Az előbb még a gyengélkedőn nyomtam az ágyat, most meg már újból a tanteremben ülök. Szinte észre se vettem és Madam Pomfrey máris teljesen egészségesnek nyilvánított. Azért nem volt egy leányálom az a kétoldali tüdőgyuszi.
Azt nem tudom, hogy az osztálytársaim mennyire örültek, hogy újból köztük vagyok, de nem adtak hangot nemtetszésüknek. A legtöbben csak levegőnek néztek. Ez még mindig jobb, minthogy elátkozzanak vagy megalázzanak. A mardekárosok viszont igenis kimondták, hogy sokkal jobban örültek volna annak, ha feldobom a talpam. Megszoktam, nem is foglalkoztam velük. Ha nekik ez jólesik, csak csinálják. Biztos nagyon unatkozhatnak.
Ja, egyébként a Mardekárról jut eszembe. Én mentem a gyengélkedőről, Piton meg jött. Egymás kezébe adtuk a kilincset.
Borzalmasan nézett ki. Akkora kelések éktelenkedtek rajta, mint egy-egy közepes méretű dinnye. Ráadásul folyton valami lüktetett bennük. Undorító. De azt tegyük hozzá, hogy megérdemelte. Ezt meg kell köszönnöm Siriusnak.
Február 14.-e volt. Valentin-nap. Gyomrot kavaró ünnep. Ki nem állhatom. Mindenhol rózsaszín kis szívecskék, meg rózsák, konfettik tonnaszámra.
De nem csak emiatt volt izgatott a Roxfort. Hogy, hogy nem, most jött el a kviddics-döntőnk. Általában tavasszal szokott lenni, szombati napon, most mégis hamarabb rendezték meg, ráadásul hétköznap délután.
Erősen gondolkoztam azon, hogy lemenjek-e. Kíváncsi voltam Sirius játékára és ő is nem egyszer kérte, hogy menjek, nézzem meg az utolsó meccsüket. Aztán mégis beleegyeztem.
Szóval, a Roxfort összes tanulója egy emberként izgult és „ünnepelt”. Mindenki viháncolt, s a kapott ajándékokat nézegette. Már ha kapott. Sirius annyit, hogy el sem bírta cipelni őket. Mázsás súly nehezedett rá. Hát, nem könnyű az iskola legnépszerűbb fiújának lenni.
Én meg egész nap morcosan róttam a folyosókat, s a tanároknak is visszabeszéltem. McGalagony hitetlenkedve hallgatta szavaimat, amikor megmondtam neki, hogy marha magasról leszarom, hogy egy székből nem tudok nyulat varázsolni. Nem vagyok egy kicseszett Copperfield. Ezt is hozzátettem. Először csak tátogott, mint a partra vetett hal, majd levont 20 pontot. Sajnálom, de ezt hozza ki belőlem a Valentin-nap.
Aztán úgy döntöttem, az ebédszünetet inkább a csillagvizsgáló tetején töltöm. Kiszellőztetem a fejem, s megpróbálok lenyugodni. Utálom a vihogó kis csajokat, ahogy egymásnak mutogatják a giccses, rózsaszínű vackaikat.
Már vagy 20 perce a tetőn álltam, s élveztem, ahogy a csípős szél fújja a köpenyemet, meg a hajamat, amikor kinyílt a hátam mögött az ajtó. Először úgy voltam vele, hogy bárki is az, leordítom a fejét. De aztán meggondoltam magam Sirius láttán.
- Már kerestelek a könyvtárban.
- Mint látod, itt vagyok – mondtam kicsit nyersen.
- Mi bajod? - lépett mellém, s mutatóujját végighúzta az arcom vonalán.
- Semmi. Csak egy kicsit rossz kedvem van.
- Ja, azt észrevettem. Majdnem lefordultam a székről a meglepetéstől, amikor beolvastál az öreg Minervának.
- Talán egy kicsit durva voltam – gondoltam vissza az átváltoztatástan órára.
- Jut eszembe. Mivel ma Valentin-nap van, hoztam neked egy kis meglepetést.
A szemébe néztem. Elég ronda lehetett a tekintetem, mert nyelt egy hatalmasat.
- Látod, pont ez az én bajom. Utálom ezt a... hm... ezt az ünnepet – fröcsköltem undorodva az utolsó szót.
- Áhá! Szóval ezért vagy ma ilyen harapós kedvedben.
- Ja – bólintottam.
- Nem baj. Attól tőlem még megkapod az ajándékot – mondta, s kihúzott a zsebéből egy aprócska hóvirágot. - Az elsők közül az egyik. Ma reggel találtam, amikor jöttünk vissza gyógynövénytanról. Persze a legtöbb lány azt hitte, neki fogom odaadni.
Kicsit ledöbbentem. Oké, ki nem állhatom a Valentin-napot, de ez azért kedves gesztus tőle. Egy picike kis virág, s talán többet ért, mint az összes világító, rezgő, daloló bizbaz együttvéve.
- Ó, ez kedves tőled – mondtam és elszállt a mai napi haragom. Elvettem tőle a virágot, s megszagoltam. Kellemese illata volt.
- De én... - kezdtem volna, de tenyerét a számra nyomta.
- Nem baj, ha nem adsz ajándékot. Nekem annyi elég, ha látom a szemedben, hogy örömet okoztam.
- Hát, az okoztál – mondtam, mikor elvette kezét.
Hálaképpen megragadtam a köpenye gallérját, magamhoz rántottam, majd számat az ajkaira tapasztottam, s a hideg, februári szélről is megfeledkeztünk.


Délután le sem lehetett lőni a diákokat, annyira izgultak a meccs miatt. A tanárok is úgy döntöttek, hogy az utolsó órákat elhalasztják, s egy órán belül elkezdik a meccset. A legtöbben felrohantak a szobáikba, s a Griffendél vagy a Hollóhát színeibe öltöztek be. Focidrukkerekké változott mindenki. Jesszus, én vagyok itt az egyetlen épeszű ember?!
Én már jó előre lefoglaltam magamnak egy tökéletes helyet, s izgatottan vártam a meccs kezdetét. Még egyetlen roxforti kviddics-mérkőzést sem láttam. De ez szerintem nem is meglepő.
Néhány osztálytársam úgy meglepődött, hogy én is lent vagyok, hogy nem is néztek előre és egyszerűen átestek a sorokon. Pancserek.
Már kezdtem fázni, amikor végre felrepült a 14 játékos. Körülöttem mindenki vad ordítozásban tört ki. Ezek tényleg nem normálisak.
Madam Hooch feldobta a kvaffot, s kezdetét vette a meccs. Na, ezen a ponton én sem tudtam uralkodni magamon, s állva néztem a játékot.
A Hollóhát csapattagjai kemény ellenfélnek bizonyultak, de azért mi sem panaszkodhattunk. Sirius igen ügyes hajtónak bizonyult, három gólt is bedobott egymás után. Persze, ilyenkor a lányok skandálták a nevét. A griffendéles szurkolótábor hullámzott, tapsolt, ordított, szóval, úgy éreztem magam, mint, aki egy csomó idegbeteggel van összezárva.
A cikesz sokáig nem került elő, pedig a két fogó folyamatosan azt kutatta.
Mi vettük át a vezetést, bő 30 ponttal, amikor Siriust igen csúnyán eltalálta az egyik gurkó. Ha jól láttam, gyomorszájon kapta. Öklendezve ereszkedett földre, s Madam Hooch büntetőt ítélt. Persze ez is bement, a hollóhátasok viszont inkább kárörvendően vigyorogtak a szenvedő Siriuson, s nem foglalkoztak a bekapott góllal.
Sirius viszont engem keresett a tekintetével, majd mikor megtalált, rám mutatott, s eltátotta a száját. Nem nagyon értettem miért mutogat rám. Rosszul van vagy mi? Esetleg mondani akar valamit? Aztán azt vettem észre, hogy Potter teljes sebességgel közeledik felém. Csak annyi időm maradt, hogy balra fordítsam a fejem. Fülem mellett ott lebegett a cikesz. Pár másodpercen belül egy piros és egy kék talár húzott el a fejemtől úgy egy méterre, majd a mellettem ülök eszeveszettül felordítottak. Azt hiszem a piros nyert. Én meg próbáltam összeszedni magam. Potter és Harwell (a hollóhátas fogó) akkora szelet kavart körülöttem, hogy majdnem leestem a padról. Kösz szépen, jól esett.
Aztán egyre nagyobb lett az ordibálás, s Potter és a csapattársai már Dumbledore előtt álltak, kezükben a kupával. Szinte minden griffendéles körülöttük ugrált, nevetett vagy éppen, mint McGalagony, sírt.
A hollóhátasok csüggedt fejjel bandukoltak vissza a kastélyba, én meg a lelátón állva néztem mosolyogva továbbra is a győztes csapatot. Jobbnak láttam nem odamenni. Ki tudja, mi lett volna. Végül megint összetalálkozott a pillantásom Siriuséval. Hangtalanul formálta a szavakat, hogy egy óra múlva a könyvtárban. Alig észrevehetően biccentettem, s besétáltam az épületbe. Még messzire elhozta a szél a ünneplők ordibálását.


Gyorsan megvacsoráztam, majd a könyvtár felé indultam. Közben azon gondolkodtam, hogy valamivel meg kéne lepnem Siriust. Egyrészt azért, mert nyertek, másrészt meg azért, mert ő is adott nekem ajándékot. De mégis mit adjak? Mi tetszene neki?
Aztán lepillantottam a kezemre. A gyűrű! Apám emléke. Nehezen szakadtam volna el tőle, de miért is ne? Legnagyobb kincsem, én mégis nekiadom. Talán ennyiből is rájön, hogy már teljes mértékig megbízom benne.
Megálltam egy kietlen folyosón, lehúztam ujjamról a gyűrűt, s vizsgálni kezdtem. Igen, ez jó lesz. Bocsáss meg, Apa. Remélem megérted.
Csókot nyomtam az ezüst ékszerre, s kezembe zártam. Észre se vettem, hogy mosolyogva teszem meg az utat a könyvtárig.
Mikor odaértem, vettem egy mély levegőt, majd beléptem. Madam Cvikker házon, jobban mondva, könyvtáron kívül tartózkodott. Egy pisszenést sem lehetett hallani. Egyedül voltam. Mint mindig.
Aztán egy tompa puffanás. Egy könyv bukfencezett le az egyik polcról, valószínűleg nem a gravitáció jótékony hatásának következtében. Igen, tanultam fizikát.
Gyors léptekkel indultam el a sorok között, s kerestem azt, aki rám várt. Már alig vártam, hogy mit fog hozzá szólni, ha a kezébe nyomom a legértékesebb tárgyat, ami az életem részét képezi. Biztos meg fog lepődni.
Mikor végre megtaláltam a könyvtár végében, ledöbbentem. Olyan érzésem volt, mintha kimondtak volna rám egy sóbálvány-átkot.
Sirius ott állt a könyvek mellett, egyetlen egy feküdt a lábai előtt, ami puffant. Nem vett észre, háttal nekem állt. De nem volt egyedül. Vörösre festett körmök, ahhoz tartozó kezek, s egy szőke hajkorona.
Vadul csókolóztak. Megremegett a kezem, s ujjaim közül kicsúszott a gyűrű. Nagyot koppant a fapadlón. Mintha ágyút sütöttek volna el mellettem. Visszhangzott az üres koppanás a szívemben.
Mindketten felkapták a fejüket, s rám meredtek. Karen volt az. Már megint Karen.
Sirius rémülten nézett rám, s lerázta az őt átölelő karokat.
- Te mit keresel itt, flepnis? - nézett rám Karen – Húzz innen, nem látod, hogy zavarsz?
- Fogd be a szád! - dörrent a szőke hajú lányra Sirius – Mi a francnak kellett rám másznod?!
Behunytam a szemeim. Nem akartam látni őket. Már megint fájt. Megint egyedül. Ez rosszabb volt még az alázásoknál is.
Miért? Miért teszed ezt velem? Miért mondtad, hogy kellek neked, ha most mást ölelsz?
Kinyitottam a szemeim, s szembe néztem velük. Szemem száraz volt, pedig torkomat egyre jobban marta az a kis gombóc. Egy másodpercig csak néztem őket. Néztem Sirius rémült és esdeklő tekintetét és néztem Karent, aki lenézően pillantott rám, s türelmetlenül várta a folytatást.
Végül nem szóltam hozzájuk, csak hátat fordítottam nekik, s kisiettem a könyvtárból.
- Enna! - hallottam még Sirius hangját utánam szállni.
Nem láttam, nem hallottam, nem beszéltem. Mint a három majom. Vakon és süketen sétáltam a folyosókon. Egyetlen kép lebegett a szemem előtt. Nem akarom látni!
Apa! Miért nem vagy itt velem ilyenkor? Otthagytam a gyűrűmet. Nem tudtam visszamenni érte. Nem akartam őket ott látni megint. Ez jobban fájt, mint eddig bármi.
Letelepedtem az egyik fal tövébe. Térdeimet felhúztam, s átkaroltam magam. Nem sírok. Nem sírhatok. Erős vagyok. Senki sem törhet össze. Senki.
De kit érdekel, ha sírok vagy sem? Hisz úgysem látják, úgysem érdekel senkit sem.
Már megint fáj. Miért nem lehetek boldog, miért kell bántaniuk? Naiv voltam. Hogy hihettem neki?! Hagyjatok egyedül!
Ne! Nem akarok egyedül lenni!
Apa! Gyere értem! Apa!
Remegett a kezem, ahogy öleltem magam.
Összezúztak. Szilánkok. Ragaszd össze! Nem engedheted meg, hogy fájjon! Ragaszd össze!
Senkiben sem lehet bízni. Csak bántanak. Hideg a szívemben. Mi ez?
Nem akarok érezni, pedig szinte összeprésel a fájdalom.
Ne érezz! Ne érezd a fájdalmat!
Csak egy röpke álom volt. Magányra vagy kárhoztatva.
Nem bízhatsz, ne legyenek álmaid arról, hogy valaha is boldog lehetsz! Senki sem szeret téged!
Csak átgázolnak rajtam, csak arra vagyok jó, hogy fájdalmat okozzanak. Megint megtették.
Ne érezz!
De érzek! És nagyon fáj. Szenvedek! Miért?! Nem akarom ezt a kínt! Csak Őt akarom! De túlságosan fáj, ahhoz, hogy elfelejtsem. Miért tette ezt?
Ne érezz! Fojtsd el! Fojtsd el! Ne érezz semmit!
Nem akarok érezni...
Egyedül. Megint és mindörökké egyedül.
APA!!!