AJÁNLOM AZ OLDALT
(Draco)
Egyedül fekszem a hitvesi ágyon, és bámulom a plafont.
Hát igen. Nicolette… Makacs, gyerekes… vagy lehet, hogy én vagyok az? Elvégre csúnyán viselkedtem. És igaza van. Én is érzem, hogy baj lesz. Bárcsak el tudnám mondani neki, hogy mennyire félek!
A mai vitánk után Minellya Palley megdicsért minket a kedvességünkért, megköszönte a szíves vendéglátást, aztán hanyagul átvetette vállán a tízezer galleonos sárkánybőr kabátját, és távozott.
Vincent Crakkal megegyeztünk, hogy nem megyünk Nicolette után. Úgy gondoltuk, nem érdemes, úgyis elküldene. Késő éjjel érkezett haza. Látszott rajta, hogy az erdőnkben járt.
Alig egy órája bementem hozzá, mire elküldött, Pokolba is, hát mi lesz velünk?!
Mielőtt még nagyon elmélyülnék a gondolataimban, kopognak az ablakon.
Reflexszerűen felkapom a pálcám, aztán leteszem. Semmi értelme. Nem működik. Végül mégis újra felveszem. Ijesztgetni jó lehet. Csak Nicole és én tudom, hogy nem jó.
- Ki vagy? – kérdezem felpattanva az ágyról.
- Palley – morogja. Kinyitom az ablakot, de a pálcám nem eresztem le. Hátrébb lépek, ő pedig beugrik.
- Mi a helyzet kislány? Majomképző tanfolyamot végeztél?
- Nem, főnök. Aurorképzőbe jártam.
- Majdnem ugyanaz. Most miért nem a jók oldalán billegteted azt a csinos kis fenekedet?
- Mert te sem a gonoszt támogatod a kidolgozott hasfaladdal.
- Hé, flörtölhetünk is, bébi! Bár mintha éppen te mondtad volna, hogy frissen gyűrűztek meg, és nem akarsz kikezdeni Nicolette pasijával.
- Az ember mond néha olyasmit, amit nem gondol komolyan.
- Inkább azt mondd, mit keresel a szobámban. Hosszú ismerettségünk még nem ok rá, hogy együtt töltsük az éjszakát.
- Végre valamiben egyetértünk, főnök!
- Idefigyelj, te kis… Azt mondd, hogy mit akarsz, vagy távozz a szobámból.
- Akárha a feleséged korábbi szavait idéznéd! – Rákérdeznék, mit akar ezzel, de elmagyarázza. – Az ablak alatt álltam. Azt hittem, ott töltöd az éjszakát, és onnan kell kihívnom téged.
- Miért jöttél? – kérdezem nehezen leplezve a bosszúságom. Én is azt hittem…
- Te nem vagy hirtelenharagúbb a szokásosnál?
- Miért lennék? A jó aranyvérű mindig meg tudja őrizni a hidegvérét.
- Értem… hát, akkor nem is zavarok tovább. Oh, amúgy azt hittem, hogy csak egy John Flench-féle alak képes így taszítani Cole-t…
- Mi a fenére célzol?
- Arra, hogy talán jobban hasonlítasz Flenchyre, mint annak idején gondoltuk. Na de megyek is. Viszlát, Mr. Dé!
Ezzel kecsesen kiugrik az ablakon. Eltelik némi idő, mire elér a birtok közepén húzódó tisztásra. Gyorsan kapkodja a lábát, alig lehet látni. Csak egy-egy pillanatra, mikor megcsillan sárkánybőr kabátján a holdfény. Vigyorogva bámulok még arra, amerre sejtem őt, aztán becsukom az ablakot, és visszatérek az ágyamba.
Csak akkor veszem észre, hogy van valaki a szobámba, mikor már fekszem.
- Apa – suttogja. Ez Greg.
- Mi a gond, fiam?
- Féltem… egyedül.
- Egy Malfoy sosem fél, Greg.
- És ha mégis?
- Akkor nem árulja el. Ráadásul neked nincs mitől tartanod.
- Visszakísérsz a szobámba?
- Vissza. Addig elmondhatod, mitől félsz.
- Azt hiszem, mumus van az ágyam alatt. – suttogja kissé fontoskodva fiam, miközben az ölembe kapom.
- Biztos nincs. Hiszen mumustávoltartó-bűbájt tettünk az ajtódra és az ablakodra. Ha félsz, nyugtatgasd ezzel magad. Ne gyere át hozzánk, mert akkor magára hagyod Briant. Te vagy a bátyja, te vagy a szomszéd szobában. Rá neked kell vigyázni, mert még kicsi! Te vagy a bátor nagytestvér!
- Vigyázok rá! Menj aludni, apa! – Leugrik az ölemből, és az ágyába bújik. Rám nevet, és magára rántja a takarót. – Jó éjt, apa!
- Jó éjt, Gregory!
Visszatérek a szobámba, és becsúszok a takaróm alá. Megint nem vagyok egyedül…
- Ugye nem zavarlak? – suttogja.
- Kerülj beljebb, Vincent – súgom vissza. – Mi van?
- Semmi. Gondoltam, szólok, hogy itt járt Minellya Palley.
- És?
- Éjjel volt itt… alig tíz perce lehetett. Talán Nicolette-nél volt bent. Esetleg szervezkedni akarnak. Jobb volna vigyázni.
Valamiért nem mondom el, hogy nálam volt. Valahogy sejtem, hogy ízléstelen poénokat és gyanúsítgatásokat kapnék. Főleg, ha a flörtről is beszélnék. Inkább csak bólintok.
- Majd vigyázok rájuk.
- Csak figyelmeztetni akartalak.
- Mondom… majd vigyázok rájuk. Van más is?
- Tulajdonképp semmi.
- Ne említsd Nicolette-nek, hogy láttad a barátnőjét, jó?
- Majd igyekszem. Jó éjszakát, Draco!
- Neked is, Vincent.
Kimegy a szobámból. Felemelem a pálcám, hogy becsukjam az ajtót, de aztán fáradt sóhajtással visszaejtem az éjjeliszekrényre. Lehunyom a szemem, és aludni próbálok – vajmi kevés sikerrel. Nincs kit átölelni, és az ajtón is bárki bejöhet. Sürgősen ki kell békülnöm Nicolette-tel…
(Nicolette)
Már megint a szokásos minden. Reggel bejövök, felveszem a kék köpenyemet, lemosom a kezem egy-két varázsszerrel, és leszaladok az irányítóba megkérdezni, hol van rám szükség. Erre Terenca elküld engem az osztály legtávolabbi pontjára.
Délután pedig a recepción ülök, és onnan küldözgetek el mindenfelé kutyafejű gyerekeket, lábosharapta nőket, és sárkányégette férfiakat. Felemelő munka, mondhatom.
- Jó reggelt, Terenca! Van nekem valamid?
- Mint mindig. A háromszáztizenhetesben vár rád egy lány.
- Mi van vele?
- Inkább nézd meg! – A kezembe nyom egy darab pergament, én pedig sóhajtva elindulok a háromszáztizenhat szobányira lévő lányhoz.
Az ajtó előtt megállok, és lenyugtatom a lélegzetemet. Mosolyt ügyeskedek az arcomra, kopogok, aztán belépek.
Első pillantásom a lány felhólyagosodott kezére esik, a következő pedig a kendőbe bugyolált arcára.
- Szia! Nicolette vagyok.
- Esther.
- Mi történt veled, Esther?
- Rám borítottak egy bájitalt az egyik roxmortsi ablakból. Állítólag üres raktár.
- Szóval nem tudod, milyen bájital. Értem. Felfednéd az arcodat? – Megrázza a fejét. – Nem tudok segíteni, ha nem látom, mi a baj. Hidd el, nem ez az első alkalom, hogy valakit kezelek.
Felsóhajt, és felfedi az arcát egy pillanatra.
- Kérlek – suttogom.
- Csúnya – feleli elfordulva.
- Azon vagyok, hogy újra szép legyen.
- Sosem volt szép!
- Biztos vagyok benne, hogy az volt. – Már nyitná a száját, de folytatom. – Mi a fenét akarsz, ha nem azt, hogy eltűntessem az arcodról a hólyagokat?!
Ledobja a kendőt. Valóban nem szép, bár teljföl-szőke rövid haja, ijesztően világoskék szemei azt sejtetik, hólyagok nélkül az lehet. Rutinbűbáj a meggyógyítása. Egy krémet kapok elő az egyik szekrényből.
- Kenjem én, vagy te akarod?
- Nem minden vágyam belenyúlni egy zöld trutyiba! – hárítja el az ajánlatomat nagyvonalúan.
- Hidd el, csodákat képes művelni! – Kinyitom a tégelyt, és kicsit megszédülök. Lépek egyet a lány felé, és le kell ülnöm. Átkozott krém, mindig elkábít a szaga!
- Nem teheti rám… - szűköli a lány ijedten bámulva rám.
- Incacerandus! Pofix! Muszáj bekennem az arcodat vele, mert nincs kedvem késsel lekaparászni őket rólad. – Bekenem az arcát, és a kezeit. Gyorsan megtörölközöm, és letépem róla a köteleket. A kelései lassan visszahúzódnak.
- Ez annyira… - fintorog.
- Nem kell megköszönnöd. Mosd le magadról, aztán mehetsz.
Rengeteg időt pazaroltam el rá. Futni kezdek az irányító felé. Hirtelen egy nagy kék folt takarja el a kilátást, és én hátraesek.
- Ne haragudj! Jól vagy? – Felpillantok. Egy magas, barna hajú, kék szemű, vörös ajkú – csábító férfi áll előttem. Felsegít. Már talpon vagyok, mikor még mindig biztos kézzel tartja a csuklóm. Érintése nyomán megbizsereg a bőröm.
A falnak dőlök. Átkozott krém! Bár tisztulna ki végre az agyam!
- Nincs semmi bajom. Csak az egyik krém szagától kicsit…
- Én voltam figyelmetlen, bocsáss meg!
- Semmi gond!
- Megiszol velem egy kávét? Mégis csúnyán fellöktelek.
- De hát… Jól van, ebédszünetben ráérek. Egykor a teázóban?
Rámosolygok és ellököm magam a faltól. Visszamegyek az irányítóba.
- Áh, Nicolette! Azt hittem, sosem végzel Estherrel. – Leülök, lehajtok egy kávét.
- Mi a következő?
- Tizenhatos. Vigyázz vele… elég… kifinomult, úri…
- Sznob? Megyek…
Felugrok, és tovább indulok. A tizenhatos közel van. Belépek, és megállok a középkorú férfival szemben.
- ’Reggelt. Neve?
- Lord Auberon Dumbledore. Aberforth fia, Albus…
- Köszönöm, de az életrajzát nem igénylem. Mesélje el, mi történt. – Villantom fel a szemem.
- Várjon! Maga kicsoda?
- Nicolette Malfoy vagyok. Gyógyító.
Éppen hozzáérnék, hogy megtapogassam a jobbját fedő zöldes bőrt, mikor elhúzódik tőlem.
- Valami gond van?
- Ne érjen hozzám!
- Ha magának is aranyvér-mániája van, ne aggódjon. Se sárvérű nem vagyok, se félvér.
- Én az vagyok. Félvér. – Még jobban elhúzódik.
Megremegek. Mégiscsak évek óta élek Dracóval.
- Elnézést – mondom megbánás nélkül. – Idenyújtaná a kezét?
- Engem egy mocskos halálfaló ne tapogasson!
- Nem vagyok halálfaló!
- Mindenki tudja, hogy az összes Malfoy halálfaló! Maga is az, és a férje is!
- Tény, hogy gyanúba keveredtünk, de a bíróság ártatlannak talált minket.
- Hát hogyne! De fogadok, hogy maga sem fedte fel nekik a bal alkarját a tárgyaláson!
- Mire céloz ezzel?
- Maga is érti, nem? A mai napig ott hordozza a Sötét Jegyet!
Önéktelenül is a Sötét Jegy egykori helyéhez kapok.
- Soha nem is volt ott a karomon! – mondom feszült hangon. Ez már a robbanás előtti csend.
- De azért mégis takargatja.
- Idefigyeljen, maga átkozott! Látni akarja, hogy nem vagyok halálfaló? Remélem, boldog! – Felgyűröm a köpenyem ujját. – Látja, uram? Nincs itt semmi!
Az orra alá nyomom a bal alkaromat.
- Öh…
- Mi van? Nem látja azt, amiről szentül hitte, hogy létezik?!
- Nem éppen… Kisasszony…
- Mi a…?
Magam felé fordítom a karomat. Nem kellett volna. Mély levegőt veszek, aztán inkább az ájulás mellett döntök.
