a őrző, vagyis én leszek majd. Mikor kiléptünk Potter felemelt és körbeforgatott.
- Üdv Istennőm! - Au! Ez fájt, bár, olyankor is mondana nekem ilyeneket, ha nem vagyok a csapat tagja! Örülök, hogy ennyire örül nekem, de ne a kviddics miatt! Aztán letett, egy pillanatig egymás tekintetébe mélyedtünk. Azt hittem megcsókol, de szerencsére volt annyi lelki erő bennem, hogy megtörjem a különleges pillanatot.
- Elengedsz, Potter? - kérdeztem, mire egy vigyorral az arcán elengedett, és hátat fordított nekem.
- Mindenki seprűre! Mit vigyorogsz Tapmancs? Inkább ugorj! - rivallt rá a barátjára. - Alice, Amanda, gyerünk, gyerünk! Én, és Holdsáp foglalkozunk Lil... akarom mondani Evansszel. - Leesett az állam. Immár másodszorra! Lilynek szólított, bár minden csapattagot a keresztnevén szólít, de akkor is! - Evans! - szólt rám, mire ijedten összerándultam.
- Igen?
- Arra még emlékszel remélem, hogy, hogy kell felszállni, ugye?
- Nem vagyok béna, Potter! Tudok repülni, csak már régen nem csináltam! - csattantam fel dühösen, mire elvigyorodott, és újra a szemebe nézett, és megint nem történt semmi. Azt hiszem egyikünk sem tudott a másik tekintetétől szabadulni.
- Akkor rajta – zökkentett ki minket Remus. Felültem a seprűmre, majd felszálltam. Eddig jó.
- Remek – mondta Potter. - Egyenlőre nem is lenne más dolgod, mint repkedni a pálya körül, szokni a seprűd, ilyesmi. Majd ránézett Remusra. - Addig te gyakorolj. Ha Evans majd belejön a repülésbe, áttérünk másra. Remélem nem baj – fordult hozzám újra -, ha extra edzéseket tartunk majd? Például naponta fél órát kellene röpködnöd a pálya körül, a karikák előtt.
- Hát, az a leckétől függ – mondtam, miközben görcsösen szorítottam a seprűmet. Ezt ők is észrevették.
- Majd, rá kell szoknod, hogy elereszd a seprűt, különben, nem sokat tudsz majd védeni. – Bólintottam. - Ami pedig a leckét illeti. Fél órát csak tudsz másra is szánni!
- Talán... - mondtam.
- Nah jó, röpködj egy kicsit, és sikíts, ha valami baj van, és repülök – mondta Potter, majd Remusszal odébb állt. Sikítsak, ha baj van és repül? Ez csak mostani alkalomra érette, vagy általánosságban? Mindegy, akkor repkedjünk.