Négykézláb állok a földön, lehajtott fejjel. Senki sem mozdul, mindenki döbbenten bámul rám. Lassan felemelem a fejem, s csak nézem a riadt tekinteteket. Szinte mindenkit ismerek, mindenkivel beszéltem már egy-két mondatot. Dumbledore leesett állal bámul rám, McGalagonynak majd kiesik a szeme, annyira kidülleszti őket.
Felegyenesedek. Szinte mindenki hátrébb lép. Szokásos reakció, nincs benne semmi meglepő. Az aurorok nem kapnak észbe, hogy ott áll a prédájuk pár méterre előttük. Eddig én voltam az üldöző, de változott a helyzet. Üldözötté váltam.
Csak nézem a rémült embereket, s nem tudom most mi legyen. Bár kétségkívül itt könnyebb helyzetben vagyok, mint a kastély falain belül. Teszek egy lépést előre. Valaki rémülten felkiált, s az aurorok felébrednek. Rám fogják a pálcájukat. Az enyém nincs nálam. Nem is venném hasznát.
- Stupor! - hallok egy kiáltást.
Mielőtt becsapódna az átok, én már az auror háta mögött vagyok. Hallom a boszorkány rémült sikítását, amikor rájön, hogy mögötte állok. Elkapom és kicsavarom a pálcát a kezéből, majd körmeimet a torkának nyomom, miközben másik kezemmel a karjait szorítom le. Senki sem mer mozdulni, az aurorok kétségbeesetten nézik társukat.
A diákok és a tanárok nem hisznek a szemüknek. Csak így tudok menekülni...
- Eressze el, Cruor! - kiált a sebhelyes arcú férfi.
- Nem – rázom meg a fejem, s alvadt véres körmeimet kicsit belemélyesztem a nő bőrébe. Fájdalmasan felsikolt. - Ha nem engednek el, megölöm.
Nem fenyegetőzöm, most már tényleg kész vagyok bármit megtenni, csakhogy elmenekülhessek. Olyan vagyok, mint az állat, akit sarokba szorítanak. Támadok. Csak így lehet menekülni.
- Ne súlyosbítsa a bűnét! Eressze el! - kiabál a Mordonnak nevezett auror.
- Így is elég súlyos, nem? Már nincs veszteni valóm – mondom, miközben gonoszul elvigyorodom. A boszorkány felordít kínjában, ahogy a körmeimet még jobban belenyomom a torkába.
Ujjaimon friss vércsepp szalad végig. Orromat megcsapja a fémes, mégis édes szag. Legszívesebben azonnal megkóstolnám. Valószínűleg ez az arcomon is látszódik, mert az emberek undorodva néznek rám.
- Elég legyen! Hagyd abba, Jada! - kiabálja Sirius Black. Arca meggyötört, s sokat fogyott. Biztosan Enna miatt. - Kérlek! Nem akarok elveszíteni egy barátot! Nem akarok még valakit elveszíteni!
- Mi soha nem voltunk barátok – mondom hidegen. Már megint hazudok. Soha nem tudom abbahagyni.
Sirius eltátja a száját, s szemébe szomorúság ül ki. Csalódott. De nem bánom. Nem akarom, hogy úgy gondoljon egy barátra, mint egy gyilkosra. Inkább gyűlöljön meg. Így sokkal könnyebb lesz neki elviselnie, hogy eltűnök örökre. Vagy meghalok.
A nő remegni kezd, összeesik a karom közt. Elvesztette az eszméletét. Nem érdekel, elkezdek lassan hátrálni vele. Nem követ senki, csak a gyűlölettel teli, riadt, csalódott, szomorú pillantások.
Már méterekre távolodom a társaságtól, amikor elengedem a boszorkányt. Tehetetlenül esik a földre, fejet nagyot koppan.
Amikor elfordulnék egy alak rohan ki a kastélyból. Lupin... Pedig reméltem, hogy nem kell a szemébe néznem. Látom, hozzám akar rohanni. Nem lehet...
Elfordulok, majd felordítok, mint egy sebesült vadállat. Egy alak áll a Tiltott Rengeteg előtt, pont szemben velem. Magas alak, hosszú, derékig érő barnás hajú, amibe szőke csíkok keverednek, szeme olyan vörös, mint a vér. Mosolyog. Rám. Ismerem ezt a mosolyt. Ölni jött. Engem...
- NEFARIUS! - ordítom, majd az alak felé kezdek szaladni.
Nem érdekel, hogy a többiek mit csinálnak. Az a szemét... Én fogom őt megölni... Rohanok... Szemem előtt csak az lebeg, ahogy a szívét átszúrom, s örökre megszabadulok tőle. Tőle, a rémálmomtól...


Néma sikolyra formálódott a szám, amikor felébredtem. Egész testben reszkettem, s hideg verejtékben fürödtem.
A nyakamhoz kaptam, s végig simítottam a picike sebhelyeken. Gyűlöltem őket. Bárcsak el tudtam volna tüntetni őket örökre. És megint éreztem a harapást. Megint átéltem álmomban. Már több, mint egy hónap telt el Paris látogatása óta, de azóta gyakran átéltem álmomban azt a napot, amikor Nefarius megharapott és, amikor ő... Felszakította a sebeket, amik soha nem gyógyultak be igazán.
Lehunytam a szemeim, s próbálom kiverni a fejemből az emlékeket.
Eltöprengtem. Miért nem jelentkezett már egy ideje Paris? No, nem azért, mintha hiányzott volna, de furcsának találtam, hogy először el akarnak cipelni, és aztán meg semmi. Nem nagyon értettem őket.
Felsóhajtottam, s a falra akasztott naptárra pillantottam. Október 31. Halloween estéje. Mindig is szerettem. Ráadásul az idei egész jónak ígérkezett. Szellembáb Társulat. Hallottam már róluk, de nem tudtam elképzelni, hogy milyenek is ők.
Felsóhajtottam, s kikászálódtam az ágyamból. Fázósan ugrottam bele a papucsomba. Az időjárás dermesztően hidegre fordult. Reggelenként gyakran fagyott is, s a kastély falait jeges szél járta át. Kemény télre számíthattunk.
Kivonultam a fürdőbe, elintéztem a reggeli teendőket, felöltöztem, majd dudorászva indultam le enni. A nagyteremben csak pár diák lézengett. Igen korán volt még.
Az Griffendél asztalánál észrevettem, hogy Lupin is ott van. A Reggeli Prófétát olvasta. A többiek nem voltak vele.
- Szép jó reggelt! - köszöntem neki, s mellé ültem.
- 'reggelt – morogta az orra alatt.
Az utóbbi hetekben nem került szóba a múltkori eset, s nem is kérdezgetett a történtek miatt. Igazán hálás voltam neki, hogy nem firtatja.
- Hol hagytad a többieket? - kérdeztem, s magam elé húztam egy tányér rántottát.
- Alszanak.
- Valaki ma nagyon nem bőbeszédű. Valami baj van?
- Nem, azt nem mondanám – mondta, s rám tekintett.
Szeméből halálos fáradtságot olvastam ki, szemei alatt hatalmas karikák húzódtak, s nyakát karmolások díszítették.
- Szerintem neked is aludnod kéne még – mondtam, de nem kérdeztem tőle semmit. Tudtam, úgyse válaszolna őszintén. Meg is tudtam érteni.
- Nem tudok aludni. De... várod már a ma estét? - váltott gyorsan témát.
- Ö... ja, igen, persze – bólintottam, s beleittam a kupámba. Megint nem töklé lötyögött benne. Szeretem Dumbledore varázslatait.
- Állítólag a Szellembáb Társulat mellett lesz valami más meglepetés is.
- Igen? Erről nem hallottam. Kíváncsi vagyok mi lehet az.
- Én is – bólintott Remus, majd megint az újságjába temetkezett. Több szó nem esett kettőnk közöttünk, a saját gondolatainkba merülve folytattuk a reggelit. Nemsokára megérkezett a másik három fiú is, s vidáman beszélgetni kezdtek. Nekem tűnt úgy vagy ők is hulla fáradtak voltak? Á, biztosan csak képzelődtem...
- És, hogy állsz Hamiltonnal, Tapmancs? - kérdezte Potter. Megszoktam már tőlük ezeket a beceneveket, bár nem mondom, hogy tetszettek.
- Kuss! - ripakodott a haverjára Black – Azt akarod, hogy mindenki megtudja?
- Mit akarsz te Ennától? - hajoltam felé.
- Semmit, semmit... - hárított Black.
- Gyertek, menjünk átváltoztatástanra – vágta el a téma végét Lupin, majd el is indult a terem felé.
Mögöttük lépkedtem, s azon filozofáltam, hogy vajon mit akarhat Black Hamiltontól. Remélem nem akarja megint megalázni. Hallottam a történeteket. Elég durva volt ez tőlük.
Mikor beértünk terembe McGalagony már bent várt minket. Kicsit meglepő jelenség volt ez, mert mindig csak becsöngetés után érkezett.
- Gyerünk, gyorsan üljenek le a helyükre! - utasított minket.
Láttam rajta, hogy valami miatt igen ideges. Kezét az asztal lapján pihentette, de ujjai táncoltak, s körmei hangos kopogása jelezte, hogy ma nem éppen a legnyugodtabb.
Mindenki a helyére telepedett, s kíváncsian vártuk, vajon mit akarhat a tanárnő. Kissé oldalra biccentettem a fejem, s átnéztem a másik padsorba. Enna ült nem messze tőlem. Arca halálos nyugodtságot tükrözött, de ezt az arckifejezést inkább annak tudtam be, hogy valahol nagyon messzire jár. Észre se vette, hogy őt figyelem. De nem csak én voltam az egyetlen, aki őt nézte. Black is őt figyelte a túlsó padsorból. Tekintete sok mindent tükrözött. Kíváncsiságot, izgalmat, talán még egy kis vágyat is.
Mi a fene? A nagy Sirius Black beleesett az iskola kívülállójába? - gondoltam magamban.
Black gyanakodva kapta fel a fejét. Érezte, hogy valaki őt nézi. Amikor észrevett, vidáman elmosolyodott. Valamire készül. A zsigereimben éreztem. S tudtam, Ennának is sok köze van hozzá... De vajon...
- Miss Cruor, lenne szíves rám figyelni, ahelyett, hogy Mr. Blacket tanulmányozza?! - ébresztett fel McGalagony hangja.
Mindenki vidáman kacarászni kezdett, én meg fültőig elvörösödtem. Bár ez sápadt bőrömön nem lehetett észrevenni.
- Nos, ha a kisasszony befejezte Mr. Black bámulását, folytatnám...
Büdös, vén banya! Még hogy bámulom! Menjen a sunyiba! Csak próbálom kitalálni, hogy mire készül...
Aztán eszembe jutott egy kis versecske... Fennhangon és kárörvendően szavalni kezdtem:
- Őszi éjjel
Izzik a galagonya,
Izzik a galagonya
Ruhája.
Zúg a tüske,
Szél szalad ide-oda,
Reszket a galagonya
Magába.
Hogyha a hold rá
Fátylat ereszt:
Lánnyá válik,
Sírni kezd.
Őszi éjjel
Izzik a galagonya,
Izzik a galagonya
Ruhája.
- Miss Cruor! - csattant fel Galagonya-feldolgozás.
- Bocsánat, tanárnő, de most törtek fel bennem a szavalói hajlamok.
- Ne az én órámon törjenek fel! - visított hisztérikusan McGalagony. Az egész osztály hangos hahotában tört ki. - Mindenki fogja be a száját! Azt mondtam, CSÖND LEGYEN!
Néma csönd borult a teremre, bár sokan a szájuk szélét harapdálták, nehogy felröhögjenek még egyszer. Én meg kárörvendően mosolyogtam továbbra is.
McGalagony feje a kétszeresére duzzadt, már-már azt hittem felrobban itt nekünk. Már izzott a feje. Izzik a galagonya, izzik a galagonya...
Reméltem, hogy megértette a versecske lényegét. Bár az arckifejezéséből erre a következtetésre jutottam.
- Nos, mint tudják, ma este a Szellembáb Társulat lép fel – folytatta kedvenc átváltoztatástan tanárunk -, de mellette az iskola egy másik rendezvényre is sort kerít. Ebben csak heted évesek vehetnek részt, ugyanis az iskola területén kívülre esik.
- És mi lenne ez? - tette fel a kérdést Lupin.
- Egy kis kirándulás Roxmorts mellé. Dirus professzor zseniális ötlete – nyomta meg a jelzőt a tanárnő -, hogy Halloween alkalmából, aki akar kimehet a roxmortsi temetőbe. Meg kell valljam, szerintem elég beteges ötlet.
- És mit fogunk mi ott csinálni? - kérdezte Lily Evans.
- Nem tudom. Állítólag ez meglepetés – vonta meg a vállát McGalagony. - Nem kötelező kimenni. Aki akar, iratkozzon fel erre a papírra – lebegtetett meg egy pergamenlapot. - Akkor kezdjük az órát.
Elgondolkoztam. Hm, temető vagy Szellembáb? Szellembáb vagy temető? Inkább temető... Én már csak ilyen sötét lélek voltam mindig is.
Az óra hamar eltelt, szerencsére több összetűzésbe nem kerültem Galagonya bokorral.
A következő óránk jóslástan. Egy magas, vékony fickó tartotta. De olyan borzalmasan unalmasan adott elő, hogy minden egyes óráján elaludtam. Mint ezen az órán is.
Az asztalra borulva feküdtem, s hallgattam, ahogy a mellettem ülő Potter Pettigrew-nak jósol kártyából.
- Le fogja harapni a kezedet... a piros sapkád.
- Hö? Nincs is piros sapkám... - hallottam még Peter válaszát, majd belezuhantam a jóleső semmibe...
Álmomban egy réten álltam. Pár méterre előttem egy család piknikezett. Gyönyörű, tavaszi idő volt, a Nap melege elborította a tájat. Nem messze egy magas férfi tűnt fel. Botladozva közeledett, mint egy szomjazó a sivatagban. Mikor észrevette a családot, elmosolyodott.
Odasétált a családhoz. Figyeltem lépteit, s éreztem, valami itt történni fog.
Amikor a plédhez ért, mondott valamit. Nem hallottam, de láttam, hogy mozog a szája. A családapa először a feleségére nézett, majd bólintott, s a kosárhoz nyúlt. A férfi megrázta a fejét, megint mondott valamit, majd a kisgyerekre mutatott. A nő sikoltva ugrott fel, s a gyerekért nyúlt. De a férfi gyorsabb volt, s a kislányt máris a karjai közé szorította. A fekete hajú apa, ordított, s zsebéből egy pálcát húzott ki, a magas férfi viszont már csak mosolygott, s szemfogai egyre csak nőttek. Szeme vörös volt, mint a vér. A kislány sikoltott. Együtt sikoltottam vele, s rohanni kezdtem...
Aztán minden megváltozott. Egy cellában ültem, s hallgattam a szomszédból feltörő borzalmas kiabálásokat. Mintha kínoznák valakit. Fülemre szorítottam a kezem, s próbáltam kizárni a fájdalmas sikítozásokat. Nem ment. Ott visszhangzottak a fejembe, s már úgy éreztem, megőrülök. Hagyd abba! Hagyd abba!
Minden egyes hang, mint egy penge, úgy vágott az elmémbe. Szaggatta, tépte a józan eszem. Már én is ordítottam, elvesztve minden józanságomat, s beleveszve az őrületbe...
Aztán csönd, s egy gonosz kuncogás. Felemeltem a fejem. A magas férfi állt a cellámban, s vörös szemei csillogtak. Mintha csak erre várt volna. Felordítottam. Ebben már semmi fájdalom nem volt, csak düh, gyilkolási vágy...
Elrúgtam magam a földtől, s a torkának estem. Szorítottam, s alig vártam, hogy örökre elpusztuljon. Bosszú!
Mosolygott. Mint, aki nem hiszi, hogy képes lennék rá. Fűtött belülről a bosszúvágy, s a harag. Mérhetetlen harag.
Üvöltöttem, mint, aki tényleg elvesztette az eszét. Mint, egy állat, s éreztem, nem maradt bennem semmi emberi.
Ölni, csak ölni!
Eltorzult az arca. Már nem mosolygott, hanem levegőért kapkodott. Végre megdöglesz! Végre megszabadulok tőled! Végre...
- Jada! Azonnal engedd el!
Felpattantak a szemhéjaim. Pettigrew mellkasán ültem, s a torkát szorítottam. Közben megállíthatatlanul ordítottam. Nem tudtam parancsolni magamnak, az agyam kikapcsolt, s önkívületi állapotban cselekedtem. Peter alattam levegőért kapkodott, s feje már lilult. Az osztálytársak körülöttünk álltak, s kiabáltak.
Elvesztettem az eszem. Ébren voltam, mégis más arcot láttam. Azt a vörös szempárt, ahogy kárörvendően és gúnyosan mered rám.
Ordítottam. Még mindig, pedig már ébren voltam. Nem engedtem el azt a szegény fiút, hisz nem is ő feküdt alattam. Nekem legalábbis nem...
- Dögölj meg! Dögölj meg azért, amit velem tettél! DÖGÖLJ! - üvöltöttem.
Féltem, mégis örültem, hogy végre örökre vége lesz. Soha többé nem kell rettegnem tőle. Nem kell arra a pillanatra várnom, hogy mikor lép be az ablakon, s mikor akar örökre végezni velem.
Rettegtem még mindig tőle. Rettegtem, de tudtam, ha nem akarok meghalni, akkor nekem kell végeznem vele előbb.
Rettegés és bosszú. Ez a két ellentétes érzés keveredett bennem.
- Gyűlöllek! Előbb vagy utóbb úgyis meg foglak ölni! Hallod?! - ordibáltam még mindig.
- Ebből elég! Stupor! - kiabálta felettem valaki, majd éreztem, hogy felemelkedek, s a falnak csapódom.
Kitisztult a fejem, s felültem. Zavartan néztem fel. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok.
- Jada? - lépett elém Remus.
Remegő szájszéllel emeltem rá a tekintetemet. Szemem Pettigrew-ra siklott, akit akkor kapartak fel a földről Blackék.
- Úristen, mit tettem? - kérdeztem magamtól. Minden egyes percre emlékeztem, hisz már éber állapotban voltam akkor.
Felemeltem a kezeimet. Körmeim hosszabbak voltak, mint általában. Kezem remegett, nem tudtam parancsolni nekik. Nyelvemet végighúztam a fogaimon. Azok legalább normálisak maradtak.
- Miss Cruor, mi a fene ütött Magába? - kérdezte a tanár.
- Nem... nem... nem tudom. Bocsánat, nem akartam.
- Miért kiabáltad azt Peternek, hogy meg fogod ölni? - lépett egyet felém Black. Mindenki úgy nézett rám, mint egy gyilkosra. Féltem a tekintetektől. El akartam tűnni. A föld alá süllyedni.
- Nem neki szólt. Álmodtam – hajtottam le a fejem.
- Miről? - guggolt elém Remus.
- Nef... - kezdtem volna bele, de hirtelen kivágódott a terem ajtaja, s Dirus robogott be. Mögötte a hetedikes hollóhátasok gyülekeztek.
- Kiabálásokat hallottunk, majd egy tompa puffanást. Minden rendben? - kérdezte az SVK tanár.
- Persze, csak Miss Cruor elaludt az órámon, s álmában nekitámadt Mr. Pettigrew-nak. Semmiség.
- Tényleg? Ez egyáltalán nem semmiség! Jada, gyere velem! Hollóhát, itt maradtok! Persze, csak ha nem bánja a tanár úr.
- Nem... nem...
Dirus háta mögött kivonultam az osztályteremből. Kifelé menet még küldtem egy bocsánatkérő pillantást Peter felé, de ő csak felnyüszített fájdalmában, s elfordult tőlem.
Szép volt, Jada, gratulálok, ezt jól megcsináltad! Ennyit arról, hogy valaki is a barátjának tekintsen.
Csöndben lépkedtem Dirus mögött a kihalt folyosón, s még mindig remegő kezeimmel a hajamba túrtam.
Hirtelen arra eszméltem fel, hogy Dirus elkapja a két vállamat, s a folyosó falának szegez. Szemeiben ingerültség csillant, s idegesen ugrált tekintete egyik szememről a másikra.
- Mi a fene történt? - kérdezte indulattól remegő hangon.
- Már hallotta, tanár úr – feleltem halkan.
- De azt nem, hogy miről álmodtál. Beszélj! - rázta meg a vállamat.
- Nefariusról! Mivel ő harapott meg annak idején.
- Igen, tudok róla.
- Akkor biztosan arról is tud, hogy pár héttel ezelőtt el akartak hozzá cipelni.
- Igen, Dumbledore tájékoztatott róla.
- Azóta az este óta rémálmaim vannak, uram. Mindig átélem, amikor megharapott és amikor a szüleim... - elcsuklott a hangom. Nem bírtam erről beszélni.
- Jól van, semmi baj – csitított Dirus, majd átkarolt. Jól esett egy szerető ölelés, amikor mindenki távol van tőlem. Mintha visszakaptam volna az igazi családom.
- Megértelek téged, Jada, de tudd, vissza kell fognod az ösztöneidet, különben le fogsz bukni. És ezt sem te, sem más nem akarja. Vigyázz, kérlek, nagyon vigyázz magadra!
- Mindent megteszek, uram – bólintottam, majd egy szó nélkül otthagytam Dirust, s bevonultam a lány vécébe.
Megmostam az arcomat, majd sóhajtottam párat.
A rohadt életbe, Nefarius! Miért kellett feltűnnöd?! Miért nem tudsz békén hagyni? Bár erre is tudtam a választ.
Ő is tudta az elhatározásomat, hogy, amint elég erős leszek hozzá, megkeresem, s végzek vele azért, amiért megölte a szüleimet. S tudta, ez nemsokára be fog következni. És el akarta ezt kerülni. Ő akart végezni velem, mielőtt elkapom...
Bosszú. Minden egyes sejtem véres bosszúért kiáltott.
Már akkor tudtam, hogy meg fogom ölni, amikor a réten feküdtem, s a szüleim holttestét figyeltem. Kegyetlenül megölte őket. Én is ugyanolyan kegyetlenül fogok vele végezni.
Bosszú...
Felemeltem a fejem, s a tükörbe néztem. Nem a saját arcomat láttam. Nefarius nézett vissza rám.
- Nem menekülhetsz. Meg foglak ölni – suttogtam az arcképnek.
Bosszú... Véres bosszú...


Vers: Weöres Sándor: Galagonya