|
1: Malfoyok és szertelen szokásaik
- Gyere, halkan! – intett a hullámos hajú lány, mire a másik fiatal gyorsabb tempóra váltott, és szinte hangtalan léptekkel követte barátnőjét egészen egy szürke, kopottas ajtóig. – Alohomora – suttogta megint a boszorka, s a bejáró kitárult.
- Te jó ég! – tátogta – Mióta nem járt itt senki? – kérdezte a szőkés lány, miközben kezével szorosan szeletelte a porfelhőket, melyek a sok éves bezártság után boldogan ugrottak a lány nyakába.
- Nem tudom – vont vállat – Szerintem berámolták ide ezt a sok kacatot – kezdte és egy pomponban végződő, négyszínű sapkára mutatott – és nem jöttek ide többet.
- Azért egyszer egy évtizedben kitakaríthatnátok – mosolyodott el Amy, majd egy évszázados portakaróval meghintett polcra, szórakozott arccal rajzolt egy szívet.
- Jaj kérlek! – csattant fel gunyorosan Frees – Mielőtt belekarcolnál egy ’B’ betűt, meg kéne keresni, amiért jöttünk.
- Hm… - szontyolodott el a sértett – És mond csak, hogy fogjuk megtalálni ennyi doboz, polc és cucc között? – húzta fel szőkés szemöldökét Amy.
- Időnk, mint a tenger – mosolyodott el – Különben meg… varázslók vagyunk, vagy mi. – vigyorgott és belevetette magát a kacat-halomba.
A padlás-szoba dugig volt olyan tárgyakkal, amiket egy kívülálló egyszerű ’kacat’ bélyeggel ellátva feltett volna a futószalagra. A tulajdonosok számára azonban kincsek tömkelegét rejtették az évekkel párhuzamosan elkopó talárok, a befőttes üvegekbe csomagolt boldogság, a ládatető alatt palástolt fiatalkor, s a varázseszközök által megépített, örökké elérhető múlt, mely annyi mindent adott nekik.
- Anya prefektus jelvénye! – tűzte fel Frees az arany emblémát, majd kormos orrát figyelmen kívül hagyva büszkén intett tükörképének.
- Tulajdonképp mit is keresünk? – érdeklődött Amy, miközben szerényen pislogott egy a szoba sarkában húzódó hálón csücsülő pókra.
- Bármit, ami hozzá segít a felvételemhez.
- De… - kezdte az ellenkezést, ám Freesia félbeszakította.
- Figyelj… - látott neki, majd leült egy kopott, barna szövettel megörvendeztetett kanapéra – anya és apa szerelmi története egyedülálló a világon. Ha ezt megfelelő alátámasztással papírra vetem, tuti a bekerülés. És akkor végre jelentkezhetek a Hírverőnél…
- És biztos vagy benne, hogy a szüleid minden vágya, hogy közönség elé tárd az életük korántsem publikus részét?
- Amiről nem tudnak, az nem fáj – vigyorodott el apját megszégyenítő kajánsággal Frees – Egyébként rájöttem, hogy szisztematikusan kell keresni. Anyát ismerve, biztos, hogy elfedő bűbájjal, de ráírta a dobozokra, hogy miket rejtenek.
- Ez az első jó ötleted ma – rázta a fejét mosolygó szemekkel Amy.
Pár perc múlva, mikor az érdektelenebb fél már majdnem elaludt egy kupac régi kvidics-taláron és ruhán heverve, Freesia felkiáltott.
- Bingó!
- Mhmhnh…
- Ébresztő! Megtaláltuk… tam – húzta el a száját – ebben itt – mutatott egy lila bőrdobozra – naplók, és iratok vannak.
- Remek – ült fel a szőkés boszorka – És?
- Áh – legyintett vigyorogva Frees – Menjünk – mondta mire a másik lányon az öröm szokatlanul erős hullámai szaladtak át.
- Hülye – mosolygott barátnője táncmozdulatokkal tarkított távozásán, s kezében a ládával behajtotta maga mögött a padlás ajtaját.
*
Egyszer volt, hol nem volt…
Egy megtépázott Reggeli prófétát cipelt vállain a szél, s mintha csak a három fiatal rossz szándékaira akarta volna felhívni a figyelmet, amint melléjük ért egy utolsó csapás következtében darabokra szakadt, az őrületbe kergetve a címlapon pózoló harmadszorra is aranypenna díjas Rita Vitrolt, aki így jobb híján három darabban vigyorgott tovább. ( Bár a szemüvege erős ellentmondásokba ütközött, így fél szárral segítette tovább a boszorkát a tökéletes látás felé.)
- Tehát jól jegyezzétek meg, ha para van mindenki elhoppanál, mindegy hová, találkozó az Abszol úton.
- Oké, hova menjünk először? – kérdezte kaján mosollyal Blaise, s mikor szőlőfa pálcájának végén apró fény gyúlt elvigyorodott.
- Londonban van egy lakópark, és onnan nyílik egy sétáló utca – mondta Draco.
- Pazar – szólalt meg a harmadik srác, aki eddig bőszen forgatta hosszú ujjai között pálcáját.
- Na indulás! – recitálta Blaise, majd két társával együtt eltűnt.
- Lancaster Ave – olvasta fel a táblán tündöklő szöveget Draco, mikor már mindhárman a forgalmas útszakasz melletti tisztásról kapaszkodtak fel az útra.
- Azt a madarat nézd! – kurjantotta Blaise, majd egy régi biciklit tologató, idős emberre mutatott, aki egy közért biciklitárolójánál ügyködött.
- Robbantók megvannak?
- Igen – bólintott Blaise, majd megindultak a férfi felé.
- Te, ez olyan, mintha Granger nagyapja lenne – röhögött fel Zambini, nyilván a férfi bozontos hajára utalva.
- Ki az a Granger? – kérdezte Andrew, a csapat harmadik tagja.
- Ne tudd meg… - legyintett Draco, és elszánt tekintettel a biciklishez lépett.
- Egy… kettő… három… – számolt vissza Andy, s az utolsó szó elhangoztával három robbantóst dobtak a férfi felé, majd pillanatok alatt dehoppanáltak a helyszínről.
Draco egy tipikus mugli lakóparkhoz érkezett, ahol bár nem sokan lézengtek mégis bátortalanul kezdett körbenézni. Az újépítésű lakóházak között szépen gondozott fű, és kert húzódott, melynek végében a megváltást jelentő szökőkút hívogatta a szőkeséget. Tekintve, hogy a Malfoyok megrögzött hívei a sötét színeknek, melynek köszönhetően állítólagos giga arisztokratikus mivoltukat meg tudják őrizni, Draco még harmincöt fokban is fekete nadrágot és szürke pólót viselt. Talán nem is meglepő, hogy hasonszínben pompázó szemei felcsillantak a szökőkút láttán.
- Malfoy? – ütötte meg a szőkeség fülét egy kételkedő hang, mikor már javában locsolta magát.
- Félek igen… - kezdte kimérten – Granger, hát te? – erőltetett homályos viccsort az arcára.
- Ezt sokkal inkább nekem kéne kérdeznem. Mit csinálsz te itt? Ugye tudod, hogy ha ezt elmondom Potteréknek, akkor mínusz húsz pontra csökken a népszerűségi indexed?
- Ugyan már – legyintett lekicsinylően, majd utolsó fellélegzett végtagját kiemelve az aranyesővirággal behintett vízből a boszorkára nézett. – Ki hinne egy sárvérűnek?
- Jól van, látom a szókincsed az elmúlt két hónapban sem gyarapodott. – húzta el a száját – Tök mindegy megyek, mert miattad – kezdte majd megvetően végig nézett a megnyúlt mardekároson – már így is elkéstem.
- Granger, ugye nem akarsz lejáratni a ’barátaid’ előtt? – kérdezett utána, bár már a kimondás pillanatában átkozta magát, amiért ilyen hülyeségeket mond a lánynak.
- Nem – rázta a fejét Hermione – Csak a te paranoid képzelgéseidben szerepel Harry, amint rajtad röhög. Ha érdekel, magasról tesz arra, hogy te mivel foglalkozol. Szóval nyugodtan menj haza legózni. – csóválta a fejét Granger, majd sietve távozott, hisz a busz épp beállt a megállóba.
Draco gyors léptekkel beállt az egyik oszlop mögé és az Abszol útra hoppanált.
- Na végre öregem, mit csináltál ennyi ideig? – kezdte Blaise.
- Öh… bocs, csak mikor hoppanálni kellett volna, eszembe jutott Granger, mármint, hogy ő a nagyapja, és ezek szerint evertáltam.*
- És találkoztál Grangerrel? – röhögött fel Zambini.
- Ja – nyögte Malfoy.
- Ki a franc az a Granger? Melyikkőtök van bele zúgva? – kérdezte Andrew.
- Pff… - horkantott fel Zambini – Egyikünkről sem állítanék hasonlót, mindazonáltal, jövőre megismered. Rémes a csaj… Nem elég, hogy griffendéles, Potty nagy haverja, sárvérű, okoskodó, de még csak nem is néz ki jól.
- A-ha… - bólintott lassan – Nem mintha nem lenne vékony az a bizonyos határ…
- Miféle határ? – nézett egymásra a két mardekáros.
- Ellentétes érzelmek között húzódó vékony jég, amely épp olyan gyorsan megfagy, mint ahogy beszakad, ha nem vigyázol…
- Még egy ilyen kijelentés és személyes kívánságom lesz, hogy az extra-szentimentál griffendélesekhez kerülj – röhögött fel Blaise.
- Olyan jó, hogy két hét múlva suli, és már a Roxfort háromnegyedét ellenem hangoltátok – vigyorodott el Andy, és előhalászott egy cigarettát.
- Hozzászoksz – vont vállat a szőkeség – viszont nekem mára elég a mókából. Mentem – intett Malfoy és távozott.
Lassú léptekkel sétált át a kerten, s tartva édesanyja ’merre jártál?’, ’ugye nem bántottál senkit?’, ’ne kelljen csalódnom benned!’ monoton monológjától inkább a hátsó ajtót célozta meg.
- Draco úrfi – hajolt meg egy koszos rongyba bújtatott házimanó – Narcissa úrnő hívatja, a szalonban várja.
- Hurrá – suttogta maga elé – Kösz, Twig. – morogta, majd az említett helység felé vette az irányt.
- Hívattál? – kérdezte flegmán és ledobta magát a nappali közepén álló kanapéra.
- Fel nem foghatom, hogy az a hét év, amelyet a nevelőddel töltöttél, miért veszett ilyen fiatalon homályba. – kezdte átszellemült, lekicsinylő hangon - Vedd le a lábad és ha megkérhetlek fékezd magad, mikor velem beszélsz. A Malfoyok híresek a jó modorukról.
- Még a legjobbak is hibázhatnak. Még a Malfoyok is, főleg, ha nem alkalmas a a családba beházasított nő...
- Én ízig-vérig Malfoy vagyok! - csattant fel hisztérikusan - Azonnal fejezd be ezt a stílust! - sipákolt az asszony, s bár nem volt megható vagy épp megindító látvány - sőt Draco majdnem elröhögte magát - mégis kinyögte, amit muszáj volt.
- Bocsánat – mondta eltúlzott gúnyossággal a fiú s teljesítette az anyai parancsot.
- Sokkal jobb – váltott ijesztő tempóban hanglejtést a nő – Nos, merre jártál?
- Kezdődik… - motyogta az orra alá a szőkeség, kifújta a levegőt és szinte derűs hangon folytatta. – Semerre.
Narcissa Malfoy Black arca egy pillanatra elkomorodott, majd folytatta.
- Apád ma este hazajön. - darálta hidegen, és fájdalmas tekintettel gyűrűsujjára pillantott.
- Gondolom Twiggy-ék már bontják a pezsgőt, és vasalják a vörös szőnyeget… Elmehetek?
- Azon túl, hogy lecsorbítja az arroganciádat, elvárja, hogy rendesen viselkedj.
- Ezt már cseszhetjük… Mellesleg honnan tudod, hogy mit vár el? – kérdezte és kegyetlenül gúnyosan meredt édesanyjára – Hisz magad sem vagy rá képes, hogy kielé…
- Elég! – vágott fia szavába hisztérikusan Narcissa, és ismét hanglejtést váltott - Tehát nyolckor együtt eszünk. Tedd rendbe magad, és keresd meg az elveszett jó modorod, mert különben nem állok jót magamért.
- Megfélemlítés, hah? – horkantott fel gunyorosan a fiú – Az a XVII. század, s mi jól tudjuk, hogy te korunkbeli, pukedli-bajnok úrihölgy vagy. – vigyorodott el negédesen és elhagyta a társalgót.
Hiába, Draco imádta froclizni az anyját, hisz mióta Lucius gyakran hónapokra tűnt el a kapcsolat hármójuk közt eléggé megromlott. Kezdve ott, hogy a szőkeség mindkét szülőjét látta már szerelmi életet élni, s a bökkenő éppenséggel csak az volt, hogy nem egymással. Sosem voltak minta család, hisz anyja és apja a ’boldogító’ igen óta hatalmi harcot vívtak, s valahogy sosem akartak belefáradni az örökös fegyverkezésbe. Talán ezért röhögött Narcissa anyjának arcába, mikor az említett idősödő nő szerelemgyereknek nevezte őt…
Vigyorogva tért be a szobájába, hisz egyetlen tantárgyat leszámítva kifogástalan bizonyítványt produkált, így azzal nem lesz gondja, s legalább láthatja Narcissa arcát, amint tudatosul benne, hogy a ’ki fognak rúgni a Roxfortból, hiányos felkészültség miatt’ című kiselőadás, még a részben igaz fogalomba sem olvad bele.
- Mr Malfoy – jelent meg egy idősebb házimanó – a szülei hívatják.
- Remek – vigyorodott el és behajtotta maga mögött a bükkfa ajtót.
Szokásos. A szalon most is a lehető legpompásabban lett feldíszítve, persze az elegancia és arisztokratizmus még létező ígényes határain belül. A Draco számára érthetetlen okokból „iszonyat” hosszú asztal egyik végén Narcissa, míg a másikon Lucius foglalt helyet, akinek szürke szemeiben az addig henyélő büszkeség szinte parancsszóra pattant fel, fia láttán.
- Jó estét apa! – köszönt a férfiú és leült az asztalhoz – szokás szerint középre.
- Draco - intett a férfi.
Tekintve, hogy Draco nem a némaság híve beszélgetést kezdeményezett volna, ám a sok „szokásos menetben eltöltött” csendesülős vacsora alatt már megtanulta, hogy jobb ha nem szólal meg. Így jobb híján az újburgonyáról lefejtett héjjal kezdett ’játszani’ egészen addig, míg apja ez egyszer megváltó hangja dörrent.
- Draco, szeretnék veled megbeszélni néhány dolgot. Kérlek kövess a dolgozószobámba.
A két férfi szinte egyszerre állt fel az sötétzöld terítővel borított asztaltól, elől ment Lucius, mögötte pedig az úgymond – külsőre megújult, javított változat.
- Csukd be az ajtót! – szólalt meg ismét Lucius – Mutasd! – harsogta, mire Draco elővett egy sötétzöld kiskönyvet.
Draco a Malfoyok története című olvasmányt lapozgatta, miközben alig bírta visszafojtani gúnyos vigyorát, látva apja elégedett bólintásait. A bökkenő csupán az utolsó tantárgy…
- Bájitaltan, Átváltozástan és Sötét Varázslatok Kivédése kitűnő, a többi is remek. – De mond csak Draco, mit kerestél te Mugliismeret órán? - kérdezte félelmetes fintorral a férfi.
- Év elején felgyújtottuk Potterék asztalát a nagyteremben, és mivel majdnem lángra kaptak a kedvencei McGalagony ultimátumot adott.
- Azaz? – sürgette Lucius.
- Vagy jelentkezem a Mugliismeret tanárnál, vagy repülök a Roxfortból. Az az igazság, hogy McGenya rám szállt, és bár először vonakodtam teljesíteni az órákra való bejárást, miután Piton kért meg rá, muszáj volt.
- Perselus? – csendült a fagyos hang – Értem…
- Rendben Draco – mondta flegmán elnyújtott szótagokkal – tessék - adta át a bizonyítványt.
- Öh... apa – fordult vissza – Nem is haragszol, hogy beparáztattam illetve… hazudtam Narcissának?
- Ugyan – kacagott fel ördögien Lucius és a fiára nézett – Anyád szellemileg gyenge, ezt jól tudjuk. Mentális hiányait kijátszani alattomos dolog volt, viszont ez egy újabb ékes jele annak, hogy a fiam vagy. Méltó mindenre ami most még engem illet.
A két szőkeség még váltott egy gonosz vigyort, majd Draco elhagyta a szobát.
*evertál: Saját fejlesztésű szó, lényegében olyan, mint a hoppanálás de ha valaki ezt a módját választja a „közlekedésnek”, akkor akár egy személyhez is eljuthat, legyen az bárhol.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
