|
IX. Fejezet/ Mikró-mámor/
- Mi a fene…? – nyüglődött korán reggel Hermione, miközben félig nyitott szemmel és a szokatlanul korai ébredés következtében még kontrolálatlan mozdulatokkal tapogatózott a levegőben, álma elüldözője után. Matt színű ujjai hamar nekiütköztek a kakas szerepbe átlényegült szőrcsomóba, aki hangos dorombolással egybekötött reggeli tornával vert sátrat Hermione felsőtestén.
- Csak te vagy az?! – sóhajtott a lány, majd az iménti kedvességet kilökve magából, lesöpörte a perzsa macskát, és átfordult a másik oldalára, elvégre hajnali ötkor soha egyetlen Granger nem kelt még fel; leszámítva Csámpást.
- Granger! – kopogtatott fél tucat óra múlva valaki, akinek hűvös hangja, mintegy áramütésként hatolt be Hermione elméjébe, ösztönözve őt a felkelésre.
- Mi…van? – kérdezte mogorván a lány, majd a lepedőt még időben lefejtve derekáról, kibotorkált az ajtóhoz.
- Reggelt! – kezdte a fiú, mikor meglátta a bükkfa ajtókeretben álló pizsamás boszorkányt – Ma indulunk, és mivel Weasley házonkivül, van nekem kellett felébreszteni – darálta Malfoy, miközben legalább háromszor végigmérte az előtte sortban és kockás ingben álldogáló Hermionét.
- Ó jézusom! – tátogta a lány – Kösz Malfoy, ennyi? – kérdezte végül, miután újabb szitkozódásokkal megtűzdelt gondolatokon kívül nem jutott semmi az eszébe.
- Három körül ér ide a professzor, addigra legyél kész. Elég nagy trauma számomra így is ez a kis kaland, várakozni meg gyűlölök… - morogta a fiú, majd meg sem várva a boszorka esetleges vulkanikus erővel feltörő haragját a lépcső felé vette az irányt.
Az ex-griffendélest nem rázta meg különösebben a fiú iménti kijelentése; lerúgta magáról a papucsát, visszadőlt az ágyba, és nyakig felhúzta a takarót. Mivel már egy hete összepakolt, nem kellett semmit csinálnia, csak várni, hogy jöjjön Dumbledore és útjukra bocsássa őket. Hermione rémesen érezte magát, hiszen jelen esetben a két varázsló egymás letaszítva az első helyről ment a boszorka idegeire, aki mellesleg a szokottnál is jóval ingerlékenyebb és szótlanabb volt. Ronnal már jó ideje nem állt stabil lábakon a kapcsolatuk legyen szó barátságról, vagy akár a fiú állítólagos szerelméről. Mióta elhagyták a Roxfortot szinte mindennap összevesztek, és ez a konfliktus-automata Malfoy felbukkanásával kezdte egyre inkább lövellni magából a viszályt szító szituációkat. Mélázásából egy hatalmas puffanás zökkentette ki, mely kétségtelenül odakintről jött, és valakinek igencsak fájhatott… A lány kipattant az ágyból – ismét felbolygatva Csámpás „szeressük egymást” programját – és kivágtatott az ajtón. A folyosón Malfoy és Weasley állt kivont pálcával, szikrázó szemekkel. A vörös hajú fiú úgy szorította pálcáját, hogy ujjbegyei belefehérdtek, kék szemeiből pedig olyan mértékű gyűlölet sugárzott, hogy akár már az elegendő lett volna a szőkeség kiiktatására, aki ex-évfolyamtársától eltérően néha még ásítozott is megadva a párbaj drámai hangulatát…
- Ti meg mi a francot csináltok? – érkezett meg Harry, intenzív szemforgatásra késztetve a szőke pálcaforgatót. – Malfoy?!
- Jól van Potter, nem csalódtam, jelzett a szupermen csipogó… - jegyezte meg epésen, majd leengedte a fegyverét. – Szent Potter megérzi a veszélyt, ott terem segéd kezet nyújt mindenkinek – mondta higgadtan a fiú, miközben eltúlzott, magasztaló mozdulatokat tett kezeivel – Szerintem Weasley-vel kezd, mondjuk vehetnél neki egy olyan ideggyógyászati beutalót, ami örökre szól… - tette még hozzá.
- Malfoy állítsd le magad, Ron te meg ereszd le a pálcád!
- Úgy van Weasley… még a végén nem részesülsz a szeptemberi Harry Potter posztermagazinból… - csóválta a fejét lemondóan Draco, majd lesétált a hallba.
Hermione nem avatkozott közbe, csupán pár méter távolságból figyelte a fiúkat; érdekes következtetéseket levonva a számára ismeretlenebb fiúról. Mikor Harry megjelent, először látta Dracón, hogy mennyire számított erre, és hogy még mindig ugyanazt gondolja, mint anno a Roxfortban, ám amikor Harry első szava Malfoy volt, mintegy gyanúsítva a szőkeséget, minimális ugyan, de létező változás ment át az ex-mardekáros arcon, illetve rögtön sértegetni kezdte a két barátot. Ez egy tökéletes jellemképet alkotott a fiúról, aki bár próbált alkalmazkodni a helyzethez, ugyanolyan hiú volt, mint régen az iskolában. Ez azért némileg nyugtatóan hatott Hermionéra; a „legalább nem mindenki változik” szellemében.
Hamar felhagyott az effajta gondolatmenettel, ugyanis egyszerre több dolog célozta meg agyának bejáratát, súlyos dugót kialakítva ott. Először is, két ilyen roppant ellenséges emberrel lesz összezárva ki tudja meddig. Ha Weasley házonkivül van, akkor mit keresett a folyosón? Egyátalán mikor kezdett el Csámpás vedleni?
Az utóbbit már csak a pizsamájára ragadt rengeteg szőr miatt tette fel sajátmagának.
Ennyi kérdőjel beiktatása után visszasétált a szobájába és belelapozott a Hasznos bűbájok, rendbontókkal szemben című egészen aktuális olvasmányba.
*
Három óra előtt pár perccel a Rend főhadiszállásának nappalijában már két láda sorakozott; tanúbizonyságot adva az utazók között tátongó hatalmas szakadékról. A kanapé mellett egy fekete alig pár hónapos, ezüst szegéllyel ellátott fadoboz állt, melyen egy hatszögletű szintén ezüstös lakat függött, ami szinte visszaverte a talpas ablakokon át beszűrődő fénycsóvákat.
Az alternatívák kellő szemléltetéséhez szükséges ellenpélda a szoba másik felén foglalt helyet; a barna fatákolmány több helyen volt összeforrasztva, valamint a kezdeti „Charlie” feliraton kívül a „Percy” és „George” valamint a „Ron” megnevezések is fedélen tartózkodtak.
- Ronald! – kiáltott Mrs. Weasley, mikor betessékelte az igazgatót a társalgóba. – Szüksége van valamire professzor? Kávé, tea?
- Nem köszönöm Molly – mosolygott Dumbledore – Igazság szerint, csak a három kalandorra várok.
Ahogy ezt kimondta a nappaliban megjelent Ron, Malfoy valamint a szőkeség jobbján álló Perselus Piton is. Albus elmosolyodott, majd mikor belegondolt abba, hogy Hermionénak nem fekete a haja és kétségtelenül nőből van megszólalt.
- Miss Granger? – kérdezte.
- Szólok neki! – jelentette ki azonnal Weasley, mire a két másik ajtótámasztó egyszerre vágta fintorba az arcát, sőt még szemük is hajszálpontosan ugyanazt a kifejezést öltötte fel.
- Nem szükséges! – jelent meg a harmadik tag is, maga előtt lebegtetve ládáját, amin minden zavartság nélkül Csámpás feküdt.
Draco és Piton elálltak a boltív alól, így Granger bevitte a nappaliba a dobozt, melyen helyet foglalva ölébe vette mosakodó cicáját és szemeit várakozóan egykori igazgatójára emelte.
- Remek! – csapta össze tenyerét a varázsló. – Nos a zsupszkulcs pontban fél négykor indul, ildomos lenne nem lekésni. A londoni vasútállomásról indultok, a Roxfort Express csomagszállító járatán találtok egy bőröndöt, tudni fogjátok melyiket kell megfognotok. Sok sikert! – mosolygott végül Dumbledore.
A trió egy pár pillanatig lemerevedett, majd szedelőzködni kezdtek. Percek múlva már a tér melletti parkban álltak és nem telt bele öt percbe máris a londoni vasútállomáson iramodtak meg a kilenc és háromnegyedik vágány felé.
Hamarosan megpillantották az említett vonatot, mely a személyszállító változatától eltérően sokkal kisebb, ám legalább annyira szép volt, na és persze pöfékelésében sem maradt el nagytestvérétől. Hermione bár hallott valami minimálisat a csomagok Roxfortba való eljuttatásáról, azt nem tudta, hogy ez vonattal történik, ráadásul ugyanazon az úton, mint a diákok elszállítása.
- Nem indul el ez a vonat – mondta Malfoy, látva Hermione gondolkodó arcát.
- Tessék? – kérdezett vissza rögtön Granger.
- Ez csak a folyosó eleje… - kezdte a szőkeség – A csomagokat 4-kor átjuttatják egy bizonyos csatornán, és minden láda illetve táska egy a roxmortsi megállóban várakozó thesszálban foglal helyet. – mutogatott, láthatóan nagy élvezettel töltötte el a tudat, hogy képes ő még újat mutatni Hermione Grangernek
- De mi mindig felcipeltük a csomagokat… - kezdte bizonytalanul a boszorka, és kisöpört egy hajtincsen szeméből.
- Valóban, de idén Dumbledore kitalálta, hogy megkönnyíti a diákok utazását…
- És ezt honnan tudod? – kérdezte Hermione aki némileg sértettnek érezte magát, ugyanis erről ő még sosem hallott, legalábbis ilyen behatóan biztos nem.
- Piton… - vont vállat félmosolyra húzott szájjal a szőkeség.
- Bocs, hogy megszakítom a csevelyt, de ha Malfoy továbbra is idegenvezetőt fog játszani, akkor lekéssük a zsupszkulcsot. – csattant Weasley élesen sértett hangja a két fiatal között, akik belátva, hogy a vörösnek igaza van felszálltak a vagonba és a csomag keresésére indultak.
Hermione alig fél perc nézelődés után megpillantott egy vörösesbarna, vajmi elég ízléstelen bőröndöt, melyen egy „D” egy „R” és egy „H” volt sarkuknál egymás felé háromszögbe döntve.
- Ez az! – jelentette ki színtelen hangon, de ez is elégnek bizonyult a fiúk begyűjtésére. -- Mennyi az idő?
- Fél lesz három perc múlva – mondta Draco.
- Kettő… - fintorgott a vörös, mire a szőkeség azonnal replikázott volna, ha nem találkozik a göndör hajú boszorka szempárjával, mely felváltva cikázott a két ellenségeskedő között.
Granger miután utoljára végig gondolta a visszalépésével kiváltható esetleges problémákat, rátette jobb kezét a csomagra; pillanatokon belül a fiúk is így tettek és fél négykor kezdetét vette a küldetés…
*
Szeptember elseje lévén talán csalódást keltett volna a szemlélőben a verőfényes napsütés, mely csillogó sugarakkal fogta közre Resper-walley házait. Az utca, ahol a három fiatal haladt egy egyszerű falusi út volt, kétoldalt a portól és kosztól beszennyezet szürkés házikók keretezték. A varázslók a legkisebb feltűnéskeltésre törekedve gyorsan haladtak egészen a 112-es számig, ahol aztán Hermione lelassított, s őt követte a két fiú is.
- Hát, azt hiszem ez az – jelentette ki Hermione, mikor már mindhárman megálltak a kapuban.
A ház elég nagynak tűnt kívülről, Malfoyt magában az egyik vidéki családi-villájukra emlékeztette, de ezt a rossz környezet miatt inkább nem tette szóvá. A kapun oroszlánfejek díszelegtek, ahogyan a kertben lévő kiapadt szökőkúton is.(Ezt Malfoy megint csak kompromittálónak tartotta, illetve személyes sértésként élte meg, de csakúgy, mint az előbb, csendben vette tudomásul, hogy * sóhaj * ő bizony el van nyomva…). A hely elég kísértetiesen festett,(a napsütés ellenére a csípős szél erősen meglegyintgette azt a temérdek fát, mely a kertben sorakozott, így az összkép már nem tűnt valami barátságosnak) pedig ez még nem is a küldetésük helye, csupán a szállás volt.
Mivel egyik fiú sem reagált, - illetve Draco halkan megjegyezte, hogy óriási - a lány előre ment és már épp nyitotta volna a bejárati ajtót, mikor Weasley odaugrott.
- Hermione, ne! – kiáltott kétségbeesetten, mire a másik hímnemű megforgatta a szemeit.
- Mi a baj? – kérdezte a boszorka, ám kezét nem vette le a kilincsről, csupán jobbját húzta ki Weasley mancsa alól.
- Mi van ha mégsem ez az? Dumbledore maga mondta, hogy itt mindenki olyan, mint Malfoy, nem lenne tanácsos csak így benyitni – magyarázott a vörös.
- Egy: nem vagyok hülye, biztos, hogy itt fogunk lakni, kettő: Malfoy ugyanolyan, mint te vagy én, úgyhogy fogd be, mert nincs kedvem hónapokon át azt hallgatni, hogy egymást szekáljátok – darálta villámló szemekkel Granger – ez rád is vonatkozik Szöszi – tette hozzá, mikor látta, hogy Draco vigyorogni kezd Weasley kiosztása közben. – Most pedig bemennék, ha nem baj… - morogta Hermione és besétált a házba.
A berendezés határozottan szépnek és a három fiatal őszinte meglepetésére elég újnak bizonyult, az egész egy tökéletes családi ház képét festette. A villa egyetlen hibája, mindössze annyi volt, hogy csupán két hálószobával rendelkezett… újabb konfliktusszülő momentumként.
- Akkor Hermione, lakik az egyik szobában, enyém a másik. Görényke, jó éjt a kanapén! – csapott bele Ron, lakótársai döbbenetére.
- Tudod Weasley szerintem hozzád jobban illik a föld…Már, hogy a hideg kő után nehogy megfájduljon a hátad a matracon… Bár nem tudom, otthon egyátalán aludtál vagy vigyáztál a rengeteg testvéredre? – kérdezte Malfoy, aki ezzel elszaggatta Hermione utolsó idegszálát.
- Elég! Olyanok vagytok mint két óvódás! Nem hiszem el, hogy egy ilyen tapló-duóval kell összezárva lennem… Tudjátok mit? Ron tiéd az egyik szoba, Malfoyé a másik, majd ÉN alszom kint! – kiabálta Hermione, akinek mintha apró könnycseppek gyűltek volna szemében.
- Azt már nem! – reagált elsőként Malfoy szokatlanul komolyan, majd kijelentésének esetleges érzelmekre alapozott mondandóját leplezve enyhén elmosolyodott és hozzátette – Akkor inkább aludjuk ketten a szobában – vetette fel vigyorogva Draco, mire Hermione is elmosolyodott.
- Hogyne Malfoy! – csattant fel Weasley – Egyéb kívánság?
- Lenne… Mondjuk, megkérhetnélek, hogy menny innen? – kérdezte szokásos hangnemben Draco.
- Fejezzétek már be! – kiáltotta ismét Granger és bevágtatott az egyik szobába, melynek ajtaját Harryt megszégyenítő módón vágta be.
- Gratulálok Weasley! – rázta a fejét Malfoy – Úgy látszik a rengeteg családtagod közül egy sem vette a fáradtságot arra, hogy megtanítson viselkedni – mondta nemes egyszerűséggel Draco és letelepedett a kanapéra.
Ron hallatott valami káromkodás-félét, majd Hermionéhoz hasonlóan rácsukta a nappalira, a kanapéra és a szőkeségre az ajtaját.
Időközben beesteledett és mivel Draco kezdett álmos lenni, megközelítette a nappali barna szövettel behúzott szívét, ám mielőtt rávette volna magát, fájdalmas fintor ült ki az arcára.
- Egy Malfoy a kanapén? – kérdezte magától az arrogancia elrejtésére minimálisan sem ügyelve – Remélem holnap nem jelentik ki, hogy nekem kell mosogatni… - morgott tovább magában és inkább felfedezőútra indult a házban.
A nappali bizonyult a központi résznek, melyből a már említett hálószobák, valamint a tolóajtóval ellátott konyha nyíltak.
Óvatosan (bár maga sem tudta miért finomkodik, hiszen kitúrták) elhúzta az ajtót, ami mögött egy határozottan takaros konyha rejtőzködött. Draco nézelődött egy kicsit, majd szemei egy fekete téglatestre tévedtek, mely az előkészítő asztalon pihent. Közelebb ment hozzá, majd tanácstalan tekintetével méregetni kezdte, mígnem beleakasztotta tejfehér ujjait az egyetlen kiálló részébe a masinának és meghúzta, mire az kinyílt és egy hangos csengéssel odébbugrasztotta a fürkésző pillantású varázslót, aki legközelebb már csak kivont pálcával merte újra célba venni azt. Ha valaki pár perc múlva bepillantott volna a Resper-walley 112-es szám konyhájába, Draco Malfoyt látta volna,- azt a fiút, aki a híres és nagyra becsült Malfoy család egykori legnagyobb reménysége volt, most pedig a Főnix Rendjének egyik legfrissebb, ám annál tehetségesebb tagja – amint, az egy mikrónak az ajtajával szórakozik, és ki-be nyitogatja ez elektronikus készüléket.
Hová jut a világ…
Végül – miután kimerítette a mikró nyújtotta vajmi elég alacsony mennyiségű szórakozási lehetőségeket – besétált a fürdőbe is, amit még Malfoy-szeme is takarosnak ítélt meg.
Sétája végeztével visszaballagott a nappaliba, ahol még mindig csak fintorogva tudta elviselni, hogy egy REKAMIÉN kell aludnia. Neki. Egy Malfoynak. Ezen sebét újból feltépve már csak azért sem feküdt le, helyette kiült az ablakba – miután hálát adott a tervezőnek, hogy az egy fél méter vastagságú ülő-tárolóalkalmatosságot képzelt el párkánynak – és az eget valamint a házakat kezdte pásztázni. Időközben előhúzta zakója zsebéből cigarettás dobozát. Igazság szerint, utálta, ha egy ember – főleg egy lány (legfőképp Hermione) – rágyújtott, ő azonban elég gyakran élt eme rossz szokással, így nem is csoda, hogy ládája legalján két egész karton várakozott elszívásra. Egyszer csak kinyílt az egyik ajtó, és Hermione sortos, inges alakja jelent meg a szobában. Malfoy egy ízben eloltotta a nikotin rudat, bár hiába, hiszen a kékes füst még javában kígyózott a ház bézs plafonján, és a jellegzetes dohány szag sem illant el.
Először szó nélkül akart elhaladni a fiú mellett, ám mikor pisze orrát megcsapta a füst megtorpant, majd a szőkeség felé fordult.
- Mit is mondtál a múltkor a cigiről? – húzta fel enyhén a szemöldökét a boszorka.
- Nem szeretem, ha egy lány dohányzik. Ez nem azt jelenti, hogy én sem… - vigyorgott a fiú.
- Ez nem túl igazságos tőled… - rázta álmatagul a fejét.
- Tudnék mondani, sokkal nagyobb igazságtalanságokat is… - mondta a varázsló és alig észrevehetően a kanapé felé sandított.
- Van egy elképzelésem, hogy mire gondolsz… Egyébként határozottan meglepett, hogy csak így belementél…
- Túl nagylelkű vagyok – sóhajtott színpadiasan a fiú, majd újra az ablak felé fordult.
Nyilván borzasztóan érdekes dolog történhetett az égen, hiszen a szürke szempár kitartóan meredt ki az ablakon, kiontva a lány mogyoróbarna íriszeiből azt az enyhe mosolygást, mely az eddig váltott pár egészen baráti szó miatt csillogott olyan élénken.
- Ja… - sóhajtotta elhalóan, majd eltűnt a tolóajtó mögött.
Draco erős késztetést érzett arra, hogy utánamenjen, ám ezt elfojtva magában keze újabb cigaretta felfedezésére indult. Legalább tíz perc telt el, és Malfoy kezdte kicsit furcsállni, hogy Granger milyen sokáig távol van; a világért sem akart kimenni a konyhába, egyátalán tudomást venni a boszorka létezéséről. Mikor azonban már fél óránál is több ideje tűnt el az ex-oroszlános, Draco nesztelen, ám gyors léptekkel megindult a félig nyitott tolóajtó felé és benézett. A konyha festménnyel ékesített falánál Hermione éppen fejen állt, Malfoy nem kis meglepetésére.
- Khm… Granger… mit csinálsz? – érdeklődött, miközben félig felült a konyhaasztalra és száját halvány mosolyra húzta.
- Te mit látsz? – kérdezte a lány, természetes hangnemben, nem úgy tűnt mintha erőlködne.
- Egy volt évfolyamtársamat, aki hajnali 3-kor fejenáll – mondta egyszerűen Draco, és tekintete – mely eddig az este folyamán megszerzett fekete téglatest alakú barátjára révedt – felfedezőútra indult a bő ing alól előtűnő formákon. A fiú esetenként halk nyelésekkel figyelte a boszorka hasfalát, combjait, úgy egészben a lányt.
- Tudod, ha nem bírok aludni, akkor mindig ezt csinálom – mosolyodott el az ex-griffendéles és ellökte magát a faltól majd felállt.
- Én meg rágyújtok – vont vállat Draco.
- Az is egy megoldás, bár amit én űzök az egészségesebb – somolygott még mindig a lány, majd visszaindult a szobájába.
- Lehet, de a cigi lenyugtat… - szólt utána a fiú.
- A fejenállás is… - mondta halkan – Jó éjt! – azzal eltűnt.
Draco egy ideig szokatlanul kábán figyelte az ajtót, majd ciccegve ugyan, de a kezében füstölgő cigarettát belenyomta a mosogatóba és bement a szobába. Vetett ugyan még egy utolsó lesajnálással teli pillantást a kanapéra, ám az álmosság, mintegy felbőszült vadállat támadt rá, és az egyetlen menekülési lehetőségnek a fekvőhely nyújtotta leegyszerűsített alváslehetőség bizonyult.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
