Lassan pirkad. A távolban feldereng a felkelő Nap, elűzve a sötétséget. A kastély viszont még mindig feketébe van burkolózva.
Kilátok egy picike kis ablakon, s nézem, ahogy a Nap fénye lassan rózsaszínűre festi a horizontot. Az eső már rég elállt, de az égen néhol vastag felhők lebegnek. Úgy néznek ki, mint egy-egy hatalmas vattacukor.
Órák óta nem mozdulok, a lábam már zsibbad. Morfondírozok. Hová tudnék elmenekülni?
Ők már elbújtak, az aurorok viszont bármelyik pillanatban megérkezhetnek. Nem maradhatok végig a szobor mögött. Jobb rejtekhelyet kell találnom.
Éppen felállnék, amikor újabb lépteket hallok. Lemerevedek. Vajon ki lehet az?
- Ha megtaláljuk kapunk valami jutalmat? - hallok egy lusta hangot. Ez bizony Malfoy.
- Nem utasítanám vissza – kuncog Narcissa Black.
- Engem inkább az izgat, hogy hova bújhatott. Az egész iskolát átfésülték már, de sehol sincs – szólal meg egy másik fiú. Piton. Még innen is érzem a bájitalai bűzét. Imádja a boszorkánykonyhát. Még jobban a fekete mágiát.
- Mit gondoltok Kalapos Kitty szobráról? Jó széles és ráadásul takarja a beugró fala – hallom a másik Black nővért. Bellatrix mindig is egy kígyó volt, most is az. Csak azt az egyet furcsállom, hogy a fogaiból nem csöpög a méreg.
- Oda bújt volna? Lehetséges, bár nem nagyon hiszem. Mindegy. Nézzük meg.
Azonnal leizzadok. Most mi lesz?! Menjetek innen!
Tenyerem nyirkos, torkom kiszárad, s kapkodok levegő után. Hallom, hogy közelednek.
Lelassul az idő. Két cipőkoppanás között, mintha percek telnének el. Lassan jönnek.
Legyen már vége!
- Ti meg mit csináltok itt? - hangzik föl egy kiáltás. Lumpsluck az, a Mardekár vezető tanára.
- Csak Cruort keressük, uram! - kiált vissza Malfoy.
- Akkor menjetek lejjebb. Valószínűleg a pincében bujkál – mondja a bájitaltan tanár.
Gyors léptek, majd csönd. Felsóhajtok a megkönnyebbüléstől. Ez meleg helyzet volt. Sőt, még melegebb is lehetett volna, ha Malfoyék találnak rám. Durvára sikeredett az első találkozásom velük...

Két hét telt el a tanévkezdés óta. Senki sem jött rá a titkomra, s ennek kifejezetten örültem. De ezt inkább most hagyom.
Szóval, gyorsan eltelt a két hét. McGalagony még mindig marha pipa volt rám, ráadásul a második héten sikerült a süvegjét sassá változtatnom, ami aztán szépen ki is repült a nyitott ablakon. Kaptam is a fejemre, plusz még egy büntetőmunkát. Az előzőt is alig éltem túl, ráadásul most még ez is!
De az SVK-t nagyon élveztük. Dirus nagyon nagy arc volt, rengeteget röhögtünk az óráján, de gyakran hiányzott is. Ilyenkor egy nőt állítottak be helyette, egy bizonyos Farewey. Az osztály őt tekintette igazi SVK tanáruknak, mert tavaly félévig ő tartotta nekik a foglalkozást, de aztán Dirus átvette az osztályt. Sajnos, gyakrabban találkoztunk Farewey tanárnővel, mivel Dirust hetente legalább kétszer nem lehetett megtalálni a kastélyban. Senki sem tudta az okát ennek, de úgy látszott Dumbledore nem idegeskedik miatta. De azért nem volt panaszra okom.
Addig minden jól ment. És mivel pesszimista személy vagyok, ez már kezdett gyanús lenni.
Éppen a tóparton üldögéltem egy tölgyfa alatt. Kellemesen meleg időjárásunk volt, de nem sültünk meg. A fa árnyéka szerencsére takarta Napot, így ez sem zavart túlságosan. Csukott szemekkel élveztem, ahogy a szél simogatja az arcomat.
Már-már lassan elaludtam, amikor a hideg kezdett futkározni a gerincem mentén. Messzire megroppant egy faág, majd száraz fűcsomók nyekergő hangja, ahogy a cipőtalp megtaposta őket.
Nem foglalkoztam vele. Mindig meghallok ilyen apró dolgokat. Most viszont pihenni akartam egy kicsit.
Pár perc múlva beszélgetést hallottam. Olyan tisztán, mintha mellettem álltak volna.
- Nem hiszem el! Azt mondta, hogy eljön velem! Végre! El sem hiszem! Már 4 éve próbálom ezt elérni. Igen, ez az!
- Jól van, Ágas, nyughass már! Azért nem kell így ordibálni.
- Oké, csak ne harapd le a fejem. Nem értem mi a bajod. Csak nem az, hogy a nagy Sirius Blacknek még nem sikerült befűznie Hamilton?
- Fogd be! Az a lány egy jégtömb. Meg sem lehet közelíteni.
- Akkor hogyan fogod becserkészni? - hallottam egy harmadik hangot. Pettigrew.
- Te mit gondolsz, Holdsáp? Hm? Figyelsz te egyáltalán? Tedd már le azt a könyvet!
- Hö? - hangzott fel az értelmes kérdés – Ja, nem tudom mit csinálj Hamiltonnal. Igazából nem is érdekel.
Hamilton? Ismerős név. Csak nem Enna? Az osztálytársam. Szegény, annyira egyedül volt. Soha, senki nem beszélgetett vele. Látszott rajta, hogy rettentően magányos, de senkit sem engedett saját magához. Sokszor gondoltam rá, hogy elbeszélgetek vele, de aztán megrémültem. Megrémültem attól a gondolattól, hogy mi lesz, ha összebarátkozunk és aztán rájön mi is vagyok én. Biztos megutált volna. Meg valószínűleg azt sem vette észre, hogy én is bekerültem az osztályba. Emlékszem, az évnyitó lakomán nem is láttam még. Biztosan még az érkezésem előtt abbahagyta az evést.
- Nézd már, valaki elfoglalta a helyünket! - zökkentett ki gondolataimból Potter csodálkozó hangja.
Előttem álltak egy félkört alkotva. Black félrehúzta az egyik faágat, s a Nap pontosan az arcomra sütött.
- Engedd le! - kiáltottam neki, s kezemmel eltakartam a szemeim. Furcsán meredtek rám, majd összenéztek. Végül Black mégis megtette.
- Mi bajod van? - kérdezte Black miután leengedte a faágat.
- A Nappal? - kérdeztem vissza, miközben kezeimet elvettem a szemeim elől – Semmi, csak nem szeretem, ha a szemembe süt. Ennyi.
- Te tudod – vonta meg a vállát Potter, majd mellém telepedett. Társai követve példáját leültek körém.
- Bocsánat – szólaltam meg nagy sokára.
- Miért? - nézett fel rám Lupin a könyvéből.
Félve emeltem rá a tekintetemet. Valahogy olyan hűvösséget sugárzott magából. S talán túlságosan is titokzatos volt. De mogyoróbarna szemei mégis nyugodtságot tükröztek.
- Mert múltkor rátok ordítottam – válaszoltam miközben talárom szélét gyürkésztem.
- Hú, az már régen volt – vonta meg a vállát Black, s nekidőlt a fatörzsnek. - Igaz? Már nem is emlékszünk rá.
- Pontosan, pontosan – bólogatott Pettigrew, miközben Pottert figyelte, aki egy picike cikesszel kezdett játszani.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, s a tájat nézegettem. Senki sem szólalt meg, csöndben élveztük öten a napsütéses délutánt. Bár egy kicsit feszülten éreztem magam. Négy fiú körülöttem, akikről szinte semmit sem tudok, ők mégis úgy viselkednek velem, mint egy régi baráttal. Ennyire közvetlenek nem lehettek. Vagy mégis?
Arra eszméltem fel, hogy Lupin beleejti a fejét a könyvbe. Hangos horkolás jelezte, hogy elaludtak. Én meg kezdtem fázni, pedig még mindig jó idő volt.
Csöndben feltápászkodtam, megmozgattam elgémberedett tagjaimat, majd csöndben elsétáltam a kastély felé. Őket otthagytam aludni.
Éppen egy nagy sárkupacon ugrottam át, amikor feltűnt előttem Malfoy önelégülten vigyorgó feje. Szerencsére eddig el tudtam kerülni a vele való közelebbi találkozást, de úgy tűnt, ezúttal nem fogom tudni kivédeni.
- Hm, szóval te vagy az új griffendéles – vigyorgott továbbra is.
- Ja. Mit akarsz? - kérdeztem nem túl barátságosan.
- Jaj, nem vagy valami kedves személy.
- Nincs rá okom, hogy az legyek, Malfoy.
- Á, szóval tudod ki vagyok. Megtisztelő tőled, Cruor.
- Persze, hogy tudom – vontam meg a vállam, miközben Malfoy haját néztem. Mintha egy sampon reklámból ugrott volna elő. Még a szlogent is hallottam. Esőben, szélben, napsütésben...
- Van kedved sétálni?
- Mi van? - kérdeztem pár másodperc múlva, miután felfogtam a mondandóját. - Ööö... kösz, de... de még tanulnom kell.
- Hát, ez bizony kár – mondta, miközben közelebb sétált hozzám. Még a mozdulatai is felkavarták a gyomrom.
Nem bírtam moccanni. Fenyegetve éreztem magam, s ilyenkor általában lesokkolok. Utána támadok.
Már teljesen mellettem állt, s szemem sarkából láttam, hogy hozzám hajul. Fülemnél éreztem a leheletét. A hideg futkosott tőle a hátamon.
- Tudod, a szüleim elég befolyásosak – suttogta, hogy csak én halljam, senki más, ha valaki a közelünkben tartózkodna. - S tudom miért rúgtak ki a Beauxbatons-ból. Mindent tudok rólad. És tudod, ez az én nagy szerencsém. Bármikor bármit kérhetek tőled.
Elöntött a méreg. Hogy merészeli ez a szemét?! Kezem ökölbe szorult, s körmeimmel belekarmoltam a tenyerembe.
- Szóval, máris kérnék valamit a hallgatásomért cserébe. Legyél jó kislány, s gyere el velem sétálni. A többit megbeszéljük azalatt. Esetleg még mást is tehetnénk.
- Te rohadék – sziszegtem a fogaim közül.
- Az élet kegyetlen – röhögött fel Malfoy.
Elszakadt a cérna. A nyakának ugrottam. Szó szerint. Körmeimet a nyakába mélyesztettem, s vércsermely folyt le az ujjaim mentén.
Hörgött. Szemei kidülledtek, én viszont nem engedtem el.
Éreztem, hogy megint kezdek olyan lenni, akit nem nagyon szerettem. Kis híja volt, hogy nem öltem meg.
Aztán egy hatalmas ütést éreztem a tarkómon, de nem vesztettem az eszméletem, csak megszédültem, s a földön kötöttem ki. Malfoy pár méterre arrébb állt, a nyakát masszírozta, s köhögött.
Egy zsíros, fekete hajzuhatagot láttam magam fölött, ahogy felpillantottam. Piton volt, kezében egy nagy fatönkkel. Körülötte még több nagydarab mardekáros fiú állt.
Felhörögtem, s támadásba lendültem volna, amikor Malfoy rekedt hangon megszólalt.
- Gyerünk! Gyerünk, leplezd le magad! Hadd tudja meg mindenki, hogy ki vagy!
- Te rohadt fasz! Dögölj meg! - ordítottam. Mégsem tettem semmit. Ezek szerint Malfoy tudja egyedül a titkomat.
- Kapjátok el! - parancsolta a szőke hajú fiú társainak.
Éreztem, hogy erős kezek fonódnak a karomra és a nyakamra. Védekezhettem volna, támadhattam is volna, de ahogy Malfoy mondta, ezzel csak lelepleztem volna magam. Kénytelen voltam hagyni magam. Persze amennyire tőlem telt, próbáltam szabadulni.
Behunytam a szemem, majd éreztem, hogy a kezek nyomják le a fejemet, s szinte hasalok a földön. Szemhéjaim olyan gyorsan pattantak fel, hogy szinte már fájt a szememnek.
Panaszosan felordítottam, s kapálózni kezdtem. Arcom egyre közeledett ahhoz a sárkupachoz, amit alig öt perce ugrottam át. Nem sok kellett ahhoz, hogy belenyomják a fejem.
Belekapaszkodtam egy fűcsomóba, s vártam. Többet nem tehettem.
- Stupor! - hallottam valahonnan egy kiáltást, majd enyhült a nyakam szorítása.
Gyorsan felpattantam a földről. Lupin állt előttem, kivont pálcával, haverjai mögötte álltak leengedett pálcával.
- Ezúttal túl messzire mentél, Malfoy – mondta nyugodt hangon a barna hajú prefektus.
- Még nem végeztünk. Ezt még nagyon megbánod – mutatott rám a véres nyakú Malfoy, majd intett társainak, s elhúztak a balfenéken.
- Mi volt ez? - fordult felém Black, mikor eltűntek.
- Egy kis nézeteltérésem akadt vele – mondtam mogorván, miközben körmeimről csöpögött a vér. Tudtam, hogy ez nem lesz így jó.
- Menjünk vissza a kastélyba – vetette fel Potter, majd el is indult. Pettigrew mellette kocogott, Black csöndben mögöttük. Én viszont meg sem mozdultam. Akárcsak Lupin.
- Ez a te véred? - lépett mellém, s felemelte a kezemet.
- Á, nem. Malfoyé – ráztam meg a fejem.
- Jó éles körmeid lehetnek, ha így felszántottad a nyakát.
- Igen, azok – néztem a fiúra. Csak most vettem észre, hogy bőre rettentően sápadt, s szemei alatt fekete karikák húzódtak. Mintha magamat láttam volna. De ő nem vámpír. Arról tudnék.
- Beteg vagy? - kérdeztem.
- Mi? Ja, nem. Csak... csak rosszul aludtam – mondta, s elindult a kastély felé.
Csöndben követtem, s azon gondolkoztam, hogy mit titkolhat. Mert hogy titkolt valamit, az biztos.
Már mellette sétáltam elgondolkozva, amikor hirtelen nagyot kiáltott föl. Keze után kaptam, aminek az lett a következménye, hogy mellette végeztem a földön.
- Mit csinálsz? - nézett rám.
- Próbáltam meggátolni, hogy eless. Már ez is baj?
- Nem, de elég rossz helyre érkezett a térded – nyögte füléig vörös arccal.
Lenéztem a lábamra, s láttam, hogy a bal térdem egy kényes, nagyon kényes pontját találta el.
- Bocs – motyogtam paprikapiros arccal, majd felálltam. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd ő is feltápászkodott a földről, s szó nélkül ott hagyott.
Zavartan ráztam meg a fejem, miközben távolodó alakját néztem. Én is indultam volna, amikor szemem megakadt egy aprócska tárgyon. Lupin prefektusi jelvénye volt. Biztosan, amikor elesett, akkor pottyant le róla.
Felkaptam a földről, zsebre vágtam a jelvényt, majd a kastély felé siettem.
Majd később vissza kapja – gondoltam magamban, miközben azon imádkoztam, hogy az esti büntetőmunkáig minden a legnagyobb rendben menjen.