Az elkövetkező napok gyorsan teltek. Én Potter képében mászkáltam a kastélyban, miközben ő az én képemben szórakozott Lily mellett. Arra még nem jöttünk rá, hogy cseréljük vissza magunkat, így minden percét kiélveztem annak, hogy James Potter testében a csapatkapitányi szerep is rám hárult.
Mit ne mondjak, nem szerettettem meg velük a bemelegítést. Nagyjából úgy kell elképzelni, hogy kényelmesen ülök egy székben, a kezemben a síppal, miközben a többiek sorakoznak előttem, és magukban épp azon gondolkoznak, hogyan ölnek meg álmomban. Sípszóra a leglehetetlenebb kérésekkel előállok és lehetőleg többször elvégeztetem velük a gyakorlatot. Aztán simán elfogy a türelmük, én meg futok az életemért.

Az órákon Siriusszal kölcsönösen az agyára megyünk a másiknak, miközben azt találgatjuk, miről beszélget James és Lily. Néha még a könyvtárba is elmegyünk, de szigorúan csak azért, mert mégsem maradhat James örök időre az én testembe zárva. Pláne, ha Lily rájön, hogy esetleg mégis van esélye nála Jamesnek. Ugyanis, mint azt James bizalmasan megsúgta, Lilyt kezdi összezavarni, hogy nem hívom randira mindig.
Azt hiszem, sikeresen elkönyvelhetem magamban, hogy nem volt hiábavaló Eric rögtönzött fiúképzése. James pedig az én képemben lassan megérti, mit érez Lily, meg, hogy miket kell csináljon, ha végre visszakapja a saját testét.

A párbajversenynek kihirdették az időpontjait. Három fordulóból fog állni, az első rögtön október 1-én lesz. A másik kettő október 17-e, és november 5-e. Hát, majd meglátjuk, mi lesz...

Egyik nap épp a klubhelyiségben beszélgettem Siriusszal, amikor kivágódott a portrélyuk, és James rontott be rajta olyan cifrán káromkodva, hogy az még nekem is a becsületemre vált volna. Habár, a jónép úgyis azt hiszi, én vagyok...
- Ilyent többet soha! – hadonászott, miközben vagy hatszor köpött, és törülgette a száját.
- James! Fogd vissza magad, ennyire még Jeny sem paraszt! – húzta le mellénk Sirius a kanapéra. Ő csak tovább fújtatott, és közben hadarta az orra alatt az átkokat.
- Megölöm, esküszöm, hogy megölöm!
- Esküszöm, hogy aki sokat esküdözik, kevés igazat mond – vigyorogtam a képébe.
- Kuss! – förmedt rám James. – Neked kellett volna ezt elszenvedni, nem nekem...
- És, azt is elárulod, hogy mit? – pislogtam rá ártatlanul.
- Malfoy lesmárolt a folyosó közepén! – mondta dühösen, és megint köpött. – Megyek fogat mosni... – pattant fel, és elrobogott a hálótermek felé.

Összenéztem Siriusszal, és egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.
- Ez nem igaz... – mondtam görnyedezve a röhögéstől.
- James Potter és Malfoy! Ebből lenne egy jó kis pletyka – vigyorgott ördögien Sirius.
- Nem, nem! – intettem le. – Pletyka akkor lenne, ha Malfoyt lebuziznánk. Érzed a különbséget?
- Naná – dőlt hátra. – De akkor is, ez azért durva....
- Különben is – kezdtem, mikor sikerült kicsit lenyugodjak. -, mit akar tőlem? Nem vagyunk mi puszi-pajtások...
- Vagy csak te nem tudsz róla. Ki tudja, James mit fel nem forgatott szegény Malfoy lelki világában... – merengett el Sirius.
- Hé! – kiáltottam, és belebokszoltam a vállába. Aztán a figyelmemet a még mindig dühös Jamesre irányítottam, aki most kecmergett lefelé a lépcsőn.
- Meg ne szólaljatok! – mordult fel. Ledobta magát az egyik fotelbe, és onnan dohogott tovább. – Soha többet...
- Na, nyugi már... – vigyorgott Sirius. – Azért elmesélhetnéd, hogy mi volt ez az egész.
- Képzelem – nyújtózkodtam. – Szőke herceg fehér lovon. Csak most, csak neked. Izé, nekem. – javítottam ki magam.

- Hé, Jeny, miért szaladtál el? – futott be Lily.
- Nem vagy rá kíváncsi...
- Igaz, amit Kira mond? – kérdezte rá sem hederítve Lily. – Te és Malfoy?
- Soha! – kiáltotta James.
- Jól van, jól van, ne szedd le a fejem.
- És mi van akkor, hogyha... – kezdtem bele, de James a szavamba vágott.
- Bele se kezdj! Húzzál inkább Lilyvel valamerre, csak hagyjál már békén! – szótagolta.
Lily fülig pirult, én pedig szélesen vigyorogtam. Aztán, „égessük le Jamest” alapon, Lilyhez léptem, az egyik kezemmel átkaroltam az vállát, és a másik kezemmel pedig megvakartam a fejemet. Végignéztem Lilyn, aztán megcsóváltam a fejem.
- Te rám ne pályázz – mondtam lekezelően, és mégis úgy, hogy sütött rólam, hülyeség amit beszélek. – Én buzi vagyok. Neked nálam semmi esélyed nincs.
- Potter, ezt még te sem hiszed el – vette le nevetve a kezem a válláról. Hát ja... tényleg nem hiszem el.
- Mi van? – tátogtam vigyorogva Jamesnek, aki „hogy lehetsz ilyen hülye, én Isten bizony megverlek” pillantással nézett rám.

Mielőtt még kitárgyalhattuk volna ezt az egészet, megjelent Remus, és egy hatalmas könyvet csapott le elénk az asztalra. Végig mértem a kábé ezer oldalas kötetet, majd Remushoz fordultam.
- Már tanultam – toltam felé a könyvet.
- Olvasni csak tudsz – tolta vissza.
- Mi az? – nézett át a vállam fölött James. Felnéztem, és akkor már volt Lily, nincs Lily.
- Lélekcsere – olvastam fel a címet. Rosszat sejtve Remus felé fordultam, aki elővette azt az arckifejezését, amit külön nekem tartogatott. – Azt várod tőlem, hogy ezt el is olvassam?
- Nem, Jeny, azt még tőled sem várhatom el – vigyorgott. Kompromisszumot kötöttünk. Csak finoman céloz a felfogó képességemre, cserébe ő hamarabb mehet tusolni. Na, csak mondja valaki, hogy nem tudok üzletelni...
- Akkor mi a célod ezzel az értékes házi olvasmánnyal? – kérdezte érdeklődést tettetve Sirius.
- Van benne egy elég érdekes fejezet – bökött a könyvjelzőre Remus. James felkapta a könyvet, és kinyitotta ott, ahol meg volt jegyezve. Pár percig belemerült az olvasásba, majd felhúzott szemöldökkel Remusra nézett.
- Olvasd el – tartotta az orrom elé a könyvet.

Lélekcsere – De hogyan vissza? Na, ez jól kezdődik.
Ha két lélek testet cserél, annak valami fontos oka kell legyen. A varázslóvilágban nem egy példa volt már lélekcserére, de mind valami célt szolgáltak. A két személy nem tud visszatérni a saját testébe, egészen addig, amíg be nem teljesedik a kiváltó ok. Ezt a zseniális következtetést... Azonban... Az ilyeneket nem szeretem... , ha a lelkek túl sok időt töltöttek a testükön kívül, többé már nem tudnak visszajutni eredeti helyükre. Ez az idő változhat, de az átlag időtartam két hét. Ha az alatt az idő alatt megoldódik a felmerült probléma, a lelkek maguktól visszakerülnek a helyükre, ha nem, a további életükben a másik testben tartózkodnak.
Összecsaptam a könyvet, és kíváncsian felnéztem Jamesre.
- Na, mi volt az a eget rengető probléma, ami nyomta a szívecskédet? Bökd ki gyorsan, mert nem akarok benned maradni egész életemben...
- Nem tudom – vakarta a fejét James. – Nem igazán emlékszek.
- Profi – dőltem végig a kanapén. – Kábé öt napunk van rájönni. Akármennyire is élvezem a helyedet, nem akarok egész végig ezekkel egy szobába lenni – mutattam rá vigyorogva Siriusra és Remusra.
- Ja, ráadásul, James alakjában kicsit körülményes lenne az a randi... – motyogott az orra alatt Sirius.
- És addig, mit csinálunk? - nézett végig rajtunk Remus.
- Várunk, mint a gondviselés – mondta James. – Én elverem Malfoyt, te pedig, Jeny, próbáld meg megérteni a helyzetemet. Akkor talán visszakaphatom az én testem.
- De mit nem értek eddig?... – gondolkodtam hangosan, aztán feltápászkodtam, és megindultam a konyha felé. Hiába, rég volt az ebéd...


- Jenifer White!
James idegesen rohant le a klubhelyiségbe, és lefékezett mellettünk. Meglepetten felnéztem a dolgozatomból, és ránéztem ez előttem toporgó fiúra. Lányra.
- Mi a baj, Ágas? – kérdezte mellőlem Sirius. Őt is meglepte James, mert általában ilyenkor Lilyékkel fent van. Ugyanis már este tizenegy óra volt.
- Jeny, segítened kell – mondta James. – Lilyék „Igazság, tett vagy százalék?”-ot akarnak játszani, és ha valami kérdést tesznek fel rólad, kell segíts!
- Hozom a köpenyt – pattant fel Sirius.
- A hátad mögött leszünk, és ha egyszer megböklek, akkor igen, ha kétszer, akkor nem. Vagy súgok, vagy valamit kitalálunk... Oké? – kérdeztem, miközben türelmetlenül toporogtam. Sirius két perc múlva megjött, és a kezében ott volt James láthatatlanná tévő köpenye. A hátunkra kanyarítottuk, Sirius pedig azt is elintézte, hogy beszélgethessünk a köpeny alatt, mert nem fogják hallani. Aztán James után felmentünk a hálótermekhez.

Az ajtó előtt még megveregettem James vállát:
- Fogd fel úgy, hogy maximum lebukunk – mondtam vidáman, majd hátulról kicsit megtaszítottam.
- Na, gyere már! – hallottuk belülről Alice hangját. James után lassan besasszéztunk mi is a szobába, ő pedig behajtotta az ajtót. A lányok Lily ágyán ültek, és James is lehuppant melléjük.
- Gyere – suttogtam Siriusnak, és halkan odalopakodtunk James háta mögé.
- Én kezdek – jelentette ki Kira. – Jeny: igazság, tett, vagy százalék?
- Igazság – mondta James. Közelebb húzódtam, és befogtam Sirius száját, mert valami fojtott hangon nagyon magyarázott.
- Lássuk csak... – játszotta a töprengőt Kira. – Milyen volt Malfoy?
James vágott egy fintort, és én inkább hagytam, fejezze ki magát. Elvégre, ő szenvedte el, nem én. Összevigyorogtunk Siriusszal, és hallgattuk, ahogy James mérgesen hadarja a választ.
- Ritka szar – köpte.
- Te kérdezel – előzte meg a kitörni készülő szóáradatát Jamesnek Lily. Erre ő elvigyorodott, és ártatlanul pislogott.
- Lilyke... Igazság, tett, vagy százalék?
- Százalék – fonta össze a karjait Lily.
- Akkor, áruld el nekem – dőlt végig James az ágyon. -, hány százalékban tetszik neked Potter?

- Na, ez se tért egyből arra, amihez neki köze van – kommentálta mellettem Sirius. Olyan érzésem volt, rájönnek, hogy ott vagyunk. De hát, kockázat nélkül nincs élet...
- Naná – vigyorogtam. – Imád. Nem kérdés.

- Refuz van? – fészkelődött Lily. Refuz? Az meg mi? Kérdőn fordultam Sirius felé, aki kioktatott, hogy azt jelenti, más kérdést akar.
- Nincs – vágta rá James.
- Öt galleont rá, hogy kilencvenet mond – néztem végig Lilyn.
- Kizárt. Kevesebbet fog mondani – állapította meg Sirius.

- Na, Lily? Válaszolj – vigyorgott rá Potter.
- Hát.... izé... nyolcvanöt? – nyögte ki Lily.

Én káromkodtam egy sort, de James és Sirius töretlenül vigyorgott. Kira elkezdett fütyülni, Alice meg szerelmesen ábrándozni.

- Vesztettél. Fizess – néz rám szemtelenül Sirius. Kihalásztam a zsebemből öt galleont, és morogva odaadtam. Na, tudtam én, hogy valami rossz fog történni...

- Te kérdezel, Lily – mondta Kira.
- Rendben. Kira: igazság, tett, vagy százalék? – kérdezte gonoszul Lily. Azt hiszem nem tetszett neki az előző kérdés. Az baj. Akkor most várhatóan tiszta szívből felteszi a leghülyébb kérdéseket.
- Tett! – vágta ki magát Kira.
- Akkor drága barátném, menj át szépen a tekergőkhöz, és táncolj egyet Peterrel... Hálóingben...
- Még mit nem! – vörösödött el Kira. – Refuz! Refuz, refuz, refuz!
- Ti mondtátok, hogy nincs refuz...
- De mégis van! – ellenkezett kétségbeesetten.

- Szívás... – vigyorogtam.
- Az biza – bólintott Sirius. – Evans mióta ilyen találékony?
- Eddig is az volt Sirius. Eddig is az volt... – mondtam szórakozottan.
- Ha nem tudnám, hogy te vagy az, tényleg elhinném, hogy James mondja ezt – csipkelődött.
- Maradj már! – intettem le.
– Nem csinálja meg...
- De igen.
- Újabb öt galleonod rá fog menni...

- De mész!
- De nem!
- De igen!
- De nem!
- De igen!
- Visszaadom a fülbevalódat!
- Megegyeztünk!

- Nem ér! – pattogott Sirius. – Tessék megcsinálni!
- Adod vissza... – motyogtam, miközben kotorásztam a zsebébe. – Az én pénzem...
- Elnyertem!
- Én meg vissza!

A játék gyorsan ment tovább. James gyorsan felfogta, hogy mit kell válaszoljon a kérdésekre, és szerencsére nem kapott olyan választ, amire nem tudott volna válaszolni. Igaz, hogy azért kapni fog.... Méghogy én... Rózsaszínbe fogok menni a randira Siriusszal... Hát megöl ez a gyerek...

Nem buktunk le, nem ölt meg Lily, nem lett semmi baj. Szerintem ügyesek voltunk. Nem?



A következő napokban figyeltem a környezetemet. Jamesnek elég furcsa élete van, azt elismerem, de mit nem értek? A lányok egy mosolyára bármit megcsinálnak, a tanárok vagy leszidják, vagy megdicsérik, van egy csomó barátja, és szereti Lilyt. A családja nem ítéli el a mugli származásúakat, mérgében a mardekárosokat szétátkozza, és vezeti a kviddicscsapatot. Ezt meg kell mondjam, elég nehéz... Jó pofátlanok tudunk lenni... De akkor is? Van még valami, amit nem tudok.

Pár nap múlva idegesen ültem a tekergőkkel a klubhelyiségben. Éjfél már rég elmúlt, és ha minden igaz, és nem jövünk rá, hogy kerülhetek vissza a testembe, akkor ezentúl nyugodtan szoktathatom magam a Potter névhez.
- Mi az, amit nem vettem észre? – pattantam fel idegesen a helyemről. – Már fejből tudom, milyen márkájú ruháid vannak, de még mindig nem vagyok én!
- Nem tudom... – fészkelődött James. Közben Remus néha-néha fájdalmasan felszisszent. Mostanában egyre rosszabbul van, és nem akarja elmondani, mi a baja. Meg is lepődtem, amikor megszólalt.
- El kell mondanunk neki... – mondta halkan, majd az oldalához kapott. Odamentem mellé, és rátettem a kezem a vállára.
- Nagyon fáj? – kérdeztem. Fene a lélekcserébe, Remus itt mindjárt elájul!
- Túlélem – mondta, majd határozottan a fiúk felé fordult. – Muszáj.
- De Remus... – nézett rá kétségbeesetten James. – Tudjuk, mennyire nem szeretsz róla beszélni.
- Miről? – néztem körbe. Valahogy nagyon idiótának éreztem magam. És ez az érzés új volt.
- Jeny... – nyögte Remus. – Azt hiszem, tudjuk, mit kéne tudjál, hogy a helyetekre kerüljetek.
- Légyszi, ne csináljatok úgy, mintha valaki meghalt volna – mondtam idegesen, mert mindenki olyan sápadt volt, mintha temetésről jönnének. - Mondjátok el, és vigyük Remust már a gyengélkedőre!
- Jeny, ez nem olyan egyszerű – rázta a fejét Sirius. – Fogalmunk sincs, hogy reagálsz.
- Miért, hogy kéne reagáljak?

James és Sirius váltottak egy nyugtalan pillantást, majd bólintottak. Idegesen ciccegtem, mert már Remus arcából az összes szín kiment, és mi még mindig ezzel vacakolunk. James közelebb lépett, és megszólalt:
- Meg kell ígérned, hogy amit most hallasz, azt soha, senkinek nem mondod tovább. Még Lilyéknek sem. Senkinek. – mondta komolyan.
- Megígérem – bólintottam.
- Jeny, mi – mutatott magára, Siriusra és Peterre James. – animágusok vagyunk. Remus miatt megtanultuk. Csak így tudtunk neki segíteni.
Kicsit sokkolt a hír. Ezek animágusok. És Remus miatt tanulták meg. Értetlenül Remusra néztem, aki lehajtotta a fejét, és kinyögte:
- Vérfarkas vagyok, Jeny.

A szobát hirtelen fény töltötte be, és én megint csak pislogtam. Lenéztem magamra, és megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy megint a saját testemben vagyok. Felpillantottam. A többiek várakozóan rám néztek. Nem kellett volna aggódniuk. Elfogadtam.
Felálltam és Remushoz léptem. Ő lesütötte a tekintetét, én pedig határozott hangon megszólaltam.
- Jössz a gyengélkedőre – parancsoltam. Remus hitetlenkedve felnézett.
- Nem undorodsz tőlem? – kérdezte meglepetten. Én erre dühösen felemeltem a fejét, és lendítettem a kezem, mintha meg akarnám pofozni, de mielőtt még elkaptam volna, a másik kezemet is odatettem, és azt ütöttem meg.. A többiek megütközve néztek rám, és Remus hitetlenkedve az arcához tette a kezét.
- Remus Lupin! – kezdtem mérgesen. – Azért, csak azért nem kaptál rendeset, mert a végén még Madam Pomfrey engem fog leszidni, hogy egy betegével durván bánok! Jegyezd meg: azért, mert havonta egyszer szenvedsz egy sort, még mi nem változunk! Te kötekedsz velem, én pedig hamarabb engedlek tusolni! Ezen semmi nem változtat! Most pedig tűnés a gyengélkedőre! – fejeztem be mosolyogva.