7. Gúny és harag

(Nicolette)
Egyedül fekszem az ágyon. Két hete már, hogy összevesztem Dracóval. Kín minden nélküle töltött perc, de mégsem tudok odamenni hozzá. Persze, valamiért ő sem jön ide hozzám. Csak ül a bejárati csarnokban a lépcsőn, és bámulja a hatalmas kaput.
Talán a varázsereje elvesztése fordította így magába. Furcsa… mintha arra várna, hogy az erő egyszer csak besétál az ajtón, és újra az övé lesz.
Nekem sem könnyű, de igyekszem titkolni. Főképp Vince elől nehéz. Szeretem őt, és egy házban lakunk. Nap, mint nap találkozunk, akkor is, ha próbálom kerülni a hatalmas kúriában.
És ő persze állandóan észreveszi, ha valamit kézzel csinálok, amit korábban mágiával tettem volna.
Most már nem kérdez rá az okára, de még mindig értetlenül néz. Ilyenkor mindig el akarom mondani neki, de eszembe jut, hogy Draco ara kért, hogy ne tegyem.
Kopogtatnak az ajtón.
- Cole! Nicolette! Bejöhetek?
- Gyere, Vince! – dünnyögöm. Benyit, becsukja maga mögött az ajtót. Újra sötétbe borul a szoba.
- Odamehetek hozzád? – Szeme élénken, érdeklődőn csillog a gyenge beszűrődő fényben.
- Miért ne jöhetnél? – kérdezek vissza. Semmit sem érzek. Dühöt se már, csak ürességet.
- Az éjszaka megrészegíti az embert. A sötétben olyat is tenne, amit nappal nem hogy nem tenne meg, de eszébe sem jutna.
- Mitől félsz? Hogy Draco ezúttal nem ránt le rólam? – kérdezem epésen.
- Az nem félelem. Nem félek. Éppen azért jöttem most, mert azt reméltem, beavatsz olyan titkokba, amikbe világosban nem – suttogja. Hatalmas tenyerét az arcomra simítja.
- Mit mondhatnék?
- Például azt, hogy miért vagy itthon munka helyett? Ne mondd, hogy a fiúkkal akarsz lenni, mert kevesebbet vagy velük, mint mikor dolgozol.
- Egyszerűen pihenni akarok, Vince!
- Miért csinálsz mindent muglimódra, ha pihenni akarsz?
- De hát már régen tudod, nem igaz?
- Azt reméltem, te fogod elmondani nekem, hogy elvesztetted a varázserőd.
- Nem mertem!
- Tudod, hogy mindent elmondhatsz! Tudod, hogy előttem semmit sem kell szégyellned!
- Tudom! Hogyne tudnám?
- Akkor miért titkoltad?
- Jaj, Vince! Kérlek, ne légy mérges! Draco kérte… - A sötét ellenére is jól látom a szemében a felismerést. Nem hiába volt halálfaló, gyorsan kapcsol.
- Jó. Semmi baj.
- Vince… itt maradnál velem? Tudod… olyan védtelennek érzem magam, mióta összevesztem Dracóval. Nem értettem őt. Csalódtam benne… Nem bízott benned. Bennem.
- Maradjak itt?
- Arra gondoltam, idefekhetnél mellém.
- Ezek után végképp nem fog bízni bennünk – morogja.
Kibújik a talárjából és bebújik mellém az ágyba.

*****
(Draco)

Hajnalodik, és én már a bejárati csarnokban ülök a lépcsőn. Minellyát várom. Úgy két hete. Minden nap. Amúgy sem tehetek mást.
Nem merek Nicolette elé állni. Eleinte azt hittem, megérti majd, hogy csak meg akartam védeni, de persze tudhattam volna, hogy túlontúl makacs ahhoz, hogy belássa a tévedését! Nem tudom, hogyan is bocsáthatnék meg neki ezért a csekélységért, ha épp árulójának tart!
Halk pukkanás riaszt fel a gondolataimból. Crak áll előttem.
- Jó reggelt, Malfoy! – Válaszra sem méltatom. Valamiért kicsit furcsállom a megjelenését, de aztán a következő mondata után átsiklok a dolog felett. – Képzeld, a nőddel aludtam az éjjel. És tudod, miért? Mert a kedves férje egy hegyi troll értelmi szintjén mozog az utóbbi időben!
- Fogd vissza magad, mielőtt emlékeztetlek, hogy az én kúriámban élsz.
- Én emlékeztesselek-e rá, hogy a te kúriád irányítása egyáltalán nincs a te kezedben? - Lehajol hozzám, az orrunk majdnem összeér, ahogy tovább suttog. – Hogy semmi sem védi a bennlévőket attól, hogy bárki az ágyuk mellé hoppanálhasson, vagy felrobbantsa kintről a szobájukat! Ugyanis a varázsgátló falad eltűnt! Eltűnt a varázserőddel együtt!
- Kiszórakoztad magad? – Érzem, hogy keserűvé válik a szám íze. „Meg akartalak védeni titeket!”; „semmi nem védi meg a bennlévőket…” Szólnom kellett volna Craknak! Sejtenem kellett volna, hogy eltűnik a fal!
- Beszélnem kell Nicolette-tel!
- Alszik. Hagyd békén!
Kinyílik a bejárati ajtó, Minellya lép be rajta.
- Sziasztok. Zavarok?
- Dehogy! – nyájaskodik Vincent. – Én megyek is. Gondolom bizalmas beszélgetés lesz!

*****
(Nicolette)

- Jól van, Gregory kicsim. Köszönöm, hogy elmondtad anyunak. Büszke vagyok rád. Ügyes fiú vagy… Futás játszani! És Greg… Apának egy szót se!
- Megígérem, anyu! – Idősebbik fiam kiszalad a szobából. A sarokban pihenő fotelbe rogyok. Hogyan árulhatott el éppen így? És éppen most! Ó, Draco Malfoy, hogy tehetted!
Valaki feltépi az ajtót, és beront hozzám. Első megrökönyödésemen túltéve magamat, arra is időt fordítok, hogy felismerjem őt. Természetesen a férjem az.
- Nicolette! Gyere le a szalonba!
- A szalonba? Új helyiség volna? Eddig azt hittem, mi nappalinak hívjuk. Ellentétben a nagy nemesekkel.
- Lehet, hogy haragszol rám, hidd el, én is rád. De erre most nincs időnk. Minellya van itt! – hadarja.
- És? – kérdezem fájdalmasabb hangon, mint ahogy szerettem volna. Érzelemmentes és erős akartam maradni, akár egy kőszikla. – Menjek, és tartsam a gyertyát?!
- Miről beszélsz?
- Mugli szokás! Gondolom, ezért nem tudod, miről van szó! Mert senki sem érdekel téged saját magadon és az aranyvéreden kívül! Adjam áldásom a szerelmetekhez? Ahhoz nem kell lemennem! Csak hajrá! Tietek a pálya!
- Miről beszélsz?! – Értetlenül bámul rám. Szemében a harag tüze ég. – Te voltál az egyetlen nő, akibe valaha szerelmes voltam!
- Oh, megható, köszönöm! Ezek szerint csak passzióból csókolózol Minellyával a bejárati csarnokban?!
Már kiabálok. Átkozott Malfoyok! Magukba bolondítanak mindent és mindenkit, aztán, ha megunják, eldobják, mint egy elhasznált, szakadt papír zsebkendőt.
- Ki mondta ezt neked?
- Abbahagynád, hogy másokat hibáztatsz a saját hibáidért?! Bízom abban, akitől hallottam.
- Hát ez a bajod! Még mindig csak egy naiv kislány vagy!
- Lehet! De legalább nem vagyok áruló! Senkinek sem vagyok árulója!
- De te sem aludtál egyedül az éjjel!
- Vince feküdt itt mellettem. Tudod, miért? Mert te a méltóságodat többre tartod a szerelmünknél! Kifelé innen! Takarodj!
- Azt kértem, gyere le, kislány! – utoljára akkor hallottam ilyen gúnyosan ezt a szót tőle, mikor a karácsonyi bálra hívtam meg a Roxfortba.
- Azt mondtam, nem megyek sehová. Ellenben te siess! Ne várakoztasd meg Minellyát! Biztosan hiányol már maga mellől… vagy magából! Használd csak azt az ágyat vele is, amiben velem aludtál!
- Köszönöm a nagylelkűségedet, kislány, nagyban megkönnyíted a dolgomat! – Gúnyosan, ripacskodón meghajol. Becsapja maga mögött az ajtón. Soha ilyen dühösen el nem váltunk még…