Ott álltam a klubhelyiségben és néztem őket. Pontosabban csak Lilyt. Tudtam, most ő az egyetlen, aki segíthet. De vajon eléggé szereti-e Lily Jamest ahhoz hogy, hogy ne döntsön úgy, hogy...
- Lily! - szóltam. Rám emelte a tekintetét.
- Igen?
- James szeretne veled beszélni – mondtam. Kész eldöntöttem. A nagy megmérettetés lesz, remélem nem fogok belebukni, mert akkor sehogy nem tudom lebeszélni Jamest a halálról.
Elmosolyodott, majd bólintott. Már tünedezett a jele, hogy sírt, hogy egész este zokogott, de még látszott a vörösség a szeme alatt. Elindultunk a gyengélkedőre. Az ajtó előtt megálltam, majd belestem. A javasasszony még sehol, csak James ült, és nézte a takarót. Hátrafordultam.
- Egy pillanat és bejöhetsz – mondtam. Bólintott. Beléptem, majd odamentem hozzá. Felnézett rám, a szemében a fél világ keserűsége tükröződött. - Itt van – mondtam. - Azt mondtam neki, hogy te akarsz vele beszélni, úgyhogy kapd össze magad! - Azzal megfordultam, de még hallottam lemondó sóhaját.
Beengedtem Lilyt. Kissé félve lépett be, majd Jamesre nézett. Ő vissza rá.
Vörös prefektuskánk nézte pár másodpercig, majd elmosolyodott, és leült mellé.
- Azt hittem ramatyul vagy, ahogy Sirius mondta, de... - Adott egy csókot neki. Igen! Hajrá Lily! James a kezébe vette a lányét, majd ránézett.
- Nem ezért akartam, hogy ne gyere le – mondta.
- Hanem?
- Úgy tűnik - szólt rekedten, majd lenézett a takarójára (megint) -, hogy sose tudok majd újra járni.
- Hogy? - nézett rám Lily.
- Deréktól lefele lebénult – mondtam. Lily felállt, majd hitetlenül nézett ránk. Ne, ne csináld! Lily ne bukj meg a vizsgán, kérlek!
Elfordult.
James keserves tekintettel nézett rá, én meg összeszorítottam az öklöm, mikor visszafordult. Arcán mosoly ült, de nem erőltetett, hanem természetes és kedves mosoly. De azért a szeme megtelt könnyel.
- Végül is – mondta halkan. - Az a fontos, hogy élsz. - Letérdelt az ágy mellé, majd az arcát James kezére tette.
- Lily neked nem kell... - A lány felnézett rá.
- Miről beszélsz? - kérdezte. - Akkor se hagynálak el, ha soha többé meg nem tudnál mozdulni, ha soha nem ébrednél fel, de még élnél! - Elmosolyodtam.
- Lily...
- Ne is kérj ilyet! - mondta neki. - A fontos, hogy élsz, ez mindennél fontosabb.
- James, ha jól tudom erről neked is van véleményed, nem? - kérdeztem, mire gyilkos pillantást villantott rám. Ágas kezd visszatérni.
- Mi? - nézett fel rá a lány. James a szemébe nézett.
- Ugyanez – mondta. - Az a fontos, hogy élek...
- Mi folyik itt? - lépett be Madam Pomfrey. Ú! Erről megfeledkeztem. - Úgy emlékszem nem engedtem meg, hogy bárki bejöjjön. - Lily értetlenül rám nézett. Én épp védekeztem volna, mikor James nyugodt hangon megszólalt.
- Gyógyítani jöttek, Madam Pomfrey. - Igen, ez James! Kétség kívül!
- Gyógyítani? - kérdezte. Ágas bólintott.
- Igen, lelki gyógyírt kaptam ma, és ezt köszönöm – mondta, és rám nézett, sőt el is mosolyodott. Lily is, majd mielőtt kimentünk volna adott egy csókot szerelmének.
Ezután ki lettünk dobva, majdnem szó szerint...
Elindultunk vissza a klubhelyiségbe, de mielőtt beléptünk megállítottam Lilyt.
- Köszönöm – mondtam neki.
- Mit?
- Megmentetted az életét. Kirángattad abból a érzelmi gödörből, amiben volt. Szóval, köszönöm.
- Ezt hogy érted? - kérdezte. Felsóhajtottam.
- Meg akart halni. Azt mondta, inkább a halál, mint, hogy sose járjon újra. - Elsápadt. - De tudtam, hogy te vagy az egyetlen, aki miatt vállalná az ilyen életet.
- Meg akart halni? - nézett rám könnyezve. Bólintottam, majd magamhoz öleltem. - Azt nem bírtam volna ki – zokogta. Na, kellett nekem, már a gondolatra kiborult. Nyugtatgattam pár percig, majd bevittem a klubhelyiségbe, és ápolójára, akarom mondani Angelre bíztam.

Az első nyugodt éjszakánk volt. Másnap reggel, mintha az egész társaság megváltozott volna. Lily és Angel kipihentnek tűntek, Lily szeme körül nem voltak vörös karikák, Remus és Peter is nyugodtabb volt, rólam nem is beszélve. Ma végre mind együtt, legálisan is meglátogathatjuk Jamest.
Meg is tettük. Jókat nevettünk most már, meg beszélgettünk komolyan. A lányok is biztosították Remust, hogy nem lesz következménye, hogy tudnak mindent, mindenki boldognak tűnt.
De, hát, mint tudjuk, én én vagyok, tehát ez a boldogság sem tarthat öt percnél tovább. Nem is tartott.
- Megvan! - Jött be a javasasszony. - Van megoldás, lehetőség a gyógyulásra! - James élénken figyelni kezdett. - De, sajnos kivitelezhetetlen – mondta.
- Hogy? - hördült fel mindenki.
- Egy műtét – szólt. - Varázslók végzik, de még így is nagyon veszélyes. Száz emberből eddig csak egy, egyetlen egy élte túl. - Csend maradt a szavai nyomán.
- Ideje, hogy legyen egy második – szólt James. Mindenki rá nézett.
- Ezt, hogy érted? - kérdezte Lily vékony hangon. Angel felállt, majd átült mellé, és megszorította a kezét, ő már sejtette, ebből baj lesz.
- Vállalom a műtétet! - válaszolt magabiztosan James.
- De... de... - Mindenki hallgatott, Madam Pomfrey ránézett.
- Biztos benne? - kérdezte. James bólintott.
- Saját felelősségem teljes tudatában – válaszolta.
- Rendben.
Lily szeméből lassan elkezdtek folyni a könnyek. James megfogta a kezét, majd magához húzta, és átölelte, miközben halkan suttogott valamit a fülébe. Túl szép lenne az élet, ha most minden jó maradna, nem?
Ott hagytuk őket kettesben, had beszéljék meg a dolgokat.
Ettől kezdve, Lily minden percét Jamesnél töltötte. Nem törődött vele, hogy órákra kellene járnia, semmivel nem törődött, csak ott ült, és vele volt. Mi Angellel pozitívan akartunk gondolkodni, így bejártunk órákra, és jegyzeteljünk, hogy a műtét után Jamesnek legyen miből jegyzetelnie. Viszont az optimizmus se mindig volt sikeres.
Mikor például Piton egyszer tett egy megjegyzést James betegségére, majdnem megöltem. Ha Dumbledore nem fogja le a kezem... lehet, hogy az éjszakát már az Azkabanban tölteném. De pozitívum, Piton kapott büntetést, én meg nem... Az állapotomra való tekintettel.
James csütörtökön szállítottál el a Szent Mungóba, és pénteken volt a műtét. Reggel...
Mi nagyon idegesek voltunk persze egész nap. Lily nem egyszer elsírta magát, én pedig a falba tudtamn volna verni bárki fejét kínomban. Még a magamét is. Egyszer aztán Dumbledore bejött órára, és kihívott minket. Lily mellettem állt, és olyan erősen szorította a karom, hogy már nem éreztem az ujjaim.
Az igazgató elmosolyodott, mi meg majdnem összeestünk a felszabadulástól.
- Mr Potter egy hét múlva teljesen felépül. - Lily a földre térdelt, majd könnyektől ázott arccal felnézett az égre.
- Köszönöm. - Úgy tűnik vallásos, vagy mi. Én csak táncolni tudtam volna örömömben, de elég volt, hogy a falnak dőlve nevettem. Mindenki felszabadult, és így is mentünk vissza órára. McGalagony, mikor látta rajtunk, ő is felsóhajtott, majd könnyektől küszködve elengedett minket óráról.
Egy szép, és kellemes napot töltöttünk a parkban, azon agyalva, hogy milyen bulit csapjunk, amikor James visszatért.
Annyira jó kedvem volt, hogy arra gondoltam, bevallom Angelnek, mit érzek iránta. Méghozzá abban a pillanatban. Így hát felálltam, és sétálni invitáltam.
- Tudod, olyan jó látni, hogy újra boldog vagy – mondta. - Rajtad és Lilyn látszott meg legjobban ez a dolog.
- Talán, mert én és Lily állunk hozzá a legközelebb. De – megállítottam. A nagyterem közelében voltunk egy folyosón. Megfogtam a kezét – mondanom kell neked valamit. Nem tudom, hogy fogsz reagálni, de muszáj elmondanom. - Komolyan bólintott.
- Én...
- Angel! - kiáltott fel valaki. Mind a ketten a felkiáltó felé fordultunk. Bennem egy pillanatra megállt az ütő, mikor megláttam Danielt. Ez nem lehet igaz! Hogy a jó életbe – szitkozódtam magamban.
- Daniel! - kiáltott fel mosolyogva az én szív szerelmem. A fiú, vagyis, inkább már ifjú férfi felemelte, megforgatta, majd megcsókolta. Itt döntöttem úgy, hogy hagyom az egészet a francba, és őket is. Elindultam hát a folyosón, miközben valami szöget ütött a fejemben. És ez most olyan volt, hogy muszáj volt Dumbledore-ral beszélnem.
Meg is találtam majdnem azonnal, a parkban volt.
- Valamit szeretne, Mr Black?
- Öhm, csak az érdekelne... James szülei tudják, hogy...
- Nem értem el őket – komorodott el.
- Valami netán történt? - kérdeztem.
- Semmi – mondta zavartam.
- Professzor úr! - szóltam rá, mire felsóhajtott. Nekem nem tudnak hazudni, főleg Dumbledore nem.
- Úgy tűnik halálfalók jártak a Potter kúriában, de semmi jelét nem láttuk, hogy Canae vagy Harold meghaltak volna, viszont még keressük őket. Én... Szerintem még Jamesnek ezt korai megtudni.
- Talán... - mondtam halkan, majd elköszöntem és ott hagytam. Miért nem adhat a sors egy ici-pici boldogságot nekünk? Miért kellett pont most megjelennie Danielnek, és eltűnniük Mr és Mrs Potternek? Engem nem szeret a sors, vagy Jamest? Vagy netalántán egyikünket se? De mit tettünk, hogy most ezt kapjuk?
A nagyterembe menet akartam össze az andalgó pároskával.
- Szerencsés vagy – mondtam. - Csak miattad idejött a Roxfortba...
- Igazából jó lenne, ha csak miatta jöhettem volna – szólt Daniel. - De sajnos nem.
- Hát? - kérdeztem.
- Kiderült, hogy a Roxfortban van egy halálfaló, és ki kell derítenem ki az. Dumbledore engedélyezte, de nem adott semmi segítséget. Van egy olyan érzésem, hogy tud róla.
- Egy halálfaló a Roxfortban? - kérdeztem tompán.
- Erről jut eszembe, megmutatnád az alkarod, Sirius? - Gyilkos pillantást eresztettem meg.
- Hogy képzeled – sziszegtem neki.
- Daniel! - szólt rá Angel is.
- Mutasd! - Felhúztam a talárom ujját és megmutattam.
- Talán nem griffendélesek között kellene keresgetned – sziszegtem oda neki, majd otthagytam őket. Valamit tennem kell, ha felfedezi, hogy Regulus az! Abból nagyobb botrány lesz, mintha kiderülne, hogy Remus vérfarkas...