6. Szt. Mungó és környéke

(Nicolette)
Leülök Vince-szel szemben. Mosolyt erőltetek az arcomra.
- Jó étvágyat! – Valamiféle húst eszik. Visszamosolyog.
- Köszönöm. Kérsz?
- Nem, nem vagyok éhes.
- Draco?
- Nem tudom. Nem szívesen beszélnék vele most.
- Valami baj van? – A mosogatóba bűvöli a tányérját, egy pálcamozdulattal el is mosogatja. A csontok közben a szemetesbe lebegnek. Némán, irigykedve és elbűvölten nézem végig a kecses mozdulatsort. Egy pillanatig mérlegelek összeszorított szájjal, aztán újra elmosolyodom.
- Semmi. Kicsit összevesztünk. Fáradt vagyok, ingerlékeny. Ki kellene mozdulnom. Eljössz velem valahová?
- Hová? – Végre őszinte a mosolyom. Közel hajolok hozzá, megpuszilom az arcát.
- Nem tudom. De mibe fogadjunk, hogy jó buli lesz, ha mi ketten megyünk valahová?
- Hm… nem is rossz ötlet. – Felém nyújtja a kezét, és én megfogom. Kéz a kézben sétálunk ki a birtokról.
Csak remélni merem, hogy nem kell majd varázsolnom a kiruccanásunk alatt.

*****
(Draco)
- Drága barátom… - suttogom. Persze nem felel. Hogy is felelhetne? Üres tekintettel bámul a szemközti falra. Üres tekintettel, mert a tekintet mögött nem rejlik lélek, ami életet varázsolhatna belé.
- Drága barátom… Bárcsak előbb szóltam volna az érdekedben. Bár mondtál volna valamit, ami megvéd a tárgyaláson! Bárcsak tudtunk volna beszélni előtte! Annyira fontos voltál nekem… Szerettelek, te átkozott, szerettelek! De a mi etikettünkbe ez nem fért bele. Az aranyvérű, méltóságteljes férfiak nem engedhetik meg maguknak, hogy érzéseik legyenek!
Megszorítom a kezét. Mit csinálok itt megint? Nem tudja, hogy itt vagyok! Nem tudja, hogy ki vagyok! Még magáról sem tud! Mint két legközelebbi ismerősét: engem és Crakot kértek meg, hogy döntsük el: tartsák-e életben, vagy hagyják meghalni az üres testet.
Vincent úgy gondolta, a halálban talán meglelheti a lelkét. De én, a nagy Draco Malfoy nem voltam képes elengedni őt…
- Greg… Sokszor eszembe jut, hogy talán Vincentnek van igaza, és hagyni kellett volna elmenni téged. Szóval… bocsáss meg, ha én tartalak vissza valamitől, ami sokkal jobb lenne neked. Hiányzol. Szükségem lenne rád! Önző marha vagyok. Bocsáss meg, Monstro…
Eleresztem a kezét, kisétálok a kórteremből, le az irányítóba.
- Kösz, hogy vigyáztál a fiúkra, Terenca! – morgom.
- Nincs mit. Kedvelem őket. Rendes kölykök. És Nicolette férjének szívesen segítek.
- Akkor használd ki az időt, míg van férje – dörmögöm. – Gregory! Bri! Megyünk!
Két fiam követ. A recepciós boszorkányhoz lépek.
- Segíthetek?
- Minellya Palleyt keresem. A legjobb barátnője a feleségem.
- Mr. Malfoy?
- Az vagyok.
- Minellya azt írta, sárkányhimlős. Otthon maradt.
- A Palley birtokon?
- Igen, de figyelmeztetnem kell, Mr. Malfoy, hogy a himlő erősen fertőző betegség, és…
- Már voltam. Egyedül is el tudom dönteni, hogy mit akarok.
- Na de a gyerekek…
- Azt is el tudom dönteni, hogy a fiaimnak mit tartok biztonságosnak és célravezetőnek, és mit nem! Használhatjuk a személyzeti kandallót?
Nem várok választ, hátrasétálunk a kandallóhoz.
- Hová megyünk apa? – rángatja meg a talárom ujját Greg.
- Minellya nénihez.
- De a boszorkány néni azt mondta, hogy sárkányhimlős!
- Nincsen semmi baja. Greg, figyelj apára! A Palley birtokra kell mennünk. Előre tudsz menni?
- Miért nem hoppanálunk, apa?
- Mert ti még nem tudtok, én pedig nem akarok két gyerekkel társas hoppanálást végrehajtani. Ugye te sem szeretnéd elhagyni az egyik kezed, mondjuk?
- Nem… - mosolyog. Hogy magyarázhatná el az ember az ötéves fiának, hogy elveszett a varázsereje? Ránevetek.
- Nagy fiú vagy. Lassan igazi Malfoy férfi. Mindenre képes leszel! Mindenre képes vagy!
- Igen, apa! Malfoy vagyok! Mindenre képes! – Nem nekem mondja, inkább magát bátorítja. A büszke apa mosolyával nézem, ahogy belép a tűzbe. – Palley birtok!
Az ölembe veszem Briant, követjük a bátyját.

*****
- Szia, Minellya! Vagy mondjam, hogy Mrs. Palley? Arra jobban gerjedsz?
- Hogy a trollba kerültél ide?
- A Mungóban igazítottak útba. – Bezárom magam mögött az ajtót.
- Mondtam nekik, hogy…
- Sárkányhimlőd van, tudom. Szépen múlnak a kelések… Miért bujkálsz?
- Mi közöd van hozzá?
- Az nem számít. Kérdeztem! Felelj!
- Nem bízom benned! Egy Malfoyban sosem lehet megbízni!
- Egyes lecke stimmel. Bár a fiaim biztos meg lennének sértve, ha hallanák. A manólányra bíztam őket odakint az előcsarnokban. Szóval? Miért bujkálsz?
- Nem bujkálok! Egyszerűen itthon maradtam!
- Miért?
- Csak! Nincs oka! Semmi! – Gúnyosan felnevetek. A szoba közepére sétálok.
- És ez a semmi ok nem az, hogy nincs varázserőd?
- Ezt meg honnan… Átkozott manó!
- Felhagynál avval, hogy mindig másokat hibáztatsz? Nem a házimanódtól tudom.
- Akkor mégis honnan?
- Onnan, hogy Nicolette-é is elveszett… meg az… az enyém is.
- Oh, Draco Malfoy! Hogy te milyen aljas vagy! A magad erényeit fennhangon emlegeted, de a hibáid csak úgy mellékesen! – Fenyegetően közelít.
- Kevés hibám van. Nem említésre méltóak!
- Oh… te… te… – Megragadja a nyakam, és vadul megcsókol. Visszacsókolok.
Nem tudom, ki löki el végül a másikat, mindenesetre megtörténik.
- Áh… - krákogom rekedten az élménytől. – Szóval a hibátlan pasikra gerjedsz, nem a palleyzésre…
- A beképzelt, pimasz pasikra… - nyögi, és lép egyet felém.
- Ne… közelíts! Mit szólna a kis Willy, ha megtudná, hogy a felesége ilyen gyorsan hűtlenné vált hozzá?
- Én nem vagyok hűtlen. Bármilyen hihetetlen is, semmit sem érzek irántad.
- Annyira hihetetlen, hogy nem is igaz. Valamit érezned kell…
- Gyűlöllek!
- Látod! Az is egy érzelem… Ha lenyugodott a kicsi szívecskéd, gyere át hozzánk. Ha akarjuk, ha nem: ugyanolyan háziállattal ajándékoztak meg minket majdnem egy időben. Ez jelent némi megbeszélnivalót. Viszlát, Mrs. Palley!