Még mindig a nyakamat szorítja, s majd kipréseli belőlem a lelket. Látom a szemében, hogy tetszik neki az előadás, ahogy ott kínlódom, s fuldoklom.
Emlékek törnek fel bennem. Azkabani fogságom idejéről. Ártatlanul csuktak le, bár csak két hétre. Akkor is fuldokoltam. Fulladoztam a kíntól, amiket felelevenítettek bennem a dementorok. Akkor is csak az ő képe lebegett a szemem előtt. És most itt van, mégsem tudok bosszút állni rajta.
- Nos, kicsi Jada, elfogadod az ajánlatom? - kérdezi.
Most mit mondjak erre? Ha elfogadom akkor elenged, ha nem, akkor abban a pillanatban megöl. Nem fogja hagyni, hogy életben maradjak. De akkor sem hagyná, hogy szabadon éljek. A szolgája lennék. Azt nem akarom...
- Még... gondolkozok – nyögöm ki végül, hogy húzzam az időt.
- Jada, ne fogadd el! - hallok a hátam mögött egy hangot.
Hát még mindig itt vannak?
Nefarius kicsit félre fordít, hogy én is lássam az egyre nagyobb tömeget. Szinte már az egész Roxfort a parkban tartózkodik, s azt figyeli, ahogy a vámpír sakkban tart.
Lupin volt az, aki kiáltott. Barátai alig tudják visszatartani. Ide akar rohanni. A halálba sietne vele.
- Engedd el! -ordít Lupin, miközben Sirius és James a két karjánál fogva tartja vissza. - Hagyd békén! Ő nem csinált semmit!
Nefariusnak elkerekedik a szeme, majd fennhangon kacagni kezd.
- Még hogy nem tett semmit! Ó, a kis Jada nem olyan ártatlan, mint, ahogy ti azt gondoljátok.
Ijedten kapom fel a fejem. Mit akar ez jelenteni?
- Lássuk csak, hány embert öltél meg? - néz rám Nefarius – Hm, a jól számolok, akkor hármat. Ja, nem, bocsánat, csak kettőt. A harmadik az én művem.
- Tudtam! - ordítok fel – Te tetted, és én ültem miatta Azkabanban!
Nem szól csak bólint, miközben továbbra is önelégülten vigyorog.
- És ezek után fogadjam el az ajánlatodat?!
- Vissza akarsz menni Azkabanba? - kérdezi. Ezúttal nem mosolyog, arca komolyságot tükröz. Legszívesebben a szeme közé köpnék. - Mert ha most nem jössz velem, ott fogsz kikötni, és előbb vagy utóbb megkapod a csókot. Vagy én öllek meg.
Csöndben maradok. Igaza van. Gyűlölöm, de ez mind így van. Vagy vele megyek, vagy megöl, de esetleg még elkapnak az aurorok. Utálom ezt a helyzetet...
- Kettő... - hallom megint Lupin hangját. Nem tudja túltenni magát - De hát, csak ma, őt...
- Jaj, hát elfelejtettem mondani ki volt a második – kacag fel megint Nefarius. Egyre jobban élvezi. - Halloween. A temető melletti erdő. A Próféta is megírta. Egy másik vámpír volt, ugye Jada? Emlékszel még Abelre?
- Mi? - horkan fel Dumbledore. - Jada? Te...
- Igen – bólintok, már amennyire Nefarius kezétől tudok. - Én öltem meg...


Álmosan ballagtam a nagyterem felé. Kissé fázósan dörzsöltem magam a karjaimmal, november végi időjárás rekordokat döntögetett. Már a hónap közepén leesett az első hó, s legendás lények gondozását mindig derékig érő, friss hóban szenvedtük végig. Mikor mentünk vissza a kastélyban Sirius folyamatosan amiatt sopánkodott, hogy lefagyott a töke. Rossz neki, gondoltam magamban. Szóval, az időjárás nem volt a legkedvezőbb.
Ahogy beléptem a nagyterembe, rossz érzés fogott el. Nem, nem amiatt mert büdös, főtt káposzta szag terjengett, amit egy hollóhátas fiú varázsolt egy adag dióból. Nem tudom, hogy hogyan csinálta, de elég érdekes varázslat.
Más miatt kerített hatalmába az a rossz érzés. Malfoy ólálkodott az üres Griffendél asztalnál. Már egy ideje békén hagytuk egymást, de most sunyin vigyorgott. Valami nagyon nem volt rendjén. A zsigereimben éreztem, hogy készül valamire.
Mikor elment mellettem hangosan felvihogott. Ez több, mint gyanús.
Nem szóltam hozzá egy szót sem, csak elfoglaltam a szokásos helyemet az asztalnál, s azon töprengtem, hogy mit akar csinálni Malfoy. Esetleg már meg is tette.
Reflexszerűen számhoz emeltem a kupámat. Általában ezzel kezdem a reggelimet. Amint megéreztem az italt ízét, szökőkútként köptem kifelé.
Belenéztem a tartalmába. Nem vér lötyögött benne. Töklé... Hogyan...? MALFOY!
Villámokat szóró tekintettel néztem a Mardekár asztala felé. Az a szemét hüvelykujját feltartva rám kacsintott. Kizsigerellek!
Már majdnem felugrottam az asztaltól, hogy Malfoy nyakába vessem magam (persze nem barátian), amikor mellém huppantak Blackék. Nem tehettem meg, hogy a szemük előtt ugorjak annak a gennyládának, mert akkor azonnal megtudnák a titkomat. Azt pedig még mindig nem szerettem volna.
- Mikorra tervezzük a pingálást? - kérdezte Pettigrew. Már nem félt tőlem.
- Csss! Azt akarod, hogy mindenki megtudja? - tapasztotta be a száját Sirius, majd körbetekintett.
- Milyen pingálásról beszéltek? - kérdeztem, s magamba tömtem egy nagy adag pirítóst. Aztán még egyet. Habzsoltam, s próbáltam gyomrom korgását csillapítani, bár tudtam, addig nem fog sikerülni, amíg nem kapom meg a reggeli adagot...
Komolyan olyan voltam, mint egy drogos. Ha sokáig nem kapok vért, elvonási tüneteim lesznek, s olyankor bárkinek nekitámadok. Meg kellett volna keresnem Dumbledoret.
- Mindegy, nem is érdekel. Nem tudjátok merre van az igazgató? - kérdeztem.
- Nincs a Roxfortban – nézett rám Lupin. - De miért olyan sürgős?
- Á, semmi, semmi – mondtam, s újból enni kezdtem.
Lázasan jártak az agytekervényeim miközben azon morfondíroztam, hogy ki segíthetne még. Megvan!
- És Dirus itt van?
- Nem, ő sincs – mondta megint Lupin, majd kiterítette a Reggeli Próféta friss számát. - Tegnap mondta, hogy a mai SVK elmarad, mert Fareweynek is órája van. Más helyettesítő tanárt meg nem talált.
- Mi, lyukas óránk lesz? - kapta fel a fejét James – De király!
- Csak én figyelek az órákon? - sóhajtott fel Remus.
Azonnal végigszaladt rajtam a hideg. Se Dumbledore, se Dirus. Másban nem bízok a tanárok közül. McGalagony biztos tudja, hogy mi vagyok, de hozzá nem mertem fordulni. Valahogy nem bíztam benne egyáltalán. De akkor kihez fordulhattam volna? Senkihez. Bajban voltam...
Malfoy arra számított, hogy nem fogom kibírni a napot, vagy legalábbis a délelőttöt vér nélkül, s inkább megharapok valakit. Nem is kérdés mi történt volna utána. S a számításai könnyen bejöhettek. Nagyon könnyen...
- Hoppá! - kiáltott fel mellettem Lupin, aminek következtében egy nagy falat pirítós cigányútra szaladt. Sirius veregetett hátba, nehogy megfulladjak.
- Ezt figyeljétek! „ A minap a Roxmorts melletti erdőben egy azonosítatlan vámpír maradványait találták meg. A Minisztérium illetékesei már elemezték a port, ami a vámpírból maradt, s szóvivőik szerint a férfi még a Nap felkelte előtt elhalálozott. Oka a nyakcsigolyák eltörése. Tudomásunk szerint, egy vámpírt nem lehet ilyen könnyű módszerrel megölni. Az úgynevezett közönséges vámpírokkal csak a Nap fénye és a ezüst végez vagy, ha súlyos sérülés éri. Egy ember nem tudna végezni még egy közönséges vámpírral sem. Valószínűsíthetjük, hogy egy tiszta vérű vámpír gyilkolta meg. Az ok egyelőre még ismeretlen, de annyit tudhatunk, hogy a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola növendékei nincsenek biztonságban. A vámpírok bármire képesek a vér érdekében...” bla bla bla.
- Szemét vámpírok. Mindet meg kéne ölni! - csattant fel Black.
- Úgy gondolod? - néztem Sirius szemébe. Hangom halálosan nyugodt volt.
- Igen! Rohadt férgek! Rajtunk élősködnek. Az ellenségeink.
- Miért? Nekik is ugyanannyi joguk van az életben maradáshoz, mint neked. Ők is emberek, csak egy kicsit másképp.
- De akkor se én legyek nekik az ebédjük! Az ő életüknek nincs semmi értelme. Csak kiszipolyoznak, s végül eldobnak, mint egy üres tejes dobozt. És mi értelme volt? Holnap ugyanezt fogják megtenni, csak mással.
- És szerinted nekik nincs lelkük? Ők csak azért vannak, hogy kiszívják a vért, s csak lelketlen szörnyetegek? Szerinted ők nem éreznek? Úgy gondolod ők is ezt akarják? Folyton félni, rettegni, hogy mikor kapnak el, s mikor vernek halálra, mert csak éhes vagy és kielégíted az igényeidet. És a folytonos éhség, ami kényszerít arra, hogy egyél. Bele lehet őrülni. Abba bele sem gondolsz, hogy valaki ezt egyáltalán nem akarja, csak belekényszerítették? Hogy legszívesebben normális emberként élne, s nem félni az emberektől, akik csak gyűlölettel tekintenek rá, mert más, sajnos. S pont az olyan gondolkodás miatt, mint a tiéd, a legtöbb vámpír retteg, s bujkál. Nekik is joguk van a normális élethez, nem ellenségként tekinteni rájuk. Talán közhelyként hangzik mindez, de sajnos így igaz.
Észre se vettem, mikor pattantam fel a helyemről, csak arra eszméltem fel, hogy az asztal mellett állok, de nem kiabáltam Siriusszal. Nem, hangom inkább keserűséget sugárzott.
Nem szólaltak meg. Se Sirius, se Lupin, se a másik kettő. Nem hittek a fülüknek.
Felsóhajtottam, felkaptam a táskámat és szó nélkül otthagytam őket. Csalódott voltam. Így aztán végképp nem mondhattam el a titkaimat. Soha.
Már nem is érdekelt, hogy éhes vagyok, s hogy a Minisztérium nyomoz utánam.
Nem, a csalódottság mindent elfelejtetett velem. Nem maradt más csak a puszta fájdalom, mert tudtam, máris elvesztettem a barátaimat. Az olyan barátaimat, akik soha nem is voltak azok.


A délelőtt lassan telt. Nagyon lassan. Ingerült voltam, mindenkibe belekötöttem. Még azokba is, akik normálisan szóltak hozzám. Éhség, folyamatos éhség. A vágy, ami egyszer meg fog ölni. Kibírhatatlan. Mintha elvonási tünetek kezdtek volna kiütközni rajtam. Kellett a drogom! Kellett a vér...
Az ebédet a budiban töltöttem, mindenkitől távol. Éreztem magamon, hogy nem sokáig fogom kibírni. Rosszul voltam. Egész testben remegtem, s izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokomon. Néha elkapott a hányinger is, s nem tudtam koordinálni a mozgásomat. Tudtam, ha rövid időn belül nem jutok vérhez meg fogok támadni valakit és utána már nem tudom irányítani az eseményeket. A következmények halálosak is lehetnek. Malfoy erre nem gondolt...
Megmostam az arcomat egy kis vízzel, majd a tükörbe tekintettem. Szemeim lassan kezdtek vérben forogni. Arcom ijesztően beesett volt, s bőröm egyre sápadtabb lett. Mint egy hulla, amelyik most mászott elő a kriptájából. Úgy néztem ki.
Hirtelen kinyílt az ajtó, s Lily Evans sétált be. Nem vehetett észre, mert, amikor meglátott aprót felsikkantott.
- Á, Jada. Hát itt vagy! Mindenki téged keres. Ööö... jól vagy? - kérdezte kissé ijedten.
- Nem, nem vagyok jól – mondtam, s tettem felé pár lépést. Nem tudtam mit cselekszem. Csak annyit jutott el az agyamig, hogy itt áll előttem az ebédem. Eszelős vigyor ült ki az arcomra.
„Csak kiszipolyoznak, mint egy üres tejes dobozt! És mi értelme volt? Holnap ugyanezt fogják tenni, csak mással.”
Visszhangzottak a fejemben Sirius mondatai. Úristen! Egy szörnyeteg vagyok! Egy tökéletes gyilkológép...
Lily szemébe néztem. Félt tőlem. Láttam rajta, hogy halálra rémült. Mit teszek?! Megőrültem...
Beledermedtem a mozdulatomba, majd rémülten léptem hátra párat. Megijedtem magamtól... Hiszen én meg akartam harapni! Beteg vagyok! Gyilkos, egy szörnyeteg. De az éhség elvette az eszem. Ezt nem tehetem... Gyűlölöm ezt a helyzetet!
- Bo... bocsánat – motyogtam, majd Lily reakcióját meg sem várva, kirohantam a vécéből.
Nem tudom meddig futottam, egy üres teremben találtam magamat. Hátam mögött becsaptam az ajtót, s hátamat nekivetettem. Ziháltam, s egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy majdnem megtettem. Majdnem megharaptam a saját osztálytársam.
Szörnyeteg... Siriusnak igaza volt. Egy féreg vagyok, aki csak másokon élősködik. De én élni akartam... Malfoy... Ezért kinyírlak.
Próbáltam lenyugodni, s valamelyest összeszedni magamat. Az éhség nem múlt el, belülről őrölt. Minden egyes sejtem, pórusom, mindenem sikoltozott. Fájt. Annyira éhes voltam már, hogy egyszerűen fájt.
Aztán nagy nehezen feltápászkodtam a földről, s elindultam a délutáni órákra.
A jóslástant végigszenvedtem, elképesztő hányinger tört rám, s szemeim úgy égtek, mintha parazsat dugdosnának a szemhájaim alá.
- Jada, nem nézel ki valami jól – hallottam Remus hangját, amikor finoman megrázta a vállam. Az asztalra borulva ültem, nem akartam senkit sem látni, mert tudtam, a potenciális ebédemet látnám bennük. Ragadozó... több, mint egy ember.
- Hagyj békén, Lupin – mondtam, s durván lelöktem magamról a kezét.
Az óra végét jelző csengetéskor én voltam az első, aki elhagyta a termet, majd megint a vécében kötöttem ki. Ezúttal nem elbújni mentem oda. Hánynom kellett. Egyre rosszabb... Egy napig sem bírom ki vér nélkül. Lételem, mint másnak a víz. Belehalok, ha nem kapom meg.
Mivel számmisztikára nem jártam, az óra nagy részét a budiban töltöttem, a kagyló fölé hajolva. Csak néhány lány zavarta meg nyugalmasnak nem mondható tevékenységemet, de szerencsére nem maradtak sokáig. Jól tették. Nagyon jól...
Vacsorára lementem. Inkább botorkáltam. Csak éppen annyit tettem, hogy bekukkantottam a nagyterembe, de se Dirus, s Dumbledore nem tartózkodott ott. Lemondóan sóhajtottam fel, s a park felé vettem az irányt.
Fagyos szél csapott az arcomba, amikor kiléptem a szabadba. A frissen lehullott hó hangosan ropogott a talpam alatt, s nem érdekelt, hogy vizes leszek. A tópart felé igyekeztem. Nem tudom miért arra. Csak arra vitt a lábam.
Nem értem el. Fáradtan estem bele arccal a hóba. Belefáradtam. Belefáradtam az örökös harcba az éhség ellen, azok ellen, akik gyűlöltek, és főleg a Nefarius elleni utálatomba fáradtam el. Már nem is érdekelt, hogy mi lesz velem.
Éreztem, hogy közeleg a halálom. Nem is baj. Inkább haljak meg. Nem akartam tovább élni így. Köszönettel tartozom Malfoynak. Megszabadít a szenvedéstől. Elegem volt mindenből. Főleg magamból, a tökéletes szörnyetegből, aki másokon élősködik. Nincs jogom az élethez, hisz én is csak elveszem másokét. Siriusnak igaza volt. Nem élhetek. Hülyeségeket beszéltem reggel. Nincs is lelkem, nem élhetek. Én nem vagyok ember. Nem, több vagyok egy embernél, de nincs jogom élni. A halál végigkíséri életem minden egyes percét. Hiszen én magam vagyok a halál. Két lábon járó kaszás, aki elveszi mások életét. De én nem akarok ölni. Normálisan akarok élni... Nem élhetek így...
Már majdnem elaludtam a hóban, amikor éreztem, hogy valaki a hátamra fordít. Arcomba csapott a hideg, de mellette egy forró leheletet is éreztem.
- Jada! Ébredj! - hallottam magam fölött Dirus hangját. Nem nyitottam ki a szemem. Elegem volt. Főleg ebből az egészből, amit nem nevezhetek életnek.
- Fenébe, fenébe, fenébe... - morgott felettem Dirus. Pár perc után valami megcsapta az orrom. A semmivel össze nem keverhető fémes illat.
Hirtelen pattantak fel a szemeim. Dirus térdelt felettem, s a jobb kezében egy kést tartott. Bal kezén egy nagy seb tátongott. A friss vér pirosra festette a havat.
- Hála az égnek – sóhajtott fel a tanár, majd a szám elé tolta a karját. - Igyál!
Tagadóan megráztam a fejem. Többé senkinek sem akartam fájdalmat okozni.
- Nem vitatkozom! Igyál! - kiabált rám, majd meg sem várva a tiltakozásomat számra tapasztotta a sebet.
Az első korty után nem volt megállás. Fogaim megnőttek, s belemélyesztettem őket a sebbe. Megállíthatatlanul ittam, s újjászülettem. Mintha kicseréltek volna.
Dirus folyamatosan sziszegett, fájt neki. Nem csodálom.
Pár perc után végül én kaptam észbe, s számat elszakítottam a karjáról. Szám sarkából vércsermely indult lefelé az államra.
Felálltam a földről, s onnan néztem lefelé a szenvedő Dirusra.
- Jól van, uram?
- Nem igazán – rázta meg a fejét, s lassan ő is felállt. Imbolygott. A hóna alá nyúltam, s segítettem neki.
- Azt hittem, megölsz – mondta halkan, miközben eltüntette a vércseppekkel borított havat.
- Majdnem meg is tettem – mondtam, majd botladozva elindultunk a kastély felé.
Teljesen megújultam. Járásom ruganyossá változott, s úgy éreztem magam, mint, aki meg tudja váltani a világot. Dirus megmentett.
- Hálásan köszönöm, uram. Ha Maga nincs, már halott lennék.
- Igen – bólintott a tanár -, már a legrosszabbtól féltem. De miért nem ittál ma?
- Akadt egy kis gond a reggelinél. Eltűnt a kupám – hazudtam. Nem akartam Malfoyt beárulni. Majd tőlem megkapja a büntetést.
- Miért nem kerestél meg valakit? - nézett rám Dirus, majd kibújt hónom alól, s saját lábán indult tovább.
- Se a tanár úr, se Dumbledore professzor nem tartózkodott az iskolában, másban meg nem bízok meg.
- Megharaptál valakit?
- Magán kívül senkit, uram. Hogyan tudom ezt meghálálni?
- Sok-sok naranccsal – nevetett fel a tanár majd beléptünk a kastélyba.