Legközelebb három nap múlva akadtam össze Daniellel úgy, hogy nem csak láttam őt. Azon gondolkoztam, hogy öljem meg, mikor feltűnt Angel is. Láthatólag hozzá igyekezett, de amikor meglátott megtorpant, majd elrohant. Ezt csinálja cirka... három napja, pontosabban, mióta Daniel itt volt. Ezt nem igazán értettem.
- Na mi van, kit találtál meg? - kérdeztem gúnyosan.
- Senkit – válaszolt. - Tudod, Black, azért megfogok valakit. Talán az öcsédet.
- Az öcsémet? Regulust, miért kéne őt megtalálnod? - kérdeztem.
- Eltűnt – mondta. - Tudod, ez igazán furcsa.
- Az. Nem tudok róla, ha tőlem érdeklődnél, tudod, engem kitagadtak!
- Na igen... Van ez így... - Furcsa, gonosz mosolyra görbült a szája. - Van akinek semmi nem jön be, nem igaz?
- Ezt hogy érted? - kérdeztem.
- Angel... - Ez volt a perc, hogy nekiugrottam.
Különben, hogy van az, hogy Angel nem veszi észre, Daniel pedig három nap alatt rájött?
Végiggurultunk a folyosón, és próbáltunk egymáson fogást keresni, mikor egy gyengéd, de erős kéz megragadta a vállam. Mindketten leálltunk, mikor meghallottuk Lily hangját.
- Hagyjátok abba! - Lemásztam Daniel képéről, amit immár egy monokli is díszített. Én sértetlenül megúsztam. Egymással szemben egymást fürkésztük. - Mi ütött belétek?
- Semmi – morogtam.
- Heh, csak ki van akadva, mert a sors csak ilyen icipicit juttatott neki –, és két ujjával mutatta is mekkorát. - Látszik, hogy Angel jól választott.
- Bár tudnád... - csóválta meg a fejét Lily halkan. Mind a ketten ránéztünk.
- Mit?
- Oh, amit én tudok – vigyorgott, majd megragadta Daniel karját. - Irány fel a gyengélkedő! Egy kettő! - Arra fordította, majd lökött egyet rajta. Aztán rám nézett, de csak aztán szólalt meg, miután Daniel eltűnt, felemelt egy borítékot, majd meglebegtette. Arcán sugárzott a boldogság. - Na ki írta?
- James? - kérdeztem, és utána kaptam volna, de elhúzta.
- Nekem van címezve – mondta játszott durcával. - De gondoltam, hogy ott lehetnél, mikor felbontom.
- Ari vagy... nekem nem írt – mondtam lebiggyesztett ajkakkal.
- Gondolom sokat kell pihennie, de mindjárt kiderül... - Kinyitotta a borítékot, majd felolvasta. - Kedves Lily... Eh... írhatott volna ennél romantikusabb kezdést is.
- Biztos pihennie kellett, ezért csak ennyi tellett – gúnyolódtam, majd kikaptam a kezéből a borítékot, meg a levelet.
- Hé!
- Kedves Lily. Először is, kérlek, a borítékban lévő másik levelet add oda Siriusnak, azt neki írtam... - Innen nem is érdekelt tovább a gerlepárocska szerelmes levelezése. Visszaadtam Lilynek a levelet, majd kivettem a nekem írtat, és kisiettem a parkba. Csak ott nyitottam ki.

Drága Tapmancs!
Először is jól vagyok, nem kell aggódnod. Hogy a lábaimmal mi lesz? Még a gyógyítók se tudják. Már az nagy dolog, hogy túléltem a műtétet, és hála neked örülök is annak, hogy élek.
Nem tudok nagyon sokat hálálkodni, meg írni se, mert... A gyógyítók szigorúan mérnek minden szót, és, ha meg nem sértődsz Lilynek többet szánok.
Még egyszer köszönöm.

Ágas

Hidd el, ez többet ért nekem, mint egy háromoldalas kisregény. Felálltam onnan, ahova leültem, majd elindultam a kastély felé, mikor megláttam Angelt. Aztán, minő sajnálatos, ő is észrevett, hátat fordított nekem, majd eltűnt a balfenéken. Érthetetlen.
Úgy döntöttem, hogy beszélnem kell valakivel... De kivel?
Remus?
Még délután el volt foglalva Nickyvel.
Lily?
Gondolom, épp a levelet csókolgatja... Na jó, ez humor volt, de nem akarom elrontani a jókedvét.
Féregfark?
Csak elpirulna (főleg a csókunk óta), hogy ilyen témával akarom zaklatni...
Nekem James kell!
De ő... Kétlem, hogy zavarhatnám. Pápá beszélgetés, a gondolat azért jó volt. Felsóhajtva indultam vissza a klubhelyiségbe, és úgy gondoltam, hogy készülök a másnapi órára.

Az idő lassacskán elmúlt. Lily nap nap után csak tanul, és kibámul az ablakon. Várja a levelet Jamestől... közben, amúgy, többen is megpróbálták megkörnyékezni. Itt főleg a hímneműekre gondolok. Először arra gondoltam segítek neki, de aztán láttam, hogy Lily is nagyon egyszerűen lerendezi őket. Aj... kezdem nagyon a szívembe fogadni ezt a csajt. Nem is olyan szörnyű... De most komolyan!
- Délután fele jár, és bagolynak nincs nyoma – mondtam. - Ellenben Lily Evans kibámul az ablakon, ahelyett, hogy a holnapi dolgozatra tanulna. - Felnézett rám, majd elmosolyodott. - Húzd el a függönyt, úgy jobb.
- Tudni akarom, hogy mikor jön vissza – mondta.
- Lily?
- Hm?
- Felkészültél arra is, ha véletlen tolókocsiban hozzák vissza? - kérdeztem. Elkomorult, beharapta az ajkait.
- Mit számít az? - kérdezte.
- Csak jobb, ha tudod, hogy nem biztos.
- Tudom – bólintott. - Próbálok felkészülni, de egyelőre még reménykedem.
- A remény hal meg utoljára, Lily – mondtam neki, majd felegyenesedtem. - Apropó, nem tudod, hogy Angel miért vesz mindig száznyolcvan fokos fordulatot, ha meglát?
- Nem, de most már ezt csinálja Daniellel is – mondta, majd apró mosollyal az arcán rám nézett. - Én azt mondom, kapd el, és mondd meg neki. Hidd el, jól fog esni!
- Én... - dadogtam.
- Na mi az? - állt fel, majd összevágta a könyvét. - A nagy Sirius Black, a bátor hódító berezelt?
- Hülye - fordítottam neki hátat, majd megdermedtem, ugyanis mögém lépett, a fejét a vállamra támasztotta, majd sejtelmes hangon a fülembe suttogott.
- Így lenne mindenkinek a legjobb. – Majd eltűnt. Kirázott a hideg a búgó hangjától, a selymes... Sirius! Jó, nem Lily tetszett, csak a helyzet! Olyan rég... na, mindegy. Felejtsd el Sirius, mert hülyeséget teszel!
Felsóhajtottam, majd eltettem magam másnapra.

Másnap... Pontosabban szombat. Épp a parkban sétálgattam, mikor hirtelen elém toppant.
Angel.
- A tanácsodra van szükségem! - mondta.
- Persze, barátoknak bármikor – dadogtam. - Tehát?
- Ha szeretnél valakit, és lenne egy barátod, te kit választanál? Úgy, persze, hogy nem tudod, hogy az, akit szeretsz, az mit érez irántad? - kérdezte.
- Azon gondolkozol, hogy dobd-e Danielt, valakiért, akibe szerelmes vagy? - kérdeztem fojtott hangon. Bólintott. - Szerény véleményem szerint – mondtam, csak, hogy humorizáljak, míg összeszedem magam. - Danielt bárkiért dobnám . - Elmosolyodott.
- De most komolyan...
- Én... ha lenne bennem elég bátorság, elmondanám annak, hogy szeretem, akit szeretek, és akkor a reakciójából tudnám, hogy van-e esélyem. A helyedben nem halogatnám, mert nagyon fájdalmas tud lenni egy ilyen dilemma és... - Elhallgattam, majd szomorú tekintettel néztem rá. - Szóval, elmondanám neki... Nekem is el kellene mondanom – szóltam, nagyon halkan. Rám nézett, majd elmosolyodott.
- Én is szeretlek, Sirius. - Bambán pislogtam rá, és nem fogtam fel a szavait. - Felfogtad, mit mondtam? - kérdezte. Nemet intettem. - Szeretlek, beléd vagyok szerelmes! - Csak néztem rá, miközben úgy éreztem, a szívemről legurul valami. Nagyon lassan közelebb léptem hozzá, a karjaimba vettem, majd nagyon lassan, nagyod óvatosan megérintettem az ajkaimmal az ajkait. Nagyon óvatosan, és minden átéléssel megcsókoltam. Próbáltam minden érzésemet, a szívem minden dobbanását beleadni ebbe a csókba, hogy szavak nélkül is érezze, ő a mindenem.
Karjait a nyakam köré fonta, majd hozzám simult.
Aztán ajkaink elváltak, és csak néztük egymást. Elmélyedtünk egymás tekintetébe.
Ez addig tartott, míg két dolgot meg nem hallottunk. Az egyik egy puffanás volt, a másik pedig egy vidám nevetés.
- Én mondtam. – A megszólaló Lily volt, mellette pedig Daniel feküdt a földön. - Végre, ezt is megértük! - nevetett vidáman. Elmosolyodtam, majd újra Angelre néztem, és újra megcsókoltam. Ezt nem lehet elégszer megismételni. Újra belemélyedtünk egymásba, amikor pedig egy másik dolog szakított meg minket.
Taps...
Valaki összeütötte a tenyerét. Mind a hang felé fordultunk, majd egy másodpercig minden elcsendesedett.
James állt nem messze tőlünk. A jobb karja alatt egy mankó volt, arra támaszkodott, de láthatólag mind a két lába ép volt.
Lily, miután felfogta, amit lát, odarohant, majd átölelte. Majdnem Jamest is fellökte, de úgy tűnt, a mankó segítsége nélkül is biztosan áll a lábán.
- Ideje volt már – mondta, mikor közelebb léptünk hozzá.
Kezet ráztam vele, már amennyire Lily engedte.
- Lábaid? - kérdeztem.
- Állítólag jobbak lesznek, mint régen... - mondta váll rántva.
- Reszkess, Mardekár! A nagy fogó visszatért! - szólt Angel vidám hangon. Egymásra néztünk, majd elkezdtünk nevetni. Egyedül Lily könnyezett, de ő is a boldogságtól. Olyan jó volt, hogy végre jóra fordultak a dolgok. És ekkor Regulus nem jutott eszembe. Egy ilyen pillanatban az utált családját úgyis kizárja az ember a gondolataiból...