Víz. Körülöttem mindenhol csak víz. Egy kákalag húzza a lábam. Lenézek. Az nem egy kákalag! Sirius vigyorgó arca. Mit csinálsz, meg akarsz ölni?! Mi történt veled? Miért nézel úgy ki, mint egy szörnyeteg? Mióta vörösek a szemeid? Hogy kerül ide egy kígyó? Hol vagyok?... Kik suttognak?
- Nos, Poppy, hogy van?
- Nem túl jól, Minerva. Tüdőgyulladása van. Kétoldali.
- Felgyógyul? Nem lesz semmi baja, ugye?
- Fiatal még, erős a szervezete, de...
- De mi?
- Ez súlyos betegség. Kicsi a valószínűsége, de belehalhat. Nem szabad úgy vennünk, mint egy egyszerű náthát.
- Meg tudja gyógyítani, ugye, kedves Madam Pomfrey?
- Én mindent megteszek, Dumbledore professzor. De ha holnap sem ébred fel, be kell szállítani a Szent Mungóba.
- Értem...
Valakinek tüdőgyulladása van? Szegény, remélem hamar meggyógyul. Miért táncol még mindig alattam az ágy? Aludni kéne. Akkor nem fog mozogni. Igen, alszom már. Alszom már...


Kinyitom a szemeim. Világos van. Szúrja a szemem. Egy arc. A kutya. Nem, ez egy ember. Sirius! Megint le akar húzni!
- Ne ölj meg – suttogom.
- Madam Pomfrey! Felébredt!
- Ne ölj meg.
- Enna, miről beszélsz? Ki akar téged megölni?
- Hát, te. Meg fogsz ölni.
Újra jön a sötétség. Jóleső sötétség. Semmi sem fáj. Senki nincs itt, csak én. Újra, egyedül...


- Au... hol a francban vagyok? - mondtam, s felültem az ágyon. Még mindig fájt a fejem, szédültem is, de már nem voltam lázas. Körbenéztem. A gyengélkedőt láttam magam előtt, amint elönti a felkelő Nap fénye. Mit keresek én itt? Ja, emlékszem. Ha minden igaz, elájultam SVK-n. Hú, ez gáz. Megint jól ki fognak röhögni.
Álljon meg a menet! Szóval, nekem van tüdőgyulladásom? Hát, ez tényleg nem vicc!
Hirtelen kicsapódott egy ajtó, s Madam Pomfrey masírozott ki rajta. Felsikkantott, mikor észrevette, hogy őt nézem.
- Hála a jó égnek! Már azt hittük, soha nem ébred fel – sietett oda hozzám, s homlokomra tapasztotta a tenyerét. - Nagyszerű. Lement a láza, csak egy kis hőemelkedés. Jól ránk ijesztett!
- Mióta vagyok itt, Madam?
- Hát, pár napja. Sötét varázslatok kivédésen összeesett, s azóta csak egyszer ébredt fel. Lázálmok kínozták, folyton motyogott. Egy kétoldali tüdőgyulladás egyáltalán nem gyerekjáték. Könnyen az életébe is kerülhetett volna.
- Mit motyogtam? - kérdeztem rémülten, fel se fogva szavai jelentőségét.
- Semmi értelmeset. Már lassan hívni akartam a Szent Mungót, hogy szállítsák be. Nagyon rossz állapotban volt.
- Mikor hagyhatom el a gyengélkedőt?
- Csak lassan a testtel! Igaz, hogy már jobban van, de ez még nem azt jelenti, hogy teljesen rendbe is jött. Legalább még egy hetet itt kéne töltenie.
- Milyen nap van ma? - kérdeztem lelombozódva
- Szombat és február elseje. Tessék ezt igya meg – nyújtott felém a javasasszony egy fiolát.
- Mi ez?
- Gyógyszer. És egyben altató. Nyugodt lesz tőle az álma.
Elvettem tőle a fiolát, s egy húzással megittam keserű tartalmát. Másodperceken belül aludtam.


Arra ébredtem, hogy valaki halkan elköhinti magát. Hirtelen pattantak fel a szemhéjaim. Dumbledore állt az ágyam végénél és mosolyogva nézte ébredésemet.
Megdörgöltem a szemeim, s az igazgatóra néztem.
- Jó reggelt... vagyis jó estét, kisasszony – mosolygott továbbra is. Én meg kinéztem az ablakon. A parkot már sötétség fedte. Ezek szerint megint végigaludtam egy napot.
- Önnek is, professzor – mondtam tisztelettudóan.
- Hogy vagyunk?
- Sokkal jobban. Kicsit még szédülök.
- Nem csodálom. Aggódtunk érted. Igaz, nem sok látogató járt itt...
- Ezt nem csodálom.
- Az édesanyád is meg szeretett volna látogatni, de fájdalom, egy mugli sajnos nem jöhet ide be. Nagyon boldog lesz, mikor megírom, hogy jobban vagy. De ha jól gondolom, van még itt valami, amiről beszélnünk kell – mondta az igazgató, s az ágyam szélére telepedett. Tudtam, hogy tisztában van azzal, hogy elmentem a könyvért.
- Nem volt ott – mondtam csendesen.
- Micsoda? - tette magát Dumbledore, én meg fáradtan felsóhajtottam.
- A könyv, professzor. Kimentem a Tiltott Rengetegbe a könyvért, pedig mondta, hogy ne tegyem. Sajnálom.
- Hát, ez bizony nem jó, de ne idegeskedj amiatt, hogy megszegted az ígéreted. Szóval, nem volt a helyén. Ez viszont felettébb nyugtalanító. Biztos vagy benne?
- Igen, uram. De tudja, olyan furán éreztem magam. Egyszerűen vágytam arra, hogy megint a kezembe tartsam, s hogy... hogy halálos átkot mondjak valakire. Pedig előtte hetekig eszembe sem jutott. Ez mitől volt, uram?
- Nem szívesen gondolok rá, de valószínűleg valaki megátkozott téged. Ezért is mentél ki a Rengetegbe szavaim ellenére. Hogy miért, mikor és hogyan, nem tudom, ne is kérdezd. Te magad mondtad, hogy nem láttál semmi különöset a téli szünet alatt – mondta, majd felpattant az ágyamról, s az ajtó felé vette az utat. - Most viszont mennem kell. Utána kell néznem egy-két dolognak. Ó, jaj, mielőtt elfelejteném, sajnos, ma éjszakára nélkülöznöd kell Madam Pomfrey lenyűgöző társaságát. A Szent Mungóban van. Esetleg majd még később valaki meglátogat – kacsintott rám az igazgató, majd kivonult a gyengélkedőről.
Valaki meglátogat? Miért rébuszokban beszél? Felmegy az agyvizem. Na, jó, inkább le kéne nyugodnom, mert megint szédülni fogok.
Hátrahajtottam a fejem a párnán és próbáltam visszaszundítani. Hála, Madam Pomfreynak nem sikerült. Úgy éreztem magam, mint, aki hetekig képes lenne fent maradni.
Felpattantam az ágyamról, s meg kellett kapaszkodnom. Napokig nem voltam magamnál, szóval egy kis mellékhatás bevillant.
A falba szerelt mosdókagylóhoz masíroztam, s bő vízzel megmostam az arcomat. Nem ártott már, mivel szemeim ragadtak a csipától. Tisztára olyan érzés kerített hatalmába, mint, amikor negyedikben felébredtem a két hetes kómából. Csak akkor tényleg be is szállítottak a Szent Mungóba.
Éppen azon tanakodtam magamban, hogy mivel fogom elütni az időt, amikor kinyílt a gyengélkedő ajtaja és nem jött be senki. Dermedten álltam, s figyeltem, ahogy kinyílik, majd becsukódik az ajtó. Pár másodperc múlva aztán egy fuvallatot éreztem a fülem mellett. Idegesen ugrottam hátrébb, majd egy kutyaszerű kacaj hallatszódott fel. Végül megjelent Sirius feje. De csak a feje.
Ledöbbenve néztem rá. Hogy kerül ide a feje? Hol a többi része?
Aztán erre is választ kaptam. Egy finom anyagból szőtt köpeny landolt a lába előtt, s életnagyságban ott állt. Egy testrésze sem hiányzott, szerencsére.
- Ez egy láthatatlanná tévő köpeny?
- Aha – mosolygott Sirius. - Ágas barátomtól kértem kölcsön.
- Ez Potteré?
- Bizony – bólintott -, de láttad volna, hogy milyen arcot vágtál. Azt hittem nem bírom ki, hogy fel ne röhögjek – hahotázott, s fekete szeméből folytak a könnyek.
- Ugye tudsz róla, hogy szemét vagy?
- Hogyne tudnám – lépett hozzám, s futó csókot lehelt a kézfejemre, majd ijedten kapta fel a fejét. - Ajaj, Madam Pomfreyról megfeledkeztem.
- Nyugi, nincs itt. Egész éjszaka a Szent Mungóban lesz.
- Tényleg? - vigyorodott el kajánul Sirius, s megvillant a szeme.
- Ne is gondolj semmire – mondtam, visszasétáltam az ágyamhoz és a szélére ültem.
- Én? Soha! - adta az ártatlant, majd komoly arcot öltött, s mellém ült. Nem nézett rám, úgy beszélt. - Tudod, megijesztettél.
- Mikor?
- Akkor is, amikor összeestél SVK-n. Mindenki ledermedt először, aztán én hoztalak fel ide. Állítólag, ebbe a betegségbe bele is lehet halni. Féltettelek.
- Ez rendes tőled – nyomtam kissé borostás arcára egy csókot.
- Igen. De más miatt is megrémisztettél. Egyszer magadhoz tértél. Pont itt voltam. Azt mondtad nekem, hogy meg foglak ölni. Nem emlékszel rá?
- Ó, tényleg ezt mondtam? Nem emlékszem. Lázálom, ennyi. Ne foglalkozz vele.
- Biztos? Jó, akkor megnyugodtam – sóhajtott fel, majd a felém fordult, s a szemembe nézett. - Nem tudom, mi lett volna, ha meghalsz.
Nem tudtam mit mondani erre, csak zavartan mosolyogtam. Bár, inkább grimasz lehetett. Soha nem szerettem az ilyen beszédet.
- És mi van az iskolában? - váltottam gyorsan témát. Egy kicsit csalódott képet vágott, de azért válaszolt.
- Semmi különös. Malfoyék állandóan röhögnek azon, hogy beteg vagy, de visszavágtunk végre nekik. Lemostuk őket a kviddics-pályáról. Két hét múlva a Hollóháttal játszunk, ha nyerünk, mi leszünk az idei év győztesei.
- Gratulálok. Biztos nyerni fogtok. Bár, nem tudom, hogyan játszotok, de nincs kétségem.
- Lejöhetnél megnézni.
- Inkább nem. Nem sülne ki belőle semmi jó.
- Azért gondold meg. Jól éreznéd magad.
- Oké, majd még meglátom – sóhajtottam fáradtan. Pár percig csöndben ültünk egymás mellett, egyszerűen nem tudtuk megtörni azt a jóleső csöndet, ami borított minket.
Elfordítottam a fejem és kinéztem az ablakon. A Hold már magasan járt, fénye ezüstbe vonta a parkot. Messziről, mintha villám cikázott volna át az égen. Február elején vihar? Szokatlan.
Még mindig az ablakon bámultam kifelé, amikor éreztem, hogy Black ajkai a nyakamra tapadnak. Ha nem tudtam volna, hogy nem, azt hittem volna, hogy egy vámpír akarja kiszívni a véremet. Kezei már a derekam köré fonódtak, s egyre jobban harapdálta a bőrt a vállgödrömben. Borostája szúrt, s fekete haja megint az államat csikizte.
- Öhm... el fogod kapni a betegségemet – nyögtem végül ki.
- Nem érdekel – emelte fel a fejét, s ajkait ezúttal a számra tapasztotta. Kicsit zavaró volt, hogy pont akkor tört rám egy újabb köhögési roham. A fejem már vörösödött a visszafojtott köhögéstől, de Black nem vette észre, inkább még jobban húzott magához. Végül, kegyetlen módszerhez folyamodtam. Jó nagyot haraptam a nyelvébe. Ennek meglett a hatása.
- Auuu.. eszt moszt megint mért? - kérdezte kidugott nyelvvel. Én meg teljes erőből köhögni kezdtem. Csúnya hangja volt, de ha kellett, hát kellett.
- Ja, értem – bólintott, s mikor abbahagytam a tüdőm tisztítási folyamatait, újból a számra tapadt. Csak nem lehetett lelőni. Hiperaktív a szentem, nem bír magával.
Éreztem, hogy lassan kezd magára húzni, s hanyatt dől az ágyon. Akaratomon kívül, én kerültem a felülre. Lábaimat átvetettem rajta, a hasára ültem, miközben szánk egy másodpercre sem vált szét. Behajlított karjaimmal a feje mellett támaszkodtam és sötétbarna hajam sátorként omlott arcába. Furcsa érzés kerített hatalmába. Hasamban melegséget éreztem, s lassan kezdte átjárni minden egyes porcikámat. Egyszerűen boldog vagyok? Jó kérdés. Vagy ezt hívják szerelemnek? Még jobb kérdés. Vajon meddig fog ez tartani...?
Aztán csak arra eszméltem fel, hogy keze a fenekem felé halad. Jobb kezemmel hátrakaptam, s megállítottam mozdulatát, mielőtt elérte volna ama bizonyos testrészemet.
Elszakadtam a szájától, majd leszálltam a hasáról is. Csalódottsággal kevert düh csillant a szemében.
- Ezt nem szeretném – mondtam, s eltávolodtam az ágytól, miközben ujjaimat rágtam. Rossz szokásom, ha ideges vagyok.
- Nem vagy boldog? - támaszkodott fel az ágyon Sirius.
- Én azt nem mondtam – ráztam meg a fejem -, csak egy kicsit gyors tempót diktálsz. Ne haragudj meg, de még nem tudok teljesen megbízni az emberekben. Annyi év megalázás után.
- Nem lehet könnyű elfelejteni, de tudd, bennem megbízhatsz – mondta, miközben hozzám sétált, átölelt, s fejét a vállamra hajtotta.
Megbízhatom benne? Hisz annyi évig ő is csak bántott. És hirtelen ennyire szeretne? Miért változott meg velem szemben? Miért keresi a társaságomat? Miért akar engem? Miért van ennyi miért?
Felsóhajtottam, majd nevetni kezdtem. Kíváncsian fürkészte a tekintetemet.
- Most mi ilyen vicces?
- Csak az, hogy évekig mást sem kaptam tőled, csak alázást és bántást. És most azt akarod, hogy adjam magam oda neked. Ha ezt látná vagy tudná a többi lány, meghalnának dühtől és a féltékenységtől.
- Az biztos – mosolyodott el Siriust. - Belém a fél iskola szerelmes.
- A másik fele meg a fiúk – bólintottam -, de ki tudja, lehet, hogy köztük is van egy-két rajongód.
Ezen aztán jót elkacarásztunk. Hajnalig maradt nálam, de nem csináltunk semmit a beszélgetésen kívül. Egyszer lefutott pár üveg vajsörért a konyhába, utána végig csak dumáltunk. Kibeszéltük az osztálytársainkat, a tanárainkat, a kviddicsről is sokat dumáltunk, de leginkább a családjainkról és a gyerekkorunkról. Kezdtük megismerni egymást.