8. Tűzszünet

(Nicolette)

Miután megnyugodtam, elszántam magam a cselekvésre. Lesétálok a „szalonba”. Ott ül Minellya és vele szemben Draco. Hm, legalább nem estek egymásnak.

- Beszélhetünk – közlöm.
- Csak rád vártunk, Cole! – lelkendezik Minellya. Hazug áruló! Miért nem vall legalább most be mindent, hogy látja a szememben a fájdalmat?
- Hát itt vagyok. És én mondom az első megbeszélnivalót. Csók az előcsarnokban. Csak úgy tudunk együtt dolgozni, ha tudjuk az igazságot, és nincs harag a szíveinkben. A harag csak elvakít. Meggondolatlanná tesz. És tudjuk mind, hogy aki meggondolatlan, az halott. Szóval?
Döbbenten néznek maguk elé. Igen, talán túl tárgyilagos voltam.
- Megcsúszás volt, Cole… megcsúszás!
- Kétszer. Csúszós lehet a talaj a lábad alatt, Minellya, ha már másodszor esel a férjem szájára! Úgy hagyod nyitva az elméd, ahogy egy utolsó roxfortos gólya tenné csak!

Jól esik, hogy rápiríthatok. Hűvös a hangom, méltóságteljes – nem hiába élek Dracóval évek óta. S ők csak ijedtszemű nyulak előttem.

- Kit csókoljak, Nicolette, ha te elfordítod a fejedet, mikor elérném az ajkaidat? – kérdezi Draco komolyan. Nocsak, a költői véna? Elgondolkozom a szavain. Nem bűntudatot akar kelteni bennem, egyszerűen rámutat a hibámra.
- Elfordulok, ha hazug szavak mérgezik a szádat! – felelek hasonló stílusban, mint ahogy kérdezett.
- Tévedtem. Ember vagyok. Nem teljesen tökéletes. Tévedtem. Ennyi. Hiba volt nem beavatni titeket. Pont nem a védelmetekre, de ellene volt… - nem értem, de gyorsan magyarázatot ad. – Nem védte semmi a kúriát, ahogy megszűnt az erőm.
- Azért jöttem le, hogy megbocsássak mindent mindkettőtöknek – sóhajtom.
- Akkor bocsásd meg egyúttal azt is, amire készülök! – Felpattan, hozzám sétál, felemeli az állam és megcsókol.
- Azt hiszem, ezt még megbocsáthatom – mondom nagyot nyelve. Ühm, a romantika…
- Mielőtt egymásnak ugranátok, talán beszéljünk.
- Remek. – Férjem visszaül Minnel szembe, és int, hogy üljek le mellé. – Crak!

- Itt vagyok. – Lép be Vince. – Bizalmat szavaztatok nekem, Malfoy?
- Igen – sóhajt a kérdezett. – Neked is itt a helyed.
- Mi a téma? A piros kis állatkátok?
- Igen. Min, és én is elájultunk, mikor megkaptuk. De Nicolette végig magánál volt. Az jutott eszünkbe, hogy talán emlékszik, ki ajándékozta meg.
- Nem tudom. Senki sem mondta, hogy ezennel megjelöl!
- Mi megszédültünk, elvesztettük az eszméletünket. Emlékszel szédülésre? Egy kékszemű emberre? – Villámként csap le rám a felismerés.

- Esther! – suttogom. - Ijesztően világoskék szemei voltak…
- Micsoda?
- Esther! Egy lány a Mungóban. Hólyagok voltak az arcán. Azt mondta… egy Abszol úti raktárból borítottak rá valamit. Nem akarta megmutatni az arcát, mert csúnya volt. De én tudtam, hogy amúgy, kelések nélkül szép, mert világoskék szemei voltak…
- Ki volt az?
- Nem tudom. Akkor láttam először. Vagyis nem tudom… Fel volt hólyagosodva az arca. Aztán nem figyeltem. Nem figyeltem, mert megszédültem a krém szagától… vagy talán… vagy talán a kezemre tette rá ezt… - Fel sem kell mutatni azt az átkozott tigrist, úgyis bólintanak. Csak Vince rázza meg a fejét.

- Én felfedném a helyedben.
- De hát… miért?
- Mert mikor még bízott bennem, láttam az uradét. És ma hajnalban láttam a tiedet is. És egyáltalán nem ugyanolyanok. – Hitetlenkedve tűröm fel a talárom ujját.
Min nem tudja megőrizni a hidegvérét, reszkető kézzel szenved a mandzsettagombbal. Végül Draco segít neki. Egyetlen elegáns mozdulattal pöccinti át a gombot a lyukán. Aztán könyékig tűri a saját ingujját is. – Szóval Palley asszonyé is más kicsit… Sőt! Az enyém is…

Diadalittas arccal fedi fel ő is a bal alkarját. Döbbent csend ül a szobára. Csak négy vérvörös tigris villogtatja a szemét kárörvendően.

*****
- Szia, Kenneth! – Leülök vele szemben.
- Nicolette! Jó látni téged. Ugye nem okozott problémát, hogy elhívtalak otthonról?
- Legkisebb problémánk is nagyobb ennél – csúszik ki a számon.
- Mi a gond? – Rendel nekem egy kávét.
- Nem számít. – Próbálok mosolyogni, de nem igazán sikerül
- Nem láttalak mostanában a Mungóban.
- Szabadságot vettem ki. Tudod, van két fiam. Egy férjem. Barátaim. Velük is foglalkoznom kell.
- Értem. Jól megvagytok? – Nem esik nehezemre hazudni.
- Persze. Szeretem őket. De gondolom nem ezért hívtál ide – váltok kissé hűvösebb hangnemre.
- Csak beszélgetni akartam. Igazán megkedveltelek, tudod… - Olyasmit látok a szemében, ami bizonytalansággal tölt el. Megköszörülöm a torkomat.
- Ne haragudj, de szeretem Dracót.
- Sejtettem. Nem akartam én a gaz csábító szerepében tetszelegni.
- Nincs semmi baj. Majd megtalálod azt, aki igazi társad lehet. - Tudom, észveszejtően romantikus mondat, de mi mást mondhatnék?
- Már megtaláltam – jelenti ki olyan hangon, hogy jobbnak látom menekülőre fogni.
- Én… most hazamegyek. Ne haragudj!
- Semmi baj. A vendégem voltál a kávéra.
- Köszönöm. Szia Kenneth!
Felkelek és otthagyom. Kicsit rossz, de hát Dracóhoz tartozom. Csak hozzá. Akármilyen jól is esik, hogy Kenneth McSteven vonzódik hozzám.

*****
- Meg kell találnunk Esthert. Akkor talán vége lesz ennek a rémálomnak. Mit tudunk róla?
- Semmit. Csak annyit kaptam meg egy darab pergamenen, hogy Esther, bájital-baleset.
- De Terenca biztos tudja… legalább, hogy hogy hívják…
- Természetesen van bizonyos feljegyzésünk minden ápoltunkról. A nevük, a város, ahol élnek, esetleg pontos cím, a pálcájuk főbb tulajdonságai talán… Egy fénykép… körülbelül ennyi.
- Ezen már el lehet indulni – biccent Draco.
- A Minisztériumnak is van nyilvántartása minden boszorkányról. Azon tovább lehet menni, ha valami már megvan…
- Elmehetünk a Szent Mungóba délután.
- Rendben. Draco… Szeretnék kérni valamit… - sóhajtok fel.
- Mit?
- Csak bocsánatot.
- Mi a fene történt, Nicolette? – kérdezi dühösen.
- Kenneth. Azt mondtad, rám hajtott, és én hagytam. Akkor azt hittem, nincs igazad. Elhittem, hogy csak barátként hív. Én is tévedtem. Tényleg rám hajtott.
- Mire te? - Higgadtnak mutatja magát, de a szemében látom, hogy viharok dúlnak a lelkében.
- Megittam vele azt a kávét, amire meghívott, aztán megmondtam neki, hogy szeretlek, és hazajöttem hozzád.
- Szóval vele voltál tegnap este? – kérdezi csendesen.
- Igen. Vele. De szeretném, ha tudnád, hogy annyi volt. Elmondtam neki is, hogy ennyi.
- Tudom – morogja. – Sok minden megváltozott, mióta találkoztunk. Akkor úgy véltem, nekem lehetnek szeretőim, de egyiknek sem lehet más rajtam kívül. Most úgy vélem, te még méltányos voltál hozzám, mert nem randevúztál Crakkal.
- Amit Minnel tettetek… Semmiség. Ahhoz képest, amire az elején számítottam, semmi.
- Lehet, hogy ahhoz képest semmi. De most, itt nem jó, hogy megkívántam a barátnődet.
- Min szép nő. Te meg férfi vagy. Természetes.
- Vincent is szép férfi. És minden bizonnyal Kenneth is. És te mégsem.
- Oh, dehogynem. Te is jól tudod, hogy annyira berúgtam akkor, hogy majdnem lefeküdtem Vince-szel. Gondolod, hogy akkor nem kívántam őt? De hidd el… téged sokkal de sokkal jobban… mindig.
- Most is? – kérdezi csak úgy minden kíváncsiság nélkül kibámulva az ablakon.
- Most is. Mint mindig – felelek én is érzelemmentesen.
- Hm – mordul fel. – Nem egyszerű. Neked sem, igaz?
- Nem. Főleg, hogy mostanában nem tehetem meg mindig, amit akarok.
- Például? – Felkel a fotelből, elém lép.
- Például ezt. – Egészen közel hajolok hozzá, számat ingerlőn közel teszem az övéhez, de nem engedem közelebb magamhoz, s ezzel csaknem megőrjítem.
- Meg akarsz ölni, ugye? – hörgi.
- Dehogy akarlak! Szeretlek – nevetek. Apró puszit adok a szájára.
- A kettő nem zárja ki egymást!
- Valóban? – Újra összeérintem a szánkat.
- Na ebből elég legyen! – Kibillent az egyensúlyomból, és szó szerint a szájára esek. Átöleli a derekamat, és apró csókokat váltunk.
- Már megint rosszalkodni akarsz – dünnyögöm mosolyogva. – Hogy neveljem így jóságra a fiaid?
- Ne neveld őket arra! Egyrészt azért, mert nem akarom, hogy jók legyenek, másrészt meg, ha nem akarnak majd… hm… rosszalkodni, hát rengeteg nőt fosztasz meg a legendás Malfoy-féle férfierő megtapasztalásától.
- Ezt pedig senki sem akarja, igaz? – nevetek fel. – Ha a gyönyörű külsőd nem lenne a tiéd, akkor boldog lennék, hogy legalább azt a bizonyos erőd örökölted apádtól.
- Én is boldog vagyok, főleg, hogy megtaláltalak.
- Te találtál meg engem? – kérdezem döbbenten.
- Én bizony. Tizenegy esztendőddel gyermekibb nem is lehettél volna. Ha én akkor nem járok arra, te sosem jutsz el a Roxfortba.
Be kell látni, ebben igaza van. Biztosan nem értem volna el a vonatot.
- Tudod, miért írtam levelet neked először?
- Tudom. Azért, mert jó kislány voltál. És izgalmasnak találtál egy ekkora rosszaságot.
- Jaj, ez a gúnyos mosoly! – nyögöm. – Rendben, ez is benne volt. De tulajdonképpen arra gondoltam, hogy te magányos lehetsz, és szükséged van valakire, akinek leírhatsz mindent.
- Egy kislányra? – mosolyog rám.
- Talán nem?
- De. Te kellettél. Persze csak később jöttem rá. Tudod te is.
- Tudom. De bármely másik lány megtette volna, hogy „embert varázsol” belőled.
- Bármely másik lány megijedt volna néhány levélváltás után. Te kellettél.
- Lebecsülöd a korombeli lányokat.
- Dehogy! Csak tudom, hogy jobb vagy mindenki másnál…
- Minellyánál is? – kérdezem halkan.
- Minellya csak egy újgazdag kényes kislány. Neki még azért kellenék, mert izgatónak találja a rosszfiúkkal hentergést. Szóval nála is. Sokkalta.
- Szeretlek!
- Remek! Szeress! – nyögi. Felnevetek.
- Én téged?
- Igaz is! Nem szeretem, ha a nők irányítanak.
- Volt időm rájönni. A tied vagyok. – Elengedem a nyakát, lefekszem az ágyra, összefűzöm a fejem felett az ujjaimat. – Teljesen a tied.
- Hm… igazán megható…
- El is mehetek, ha nem tetszik!
- Nem mehetsz el! Egyáltalán nem mehetsz sehová… - Megfogja a csuklómat, másik kezével a derekamat öleli át. Tényleg nem enged sehová… De így, hogy meggondolom, nem is akarok menni…