A három lépés távolságot egészen karácsony estig tartottuk. Ő nem nézett rám, én sem rá, és mind a ketten inkább a saját párunkkal voltunk elfoglalva. Kivéve persze akkor, amikor drága nagyanyám épp ugráltatott, mert, ő annyira szeret. Alphard bácsi is egyre jobban lett. Az ebédet és a vacsorát már a családdal töltötte el, és, úgy tűnt, a hirtelen „tömeg” jó hatással volt rá, nem úgy, ahogy először gondoltuk. Vidám volt, és gyakran feldobta a társaság hangulatát.
Azt még talán nem is említettem, hogy mióta itt voltunk, mindennap, délután, a nagyanyámmal kellett teáznom. Így volt ez Szent este előtt egy nappal is.
Lent ültünk a szalonban kettesben, és teáztunk. Ilyenkor senki nem léphetett be ide, így mindig csak kettesben maradtunk. Szürcsöltem az újabb teát, amit már az asztalon várt, majd felnéztem a drága, szeretett, imádott nagyanyámra.
- Kíváncsi vagyok, hogy milyen ajándékot kapok majd tőled – szólt. Gonoszul elvigyorodtam, majd ráemeltem a tekintetem.
- A szeretetemet – válaszoltam. - Ugyanis másra nincs pénzem, de hát az a legszebb, amit karácsonykor adhat az ember, nem? - A nagyi nem válaszolt, hanem elégedetten elmosolyodott. Kissé félve néztem rá, mert nem tudtam mire vélni, majd intett, hogy menjek el. Rövid teázás volt.
Felkerestem hát Ágast, Lilyt és Angelt.
Lent voltak az udvaron, és a hóban sétálgatva beszélgettek. Odasiettem hát hozzájuk, majd csatlakoztam, és akárhogy nem akartam, mint azóta, most is többször vonzotta a tekintetem Ő, mint kellett, vagy szabad lett volna. De láthatóan ezzel Lily is így volt, mert nem egyszer találkozott a tekintetünk. Bár már nem kellett három lépés távolságot tartani, még mindig félő volt, hogy, ha nem tartom, akkor történik valami. A furcsa csak az volt, hogy tudtam: nem vagyok szerelmes Lilybe.
- Azon gondolkoztunk, hogy Jamesszel lelépnénk délután, ketten, ha nem baj.
- Hova mentek? - kérdeztem.
- Azt mondták meglepetés, és ezért minket itt hagynak – fintorodott el Lily. Valószínűleg az jutott eszébe, ami nekem is.
- Andromeda azt mondta, hogy ma elmennek Dorával és Alphard bácsival sétálni – mondtam. - Nem hagyhattok minket a nagyanyámmal egyedül!
- Túl fogjátok élni!
- Egy aranyvérmániás öregasszonyt? - hüledezett Lily. - Eddig csak háromszor sárvérűzött, és alázott meg szóban.
- A pimasz... - morogtam, mire mindenki rám nézett. - Nem igazán kedvelem a családom aranyvér mániáját... de hisz tudjátok!
- Persze! - nevetett Angel, majd megragadta a karom. - De azért éljétek túl, a kedvemért. - Magamhoz húztam, majd egy vágyakozó csókot adtam az ajkaira. Bármit megteszek, csak ne hagyjanak egyedül Lilyvel. Átkarolta a nyakam, majd túlfűtött csókkal válaszolt az enyémre, de aztán eltolt magától. A másik párosra néztem. Lily irigykedve figyelt, majd Jameshez fordult.
- A te kedvedért ne éljük túl? - kérdezte szemrehányóan, mire James elvigyorodott, és megcsókolta Lilyt, de ez közel sem volt olyan, legalábbis látszatra, mint a mi csókunk Angellel. Valószínűleg ezt a vörös angyalkám is így gondolta, mert kicsit csalódott arcot vágott. - Menjetek, vissza se gyertek! Hagyjatok el minket, nem baj! - hisztizett. James átölelte hátulról, majd adott egy puszit az arcára.
- Jaj, nem csináld már! Hatra itthon leszünk, ígérem! - mondta.
- Az három óra – mondta Lily, majd kibontakozott az ölelésből, és elindult be a házba, szó nélkül. Na igen, három óra alatt sok minden történhet.

James és Angel úgy fél négy fele lógtak meg, Lily addig nem is beszélt velük, James hiába is próbálta engesztelni. Az első fél órát, vagyis négyig a szobánkban voltunk, én is, meg az én Liliomszálam is, de valószínűleg éreztük, ez így nem fog menni. Négy óra után pár perccel a nappaliban akadtunk össze. Mielőtt eltűnhetett a balfenéken megszólaltam.
- Ez így nem lesz jó.
- Egyetértek – torpant meg, majd felsóhajtott. - Nem akarok hozzád vonzódni, nem is vagyok beléd szerelmes, én Jamest szeretem.
- Én meg Angelt, és mégis...nem értem. Nem vagyok féltékeny, mikor együtt látlak titeket, mégis... - Nem fejeztem be, mert jó nagyanyám becsoszogott a nappaliba. Ránk nézett, majd megcsóválta a fejét.
- Koszos ki sárvérű – morogta, mire felhorkantam.
- Nagyi!
- Azt mondtam te kapod a szeretetet, és nem ezek a koszos kis mugliivadékok!
- Na ide figyelj, vagy hordd el magad, vagy ne beszélj így a barátaimról! - kiáltottam rá, majd előkaptam a pálcám. Megint elégedett mosoly terült szét az arcán, majd távozott. Nem értem, mit akar. Lily gyengéden megfogta a kezem, majd lenyomta. Az érintése úgy ért, mint valami áramcsapás. Elejtettem a pálcám, felé fordultam, majd, mint nálam ez lenni szokott, szenvedélyesen megcsókoltam. A nagy lendületben egészen a falig hátrált, én meg persze követtem, hiszen éppen csókolóztunk.
- Ez nem helyes, nem akarom – zihálta, de a mozdulatai egészen mást árultak el. Keze végigkúszott a mellkasomon, majd átkarolta a nyakam, és visszacsókolt. Tudtam, életem legnagyobb hülyeségét követem el, aminek a vége az lehet, hogy James és Angel örökre megutálnak, de ebben az állapotban az ész érvek nem jelentettek semmit.
Aztán megtorpant. Reméltem, hogy ő jobban hallgat az eszére, mint a vágyaira, és ez bevált.
- Ezt nem lehet – mondta, és erőteljesen eltolt magától.
- Reméltem, hogy ezt mondod. Reméltem, hogy neked több eszed van, mint nekem. - Elmosolyodott, de nem válaszolt. Valószínűleg mind a kettőnk fejében ugyanaz járt: vajon mi ütött belénk? Egy biztos, nem voltunk szerelmesek egymásba, csak akartuk egymást, ami hülyeség, hiszen, ha csak AZT akartuk volna, az nem lett volna probléma, abból a szemszögből, hogy Lilynek csak mondania kellene, vagy egy nagyon picit rájátszania, és még én is képes lennék Angelt ágyba csábítani. Mi mégis egymást akartuk...
- Csak... Én nem tudnám Jamest megcsalni. Szeretem...
- Én is szeretem Angelt, de én férfiból vagyok. Kevéssé hallgatok az eszemre, mint arra, ami odalent van.
- Ezt észrevettem – mondta, majd elindult kifele a nappaliból. Vagyis, csak indult volna, de visszaszorítottam a falhoz. - Sirius!
- Ne haragudj, de nem bírom! - mondtam, majd megcsókoltam, ő pedig visszacsókolt. A kezem a válláról a derekára siklott, de egyelőre nem tettem semmit, csak ízlelgettem az ajkait. Egészen addig, míg meg nem hallottuk a két döbbent felkiáltást.
- Lily, Sirius! - Megfordultam, és szembe találtam magam Angellel és Jamesszel.

- Sirius gyere ki! - Meda hangjára ébredtem fel. Arra se nagyon emlékszem, hogyan jutottam fel a szobámba, csak arra, hogy, amikor Lily meglátta a lebuktatóinkat, sírva elrohant. Nem tudom hova.
Unokanővérem megrázta az ajtót, majd megpróbált bejönni. - Sirius, ha nem jössz ki, betöröm!
- Nem akarok kimenni! - válaszoltam, majd a plafont bámultam. Nem is tudtam, mi a szarabb érzés: hogy fájdalmat okoztam Angelnek, vagy, hogy James valószínűleg soha az életben nem bocsát meg nekem. Lilyről nem is beszélve.
Meda elhagyta az ajtóm környékét, én meg felültem. Kinyitottam az ajtót, majd kilestem. Pont a legrosszabbkor. Nem messze a szobámtól James és Angel beszélgettek. Épp csak annyira húzódtam vissza, hogy ne vegyenek észre.
- Meda azt mondta, hogy Sirius bezárkózott a szobájába, és nem hajlandó kijönni - mondta megtört, sírós hangon. - De mi ütött beléjük?
- Nem tudom. Igazából, fogalmam sincs – válaszolt Ágas nyugodtnak tűnő hangon, de én már ismertem annyira, hogy tudjam mekkora fájdalom lehet benne. Na persze, sok mindenre gondolhatott, de, hogy pont én...
A lépcső felől Lily tűnt fel, majd, amikor meglátta Jamest és Angelt, lehajtotta a fejét, és berohant a szobájába.
- Lily! - James utána akart menni, de az ajtó becsukódott, és, úgy, mint nálam nemrég, bezárult.
- Sose bocsátom meg Siriusnak – szólt Angel. - Pedig én azt hittem, annyira örültem neki, hogy...
- Angel – Ágas felé fordult. - Kétlem, hogy akarták volna.
- Tessék?
- Szeretnék bízni benne, hogy nem az ő hibájuk – mondta halkan. - Én feltétlenül megbíztam Siriusban és Lilyben is, és ez most sem változott. De akkor ki kell derítenünk, mi az igazi oka a történteknek. - Elmorzsoltam egy könnycseppet a szemem sarkában, és tovább hallgatóztam. Ez jól esett.
- Mi lenne? - kérdezte a lány keserűen. - Átvertek minket.
- Nem, higgy már egy kicsit bennük. Szereted Siriust, nem? Akkor miért nem bízol meg benne? Az első esetet is elmondták, őszintén bevallották nekünk... miért? Mert ők sem tudtak rá racionális magyarázatot. - Becsuktam az ajtóm, majd visszahúzódtam a szobámba. Ennyi elég volt.

Szent este volt, minden csillogott a díszektől, meg karácsonyi hangulat is áradt minden szobából, mikor először kitettem a lábam a szobámból az eset után. Épp le akartam menni a lépcsőn, amikor megláttam Lilyt. A könnyeit törölgetve ült a lépcső alján, és próbált magával tisztába jönni. Én is... Még mindig akartam őt, és ezt már végképp nem értettem. Elvesztettem a barátom, a szerelmem, még akkor is, ha az előbbi bízik bennem, de mégsem szól hozzám. Egyedül éreztem magam. Reggel Meda is bejött, és ő is elmondta, mennyire rosszul tettem, amit tettem, és csalódott bennem. Remek, még valaki, aki egyedül hagy.
Néztem Lilyt, majd le akartam menni hozzá, bocsánatot kérni, amikor feltűnt James. Leült mellé, majd halkan beszélgetni kezdtek. Legalább ők béküljenek ki.
Csak néztem őket, nem hallottam, mert halkan beszéltek, de amikor mindkettejük arcán megjelent egy apró mosoly, én is elmosolyodtam. Ők már megmenekültek, nekem pedig marad az örök kárhozat, a magány.
- Sirius, gyere, beszélgessünk egyet – szólt egy hang. James és Lily felnéztek, akkor látták meg, hogy ott vagyok. Alphard bácsi pedig alig állt a lábán a szobája ajtajában, és ő szólt hozzám. Megfordultam, majd elindultam be a szobájába. Eltámogattam az ágyig, majd leültem mellé.
- Igen?
- Most fogok meghalni, Sirius...