- White! White!
- Mi? – keltem fel hirtelen, így sikerült orrba vágnom Pottert. Az visszazuhant a puffjára, és halkan szitkozódott. Hát persze. Jóslástan van. Én pedig mondtam, hogy költsenek fel.

- Bocsi, azt hittem valaki más – térdeltem mellé.
- Azt hiszem betört az orrom – motyogta.
- Francot tört be – foglaltam össze a véleményemet.
- Gyertek már! – hallottam Black türelmetlen hangját. – Ágas, ha így folytatod, még a végén White tényleg legyőz a versenyen.
- Kizárt – mondta Potter.
- Ez csak egy magánvélemény – álltam fel, és megindultam a csapóajtó felé. Még kicsit kótyagosan letántorogtam a létrán, ott meg bevártam a két tekergőt.

- Nem azért, de ti tudjátok, milyen óra lesz? – kérdeztem csak úgy félvállról.
- Nem – mondta Black.
- Jó – nyújtóztam egy nagyot. – Akkor van kifogásom arra, hogy, miért nem leszek ott.
- Miért, hol leszel?
- A bagolyházba. Kell válaszoljak, mert ha nem, megkapom a magamét, amikor megint találkozunk.
- Megyek veled – jelentette ki Black, mintha csak természetes lenne, hogy elkísér ellógni az órát.
- Tőlem – vontam vállat. – Legalább nem fogok unatkozni.

- Ok. Akkor én kérdezek, te válaszolsz. Aztán fordítva. Hogyhogy nem tudod az órarendet?
- Nem olvastam végig – legyintettem. – Akkor én jövök. Hogyhogy nincs most barátnőd?
- Nem emlékszel? – vigyorgott. – Fogadtunk.
- Ja, tényleg – csaptam a homlokomra. – El is felejtettem...
- Miért kérded?
- Csak mert úgy hallottam neked olyan mindig van. Lilyék meséltek eleget... Azért is nem fogok veszíteni, mert én nem leszek a kétnapos barátnőd – járattam a szám, de a nagy magyarázásba megcsúsztam a lépcsőn és leseggeltem. – Ez már idegesítő...

- Rosszat mondtál – vigyorgott Black, miközben felhúzott. Hát persze... Rosszat... Naná...
- Én kérdezek – jelentettem ki. – Most miért engem pécéztél ki magadnak? – Közben keményen kerülgettem a rendes diákokat, akik legalább annyit tudnak, hogy hívják a tanárokat, meg, hogy milyen órájuk lesz.
- Te nem vagy olyan, mint a többi – jelentette ki nemes egyszerűséggel.
- Vagyis, nem olvadok el minden szavadra? – foglaltam össze azon lányok sokoldalú tulajdonságait, akikkel eddig Blacknek dolga volt, van és lesz. Azta hé... Nem gabalyodtam bele a mondatba... Tapsot nekem.
- Kettőt nem ér kérdezni – vigyorodott el. – Tetszik neked még Scott?

- Barát. Most más tetszik. – Gondoltam itt Simon Nightra. Azok a szemek.... – Én kérdek? – zökkentem ki a képzeletemből. Black bólintott, én pedig feltettem az első kérdést, ami eszembe jutott. – Merre tovább?
- Két lépcsővel fennebb – mondta, én pedig elindultam, és útközben elkezdtem kotorászni a táskámban a félbemaradt levelem után. – Te, Potter hol maradt? – kérdeztem, mert most esett le, hogy a jövendőbeli csapatkapitányom elmaradt tőlünk.
- Szerintem fent van a klubhelyiségbe, vagy megkereste Evanst. – Itt megtorpant. – Figyelj, White, Jamesnek van esélye Lilynél?

- Szerintem van – mondtam. – Nem tudom, honnan hallottátok a beszélgetésünket, de Lily majdnem leszedte a fejem, hogy, hogy mertem megpuszilni Pottert – Black itt mordult egyet, de én rendületlenül folytattam. - De szerintem Lily addig nem fog vele összejönni, amíg el nem hagyja a hülyeségeit. Hiába szereti, ő addig nem fog vele járni, amíg nem biztos benne, hogy Potter nem csak játszik vele. Túl sok rossz tulajdonságát ismerte meg.

- Értem – mondta, miközben befordultunk a bagolyházba. Odaléptem az egyik ablakhoz, letettem a levelemet a párkányra, aztán visszafordultam felé – Csak tudod, James már rég odavan Lilyért, és még nem tudom, mennyi ideig fogja még kibírni, hogy mindig kikosarazza. A többi barátnője szinte nem is érdekli. – Eltátottam a szám. Potter tényleg ilyen lenne?
- Figyelj, tudom, hogy hülyén hangzik, de fura látni, hogy valamit komolyan vesztek. Nehéz elképzelni, hogy tényleg ilyenre is képesek vagytok.
- Pedig igaz, törődj bele – vigyorgott rám. - Mi sem vagyunk olyan érzéketlen, gonosz, kőszívű állatok, mint amilyennek képzelsz...

- Barom... – vigyorogtam.
- Na látod azok sem...
- Kuss, és hagyj írni! – fejtettem ki a véleményem. Black nekidőlt a falnak, én pedig a kezembe vettem a pennám, és próbáltam kitalálni mit írjak. Végül fél óra keserves fogalmazás után kidobtam a levelemmel egy iskolai baglyot az ablakon.
- Ez hosszú volt – ásított Black. – Te mindig ilyen lassan írsz?
- Senki nem kötelezett, hogy maradj – néztem rá.
- Igaz. De akkor is...

- Majd megnézem te hogy fogalmaznád levélbe azt ami eddig történt velem... - pattogtam. – Ráadásul úgy, hogy simán lebasznak minden hülyeségért amit csinálok. A következő levelem nézd meg legalább két méteres lesz, amíg eléggé kifejtik, hogy csak én vagyok akkora hülye, hogy rajtuk kívül más fiú előtt öltözök... Meg ne szólalj Black! – vágtam kapásból rá, mert láttam, hogy túlzottan vidul. – Épp elég nekem ha Lilyék meg ezek kioktatnak...

- Azt azért meg kell hagyni, hogy ha én...
- Silencio! – vesztettem el a türelmem. Imádom a csendet... Na, ez nem teljesen igaz, de most kifejezetten jól esett. Black, akit pedig egy olyan kis apróság hidegen hagy, hogy nincs hangja, eltátogta a véleményét, én pedig kimasíroztam az ajtón. A harmadik lépcsőforduló után viszont már megint az oldalamon díszelgett teljes életnagyságban. Egy pálcamozdulattal visszaadtam a hangját, de csak akkor szólalt meg megint, amikor már leértünk a bejárati csarnokba.

- Szerinted menjünk most enni, vagy megvárjuk, amíg a többiek is végeznek? – fordult felém.
- Most – mondtam nagy bölcsen. – Mert ha Lily megtalál, nem hiszem, hogy megúszom egy darabban.
- Értem – vigyorgott Black, és bemasíroztunk a Nagyterembe. Még csak alig egy pár diák volt ott, de mindegyik úgy bámult, mintha a legrosszabb rémálmuk lépett volna be a terembe.
- Ezek miért néznek úgy, mintha minimum leprás lennék? – ültem le Black mellé. Az csak megrántotta a vállát, és fel se nézve a kajájából válaszolt.

- Velem vagy – mondta lazán. He?
- S aztán? – néztem körbe és találkoztam pár gyilkos pillantással. Mi a bajuk? – Attól még nem leszek első számú közellenség...
- Igazad van – vigyorgott – Az Lily. De csak addig amíg Ágas ki nem habarodik belőle. Viszont most egy helyre kerültél vele. – Nesze nekem. Viszont most már leesett.
- Ja, vagy úgy... – morogtam, majd a figyelmemet a paradicsomlevesemnek szenteltem. – Pedig azt hittem, most Rockyval hoztak össze.
- Velem nem rendezel jelenetet? – kérdezte vigyorogva. Tanul a drága... Rásandítottam, majd vigyorogva megkérdeztem:

- Álmodozol angyalom? – Nem volt meglepve a választól, de amikor elnézett a vállam fölött egyből lefagyott a képéről a vigyor.
- Black... – kezdtem lassan, mert az ösztöneim bajt jeleztek. – Mi a baj?
- Ö... – fordult vissza a tányérjához. – Hátad mögött...
Áucs. Ez előre fáj. Lassan hátrafordítottam a fejem, és belenéztem a mögöttem álló rettentő dühös Lily és Alden szemébe.

- O-o – vontam le halkan a következtetést, majd mintha bomba robbant volna, villámgyorsan felpattantam, és rohantam az életemért. A hátam mögött ott rohant az a két elmebeteg, és az ajtóba belefutottam Rockyba.
- Menekülj – informáltam, majd tovább rohantam a lépcső felé, Rockyval az oldalamon. Ekkor a két őrült elvált, és Alden engem, Lily meg Rockyt vette üldözőbe. Mindig ő kapja a könnyebbet... Száguldoztam a klubhelyiség felé és útközben csak két másodévest löktem fel, három kép szidta a keresztanyámat, és egy szellemen rohantam át. A folyosó elején már kiabáltam a jelszót (pirítós kenyér... nem találhattak volna ki valami normálisat? ) és már majdnem megkönnyebbültem, amikor becsukódott utánam a portré. Túl hamar örültem. A klubhelyiségbe ugyanis mindenki a legnagyobb csendbe volt. Potter az egyik fotelben vigyorgott, Remus sajnálkozva nézett végig, és Robék is ott voltak. A földön láthatatlan kötelekkel pedig ott ült Rocky.

- Bocsika – nézett rám, de nekem a vér megfagyott az ereimben. Ő akkor hol van?...
- Stupor – hallottam a hátam mögött Lilynek a hangját. Jajj nekem...


Arra tértem magamhoz, hogy valaki tök kedvesen pofon vágott.
- Hogy azt a drága édes jó mamádat... – fejeztem ki magam a felém tornyosuló vörös hajú elmebetegnek.
- Magához tért - vonta le a következtetést Kira. Az a leánka meg mikor került ide?
- Jó volt itt lenni, elhúzhatok végre? – Nyugodt vagyok, de még mennyire. Ránéztem Potterre, aki még mindig ott vigyorgott a fotelben. Kikaparom a szemét, mit a nyavalyát mondott Lilynek?! Ránéztem, és már keltem fel, hogy most a lelket is kiverem belőle, de Alden meg Lily visszanyomott a földre. Tisztára, mint a bíróságon.

- Jenifer Kathlen White! – Szegezte nekem a pálcáját Lily. – Most szépen elmeséled, mi a fenét műveltél a reggelinél!
- Talán reggeliztem – válaszoltam pimaszul. Talán nem a legbölcsebb dolog idegesíteni Lilyt, de ez most kit érdekel? Mármint rajta kívül. – Kérdezd meg Pottert, ő biztosan jól tudja.
- Jó, akkor fogalmazunk másképp: hogy a fenébe érted el, hogy Rocky megismerkedés után tíz percre lesmároljon? – vette át a szót Alden, mert Lilyt elfoglalta az arcszíne visszanyerése.

- Megkérdeztem tőle, rendezünk-e nektek jelenetet, ő pedig készségesen igent mondott – vigyorogtam a képébe. Aztán ránéztem Rockyra, aki nagyban úgy tett, mintha valami nagyon érdekes lenne a plafonon, és fütyörészett.
- Rocky! – harsant egyszerre vagy hat kiáltás. Az én ex-pasim meg csak tette a hülyét, és rákérdezett:
- Ellen kellett volna álljak egy ilyen ajánlatnak? – Komolyan, ha nem kellett volna a higgadt kislányt tetessem, elröhögöm magam, olyan élethűen alakított. – A volt barátnőm ennyit csak megérdemel.
Lefagytak. Alden mindjárt szívinfarktust kap. Nem, mégsem kap. Affene. Megérdemelte volna. Vagy inkább én? Dehogyis. Inkább ő.

- Te... ti... – tátogott Lily. – Mikor? Hiszen... Rocky végig a Roxfortba járt... Te meg a Durmstrangba... Oh! – most esett le neki. Kihívóan ránéztem. Ez amolyan „na, kinek volt igaza? Na kinek?“ nézés volt. Éreztem, hogy végre elhúzhatom a csíkot, úgyhogy felugrottam, és elhúztam a portrélyuk felé. Mielőtt azonban becsuktam volna a portrét magam mögött, még hátraszóltam:
- Ó, és Lily – megvártam amíg rámnéz, csak az után folytattam -, csak miattatok csináltuk.
Még hallottam, hogy egy átok csapódik a portréba, aztán széles mosollyal a képemen elindultam megkeresni McGalagonyt.


- Tehát, akkor maga jelentkezni szeretne a kviddicscsapatba – hitetlenkedő pillantás. -, és a párbajversenyre. – Sötét nézés. Ilyen egy szimpla beszélgetés McGalagonnyal, vagy csak velem ilyen savanyú?
- Azt hiszem, ezt mondtam, igen – néztem fel rá. – Valami baj van vele?

- Mi, hogy baj? Nem, nem dehogyis, kell játékos a csapatba, de a párbaj... Nem hiszem, hogy magának való lenne. Fel nem foghatom, Albus, hogy képes ebbe beleegyezni...
- Csak ne tessék félteni – somolyogtam. – Tudok párbajozni.
- Ez az amitől tartok – morogta az orra alatt. – De én tanácsolom, hogy maradjon ki ebből. Nem szívesen látnék a gyengélkedőn egy griffendélest. És a mardekárosokat még kevésbé.
- Tanárnő, csak levezetem az energiámat. – Magyarul: ÉN szívesen látom a gyengélkedőn Bellatrixot... – Tessék felírni.

- Rendben. De figyelmeztetem...
- Tökéletesen egyetértek, tanárnő – vágott a szavába a hátam mögül valaki. Van Isten! Hátrafordultam, és Potter meg Black állt az ajtóba. Juj, csak kerüljön halló- és látótávolságon kívűl a tanárnő, engedni fogok a gyilkosság hirtelen rám törő vágyának. – Jeny igazán hálás magának, de most épp halaszthatatlan megbeszélésre kell menjen. Ugye Jeny? – fordult felém Potter.
- Igen, persze, mindenképp – helyeseltem, majd egy gyors köszönés után kihúztam a csíkot a szobából, és mentem Potter meg Black után. Amikor már biztonságos két emelet távolság volt köztünk, megálltunk az egyik folyosó közepén, én pedig ránéztem Potterre:

- Megdöglesz – foglaltam össze a sorsát, majd pálcát rántottam, és a következő pillanatban Potter szép, barna varázspálcája a kezemben landolt. – Á-á-á-á! – szegeztem rá Blackre a pálcámat, mert az én kiszemeltem legjobb barátja a zsebe felé kapott. - Megmozdulsz, és Pomfrey néni egy hétig fogja foltozni a aranyos pofidat. Most pedig dalold el szépen Potter, miért hívtatok ki, és mivel változtattad át az én barátnőmet dühöngő őrültté?

- White, nyugi – csitított Potter. - Akartunk szólni, hogy ma nem tanácsos a kviddicspálya közelébe menni, mert a mardekárosok edzést tartanak, és a végén kitalálják, hogy el akarjuk lopni a taktikájukat. De a válogatás ugyanúgy meglesz. Ami pedig a barátnődet illeti... – húzta idegesítő mosolyra a száját. – Egy-két jó célzás, és máris siet megmenteni a barátnőjét egy szerelmi csalódástól. Meg kell jegyezni érdekes módszerei vannak...

- Potter! – rivalltam rá. – Neked tényleg nem volt jobb dolgod, mint, hogy Lilynek beadd, hogy Rocky miatt tele fogom sírni a kispárnámat? Na, így fogja a pártodat az ember... Ne félj, Lilykét se fogom meggyőzni, hogy te vagy a végzete, az fix.
- White... – vetett nyugtalan pillantásokat a szikrázó pálcámra Black. – Nem vagy egy kicsit... ideges?
- Nem. De ha sürgősen nem jutok egy nagy üveg Lángnyelv whiskyhez, az leszek.
- Nyugtató kell neked, nem Lángnyelv whisky – pofázott Black, mire dühösen felé kaptam a fejem, és ráküldtem egy gumilábrontást. Ha Potter nem kapja el, felnyalja a padlót. De szép lenne.

- White, ma már másodszor átkozol meg!
- Szégyelljem magam? – nyávogtam, majd csináltam egy hátraarcot, és elindultam a következő órára. Ami még nem tudom mi, de ha Merlin is úgy akarja, összehoz valamelyik osztálytársammal.

Úgy akarja. Ugyanis amikor már éppen indultam fel a klubhelyiségbe, hogy leszarom milyen óra jön, belefutottam Alice-be és Frankbe, akik voltak kedvesek felvilágosítani, hogy mágiatörténetünk lesz, és, hogy Lily már keresett. Ez most jó vagy rossz hír? Végül is, csak nem öl meg... Mivel nem akartam zavarni Alice-t, előrementem. Mit ne mondjak, rossz döntés volt. Sikerült egyszerre összeakadjak Hóborccal, és eltévedjek a kastélyban. Az előbbi megoldható, az utóbbi idegesítő. De hála néhány érző léleknek, sikerült eljussak a teremig, és még épp beestem az ajtón, mielőtt becsukódott volna.

A többiek még a helyüket keresték, én pedig egyből kiszúrtam Kirát meg Lilyt. Elkeveredtem melléjük, és miután Lupin leült a padba, Kira előtt lecsaptam magam melléje. Ha szemmel ölni lehetne... Csendben imádkoztam a védőszentjeimhez, hogy ezt túléljem, aztán mikor végül egy mordulással leült Lily mellé, fellélegeztem. Aztán elfolytam a padomban, és reménykedtem, hogy a könyvem megvéd az esetleges átkoktól. Ugyanis azt hiszem, hogy most Alicen és Franken kívül most mindenkinek lenne egy-két szava hozzám. De Lily mellé nem mertem ülni, Potter, Black dettó, Alice meg Frank már leültek, amikor megjöttem, és Lupin még elég nyugodt természet, ahhoz, hogy túléljem ezt az órát. Mondjuk Kira nem hiszem, hogy díjazta volna ezt az udvarias megmozdulásomat, de hát...

A tanár elkezdett felolvasni a jegyzeteiből, én pedig végigdőltem az asztalon, és elkezdtem nyitott szemmel aludni. Azt hiszem életemben először nem akartam levelezni, és mégis, legnagyobb meglepetésemre jött Lilytől egy levél. Kicsit félszegen nyitottam ki, de azon csak annyi állt: Potter kéri a pálcáját. Ne add vissza. Azta he... Meglepetten felnéztem, és megkerestem Lilyt a szememmel. Ő nagyban vigyorgott Kira feje felett, én pedig megkönnyebbülten vigyorogtam vissza rá. De gyorsan terjednek itt a hírek ...

Az óra végén már együtt mentünk ki, és a csajok bebizonyították, milyen ügyesen ki tudnak fogni a tekergőkön, amíg én elhúzok Potter pálcájával. Lily Pottert vette kezelésbe, Kira Lupint, Alice pedig Blacket tartotta fel meglepően hatékonyan, amíg én felrohantam a hálókörletbe, és mire ők is felértek, Potter addig kereshette a pálcáját, amíg beledöglik, úgyse kapja meg. Az egyszerűség kedvéjért felkötöttem egy madzagra, azt a nyakamba akasztottam, és betettem a felsőm alá. Aztán csak akkor adtuk vissza, amikor már feladta, hogy visszakapja a nap folyamán. Azt a pofát le kellett volna fényképezni, amikor Lily kiemelte a blúzomból a pálcáját... Azt hittem helyben megtikkad.

Mikor már Potter újra magánál tudhatta a pálcáját, átpártoltam Rockyhoz, és, mikor Lily nem figyelt, kiszöktünk a parkba sétálni. Három óra körül keveredtünk vissza, majd egy gyors hajnali búcsúzkodás után feldülöngéltem a hálókörletbe, és ruhástól bedőltem az ágyacskámba.

***

- Ébredj, Csipkerózsika – duruzsolta a fülembe egy hang. Jajj ne már... Csak egy kicsikét hadd aludjak még...
- 8 óra van – hallottam egy másik hangot. Egy zsémbes mozdulattal a fejemre húztam a párnám, és onnan dünnyögtem.
- És hétvége – mondtam sírós hangon. - Csak még legalább 5 percet... Csak 5 percet...

- Hát jól van. – Végre. – De akkor, ha lekésed a válogatást, asszem muszáj lesz elmenned Blackkel randizni...
- Micsoda?! – Mondtam kicsit kótyagosan. Az nem lehet! Ma van a válogatás? Hogyaza... Potter sem kapott jobb időpontot....

- Nem kellett volna este annyit szórakozzál. – A fejemet rá, hogy ez Kira volt. A következő pillanatban hat kéz megfogott, kirángatott az ágyból, majd elkezdtek a fürdő felé tuszkolni. Gyengébben nem lehetne? Belöktek az ajtón, majd behajigáltak utánam pár ruhát és a kviddicstaláromat, aztán pedig becsapták az ajtót. A csattanás kicsit kijózanított, úgyhogy ledobáltam a ruháimat, bemásztam a zuhanyzóba, és magamra engedtem a forró vizet.

Miután vagy fél órát áztattam magam, kikászálódtam a zuhany alól, felöltöztem, felvettem a kviddicstaláromat, majd visszamentem a szobába. A forró víz annyira elálmosított, hogy jóformán járni se tudtam. A lányoknak úgy kellett leráncigáljanak a klubhelyiségbe, de ott megmakacsoltam magam, és leültem az egyik fotelba. De kényelmes... Körülöttem mindenki motyogott, de az hozzám már csak duruzsolásként jutott el. Amikor már éppen visszaaludtam volna, valaki egy pohár jéghideg vizet a nyakamba öntött. Úgy pattantam fel a helyemről, mintha villamosszékbe ültem volna.

- Lily, ha kijózanodtam, ne kerülj a szemem elé – mondtam a padlónak, miközben próbáltam kicsavarni a hajamból a vizet. Valakik elkezdtek röhögni a fejem felett, én pedig zsémbesen felnéztem. A lányok mellett ott voltak a tekergők, Frank, Rockyék, meg még egy pár griffendéles.
- Azt hittem csak Sirius meg James képes ilyen állapotba kerülni – járt körül Lupin.
- Ne becsüld alá Jeny képességeit – nézett rám vigyorogva Rocky, mire én fintorogtam eggyet.
- White, mit csináltál te éjszaka? – mért végig gonoszul Black.

- Gyereket – motyogtam, miközben hisztisen igazgattam a ruhámat meg a hajamat.
- Na, fordulj meg kicsim, és séta lefelé a pályára – pofozgatott Lily. Kelletlenül megfogtam a seprűmet, és elindultam a többiekkel a portré felé. A szemem előtt ott lebegett egy hatalmas franciaágy, tele párnákkal, paplanokkal, és egy hatalmas plüssmacival... Aztán betolakodott egy Lily a képbe, és elüldözte azt az idilli képet.

- Klinikai eset vagy – állapította meg, miközben egy ötévest megszégyenítő babapofát vágtam. Megragadta a karomat, és elkezdett maga után cibálni, én pedig vagy kismilliószor botlottam meg, amíg kiértünk a parkba. Amikor megéreztem a kinti hideget, megtorpantam a lépcsőn, összefontam a karomat, és megráztam a fejem.
- Nyem megyek – selypítettem, és bociszemeket meresztettem.
- Scott! Potter! Black! Remus! Csináljatok már ezzel valamit! – kiabálta hátra ingerülten. – Én feladom.

Lefékeztek mellettünk, majd körbeálltak. Én becsuktam a szemem, és jóízűen nyammogtam.
- Csajok... – kezdte Rocky. Mellém lépett, és elkezdett bökdösni. – Hogy ébresztettétek fel?
- Ööö... – hallatszott az értelmes válasz Lily felől. – Hát lássuk csak: felkiabáltuk, bezártuk a fürdőbe, ő egyet tusolt, aztán lecibáltuk a klubhelyiségbe. És?
Milyen szépen tudnak rólam beszélgetni... Halihó, még én is itt vagyok!

- Normálisak vagytok? – kiáltotta el magát Rocky. Én igazán szeretlek, de ha miattad beszakad a dobhártyám, nem lennék a helyedbe. – Ti semmit nem tudtok róla?
- Valami baj van, Scott? – cincogta Kira.
- Még hogy baj! Normálisak vagytok? Jeny White-ról van szó! Édes Istenem... – fújtatva megfogta a vállam, és elkezdett rázogatni. – Jeny! Figyelj rám! Figyelj már rám!
- Szeretlek – öleltem meg. Olyan jó kedvem van. És erős deja vu érzésem. Igen, mintha már lettem volna másnapos...

- Ööö... Scott – suttogott Black. – Jól van?
- Naná! – morgott az aktuális plüssmacim. – Csak éppen a szobatársai egész napra kiütötték.
- Nem igaz – tettem a mutatóujjam a szájára. – Tök jól vagyok.
- Persze! Láttalak már így, Jeny, nekem ne mondd, hogy jól vagy. Milyen vízzel tusoltál?
- Mi van? – jött az intelligenciámat tükröző kérdés.
- Hideg vagy meleg vízzel?
- Ja, hogy az – vigyorogtam bárgyún. – Az asszem forró volt.
- Jenifer! – Rocky szemei szikrákat szórtak a dühtől. – Hogy vagy képes a kviddicsválogatás napján forró vízzel tusolni? Te is tudod, hogy kikapcsolsz tőle!

- Jó, de nem voltam ébren, mikor tusoltam... Nem kaptam jóreggelt puszit... – panaszkodtam.
- Jóreggelt puszi? – visszhangozták a többiek. Mi olyan nagy dolog benne?
- Jeny arra ébred reggel fel, ha puszit kap. Matték csak azzal tudták felébreszteni... – morogta Rocky. Na, az azért túlzás... Egyszer Daniel egyik barátnője sikítására magamhoz tértem.
- És akkor most mi lesz vele? – kérdezte Potter. Nem tudom, de nekem elég furcsa, hogy harmadik személyben beszélnek rólam. Elvégre, ha kicsit kómásan is, de itt vagyok... Nem?

- Jössz velem – húzott el Rocky. Idegesítően gyorsan ráncigált, én pedig alig tudtam vele lépést tartani. Aztán amikor észrevettem merre felé húz, megfagyott bennem a vér. Az én kedves Rockym egyenesen a tó felé vonszolt.
- Rocky... – kezdtem bele félve. – Rocky én nem.... ugye nem... Rocky! – már kétségbeesetten próbáltam menekülni, ugyanis megérkeztünk a tó mellé, és Rocky elkezdett megszabadítani a kviddicstaláromtól, kesztyűmtől, meg mindentől, ami akadályozta. Aztán se szó se beszéd, felemelt. Elkapott a pánik.

- Rocky! - püföltem a vállát. – Most azonnal tegyél le! Tegyél le! – hisztiztem. Ő kinyögött egy „még megköszönöd”-öt, majd belehajított a jéghideg vízbe.