Újból a Roxfortban voltunk már. A téli szünet gyorsan véget ért, főleg jó társaságban. Sirius Black meg jó társaságnak bizonyult. A szünet végéig nálunk maradt, s nagyon sok időt töltöttünk el együtt. Ezek a napok nagyon szépek voltak. Túlontúl szépek, ahhoz, hogy teljesen nyugodt legyek. Féltem, mi lesz, ha visszatérünk a suliba. Közös megegyezés alapján úgy döntöttünk, hogy titokban tartunk mindent. Jobbnak tűnt, ha nem zargatnak minket, szinte biztos, hogy nem lett volna nyugtunk. Nekem a féltékeny imádói miatt, neki a haverjai, s ugyancsak a féltékeny imádói miatt. Így szépen csöndben maradtunk, s úgy tettünk, mintha nem lenne semmi sem.
Az iskolában minden ott folytatódott, ahol abbamaradt. Kaptam hideget, meleget nem. A mardekárosok közt híre ment, hogy az osztály megjelent anya karácsonyi partiján. Persze szépen kinevették őket. S ezért is engem tettek felelőssé kedves griffendéles osztálytársaim. Mintha én akartam volna, hogy ott legyenek! Rengetegen megátkoztak, hogy levezessék a mérgüket. Vezesd le az asszonyon, ne rajtam! A reggeli tányérom néha csak úgy magától az ölembe pottyant vagy csuklasztó átkot küldtek rám, meg egyéb marhaságot. Persze Sirius nem állhatott ki mellettem, de láttam, hogy legszívesebben a segítségemre sietne. Ilyenkor csak alig észrevehetően megráztam a fejem. Értette, s nem jött oda, csak később öntötte ki a haragját, amikor kettesben voltunk. Ilyenkor leszidta a csillagokat is az égből. Legtöbbször a könyvtárban találkoztunk, esetleg még a konyhában.
Szombat volt. Január vége. Eszeveszettül fújt a szél, a havat felkavarta és kegyetlen hideg járta át a kastély falait. Én mégis kint tartózkodtam. Nem tudom miért, de Sirius kitalálta, hogy most a tónál találkozzunk. Azt mondta, mutatni szeretne valamit. Viszont én korábban indultam el. Akadt még egy kis dolgom a Tiltott Rengetegben.
Miután visszajöttünk a Roxfortba, Dumbledore alaposan kifaggatott a téli szünetről, hogy nem vettem-e észre valami szokatlant, furcsa embereket körülöttem. Mondtam neki, hogy nem. Minden a megszokott mederben folyt, semmi különös nem történt, s sötét varázslók sem tűntek fel. Láthatóan megnyugodott. Engem viszont nem hagyott nyugodni a könyv. Tudtam, hogy még mindig ott lapul az erdőben, s féltem valami baja lesz. Sokat ért nekem.
A fák között haladtam. Ide szerencsére már nem fújta be a havat a szél, így el tudtam húzni a sálat az arcom elől. Gyors léptekkel haladtam az égig érő növények között, néha-néha kettétörött a lábam alatt egy-egy száraz faág. Hamar elértem azt a helyet, ahová a könyvet rejtettem. Bűntudatom volt, hiszen megígértem az igazgatónak, hogy nem mozdítom innen a könyvet. Most mégis meg akartam tenni. Nem tudom miért, de valahogy úgy éreztem a kezemben kell tartanom. Furcsa egy érzés, nem tudtam megmagyarázni.
Elmosolyodtam, amikor megérkeztem. Lehajoltam a fa tövébe, elsepertem a havat, s a lehullott faleveleket, amiket takarás céljából hordtam oda. A kis levélkupac alá nyúltam, majd arcomra fagyott a mosoly. Ez nem lehet!
Jobban szétsepertem a leveleket, de csak nem volt ott a könyv. Rossz helyen lennék? Nem, az lehetetlen! Hiszen ott van a fába vésett jelem! Jó helyen vagyok. De akkor hova tűnt? Ki vitte el? Egyáltalán ki tudta, hogy itt van? Senkinek sem árultam el, senki sem tudhatott róla!
Kissé hisztérikusan és zavartan jöttem ki az erdőből, majd a Fekete-tó partjára sétáltam. Bambulva néztem az előttem elterülő tavat, majd felemeltem egy kavicsot, s belevágtam. A vékony jég, ami fedte, azonnal beszakadt, s a kő elsüllyedt. A tónak egy olyan kiszögellésen álltam, ahol elég mély a víz.
De ki vitte el? És miért? Rájöttek az iskolában? Vagy a fekete mágus találta meg a könyvét? Akkor valószínű, hogy engem is megkeresett volna már. Mi a fene folyik itt?
Ilyen kérdések cikáztak az agyamban, s nem vettem észre, hogy néhányan a hátam mögé osonnak. Csak annyit érzékeltem, hogy baj van.
Egy lökés, egy halk sikkantás, jég reccsenése, s hideg. Dermesztően hideg. Lábammal a vizet tapostam, nem értem le a tó aljára. Egy szerencsém volt. Tudtam úszni.
A felszínre löktem magam, s szembe néztem Pitonnal, Narcissával, s még néhány emberkével. Voltak köztük hollóhátasok, s Karen is ott vigyorgott. Legszívesebben kikapartam volna a szemét.
- Na, jó hűs? - hajolt a víz fölé a zsíros hajú Perselus Piton.
- Ro-ro-rohadj meg – vacogtam. Lábujjaim kezdtek átfagyni, s éreztem, kezem is zsibbad.
- Úszkálj még egy kicsit – nevetett Malfoy, s mindannyian elhúztak.
Próbáltam kimászni a tóból, de dermedt ujjaimmal nem tudtam megkapaszkodni a a csúszós sziklaperemen. Lassan megfordultam a vízben, s egy olyan helyet kerestem, ahol a víz fokozatosan lesz sekélyebb. Csakhogy ehhez beljebb kellett úsznom. Megtettem. Szépen, komótosan tempóztam, s tudtam, nem sokáig fogom kibírni a fagyos vízben.
Már a part közelében jártam, amikor valami a lábamra tekeredett. Megálltam, s a sötét vizet kémleltem. Aztán egy aggódó kiáltást hallottam:
- Enna! Mi a fenét csinálsz te ott?! Gyere ki, mert még...
Csönd és hideg. Fülem mellett csak a víz áramlását érzékeltem.
Valami a víz alá húzott, s rángatott lefelé. Lenéztem. Egy kákalag. Majd egyre több támadt rám.
Fogytán voltam már a levegőnek. Tudtam, azonnal a felszínre kell jutnom, különben meg fogok fulladni. Torkomat egyre csak szorongatták a kis dögök, s a víz kezdett beáramlani a tüdőmbe.
Aztán hirtelen a kákalagok elengedtek, s valami a felszín felé kezdett tolni. Nem láttam mi lehet az, mert mielőtt lenéztem volna, a parton térdeltem Sirius lába előtt. Azonnal leguggolt hozzám, arcomból elsöpörte vizes tincseimet, leszedte rólam súlyos köpenyemet, s a sajátját terítette rám.
- Hogy kerültél a vízbe? - kérdezte s az arcomat dörzsölgette.
- Pi-pi-pi-piton – vacogtam, s próbáltam életet lehelni jéggé fagyott kezembe.
- Az a fasz! Ha elkapom, még azt is megbánja, hogy megszületett.
- Me-me-menjünk innen be – néztem rá könyörgő tekintettel.
- Jól van, gyere – mondta, s felhúzott a földről. Folyt rólam a víz, de ruhám már kezdett megfagyni.
- Fá-fázom – mondtam pár perc múva, s karjaimmal dörzsöltem magam.
- Nem csodálom. Még a szád is kék. Fel kell mennünk a klubhelyiségbe vagy a gyengélkedőre.
- Nem! - csattantam fel – A konyhára menjünk. Ott jó-jó-jó meleg van. Nem ak-ak-akarom, hogy meg-meg-meglássanak minket.
- De... Rendben – bólintott, majd beléptünk az előcsarnokba. Szerencsére senki sem tartózkodott ott, így észrevétlenül jutottunk el a konyhába.
A manók éppen valami édességet sütöttek, s boldogan kapták fel a fejüket, mikor beléptünk. Aztán rémülten sikkantott fel néhány, amikor észrevették, hogy egész testben remegek. Borzasztóan fáztam, fogaim hangosan vacogtak, s néha úgy éreztem egyik-másik kitörik, olyan erővel ütköztek egymásnak.
- Szent Merlinre, nagyon rosszul néz ki a kisasszony! - visította Lippy, majd kézen fogott a manó, s az egyik tűzhelyhez húzott. Kellemes meleg áradt belőle. Elé ültem és kezemet bedugtam a sütőbe.
Sirius odakocogott mögém, s lehámozta rólam a vizes talárt is.
- Uram, Lippy szívesen segít, amiben tud – mondta komoly arccal a házimanó.
- Hozz neki pár tiszta és száraz holmit!
A manó biccentett, majd kiszaladt a helyiségből. A többiek folytatták a dolgukat.
Egyre közelebb masíroztam a tűzhelyhez, már lassan neki is dőltem. Sirius mellettem ült a padlón.
- Mi volt az, ami kilökött a vízből? - néztem rá. Már nem remegtem annyira.
- Azt hiszem az óriáspolip.
- Meg kell köszönnöm neki.
- Majd keresünk neki valami csemegét – mosolyodott el Sirius, majd lekapta a cuppogó cipőmet, s zoknimat. Pár pillanat múlva egy lila, fodros végű asztalterítőbe tekert házimanó jött oda hozzánk. Apró kezeiben tálcát tartott, s elém helyezte azt. Egy tányér forró leves és egy bögre tea állt rajta.
- Örök hálám – mosolyogtam a manó felé.
Láthatólag zavarba jött, mert csak biccentett, s elszaladt.
A teát odaadtam Siriusnak, míg a levest azonnal kanalazni kezdtem. Szerencsére jól át is melegedtem tőle.
- Hát, remélem nem leszek náthás – álltam fel a tűzhelytől.
- Majd kikúrállak – lépett mögém Sirius, s hátulról átkarolt..
- Na, azt megnézném. Nem zavar, hogy vizes leszel?
- Nem.
Lehelete csikizte a tarkómat, s éreztem libabőrös leszek. Ekkor jött vissza Lippy. Legalábbis a termetéből következtettünk erre, mert eltűnt a csomó ruha, s egy bolyhos törölköző mögött.
- Lippy meghozott mindent, amit kért a fiatalúr – adta ide a manó a cuccaimat. Aztán kerestem magamnak egy olyan helyet, ahol nyugodtan át tudtam öltözni. Egy szekrény háta mögött meg is tettem ezt a műveletet.
Pár perc múlva léptem ki a bútor mögül, a hajamat szárítva a törölközővel.
- Ugye, már nem fázol? - lépett mellém Sirius, s elvette a vizes holmikat.
- Nem – ráztam meg vizes tincseimet. A manók tűzhelyeinek, s a levesnek köszönhetően tényleg jól éreztem már magam.
- Örülök – karolt át újból fekete hajú barátom, de ezúttal szenvedélyesen meg is csókolt. A házimanók zavartan fordították el a szemüket.
Ölelő, védelmező karok. Puha ajkak. Végre valaki szeret. Végre valaki, aki nem aláz meg, nem nevet rajtam. Azt nem tudom, hogy megérti-e, amit érzek, éreztem hosszú évekig, de az jó érzés, hogy van mellettem valaki. Ha csak öt percig is, hát csak öt percig. De itt van. Most. Velem.



A vasárnap teljesen kiesett a tudatomból. Arra emlékszem, hogy dél körül ébredtem fel, s lementem ebédelni. Utána csak emléktöredékek. Azt tudom, hogy nem csináltam házit, mert nem tudtam koncentrálni. Ez még nem is foglalkoztatott, máskor is fordult már velem elő ilyen.
Aztán arra is emlékszem még, hogy a lányok hálószobáihoz vezető lépcsőn ülök, felhúzott térdekkel, s fejemet rajta pihentetem. Emlékszem, Siriust néztem, s a körülötte páváskodó lányokat, amint próbálták befűzni a fiút. Néztem őket, de nem láttam. Féltékeny? Nem, nem voltam, mivel fel sem fogtam, hogy mit csinálnak. Viszont azt észrevettem, hogy Sirius elég sokszor küld felém bocsánatkérő pillantást. Aztán már az ágyamban fekszem, nyakig betakarózva, mégis fázva.
Hétfő reggel majdnem hasra estem. Éppen hogy neki tudtam támaszkodni az ágy szélének. Szédültem. Olyan érzés volt, mintha az egész szobát táncoltatnák alattam.
Nagy nehezen kibotorkáltam a fürdőbe. Olyan sápadt voltam, mintha kimeszeltek volna, arcom is beesett. Szemeim alatt szürke karikák éktelenkedtek, s izzadt homlokomra rátapadt a hajam. Lázam is lehetett. Nem érdekelt. Csak egy kis nátha.
Megmostam az arcomat, felöltözködtem, s lesétáltam a nagyterembe reggelizni. Néha meg kellett állnom megtámaszkodni, hogy ne veszítsem el az egyensúlyom. Miért mozgatják a kastélyt is? Állj, már meg, ne mozogj!
A reggelimet is turkáltam. Nem kívántam, a közérzetem is rossz volt. Senki sem vette észre rajtam, hogy szarul érzem magam, kivéve Siriust. Aggódó pillantásokat küldött felém, én viszont csak a homlokomat támasztottam, próbáltam leküzdeni hányingeremet és köhögési rohamaimat.
Az órákat végigszenvedtem. A padra hasalva hallgattam a tanárok előadásait. Persze még ülve is szédültem. Nagyszerű!
Az ebéd előtti utolsó óránk SVK volt. A tanárunk egy fiatal, vörös hajú nő. Kedveltem, nagyon jól tanított. Soha nem unatkoztunk mellette.
A hátsó padban ültem, s azon gondolkoztam miért kell egyfolytában köhögnöm? Miért ráz a hideg? Á, ez nem lesz így jó.
- Nos, a mai órán a patrónus-bűbájt fogjuk megtanulni – szólalt meg Farewey tanárnő. Felkaptam a fejem, majd le is ejtettem. Próbáltam leküzdeni a szédülésemet és visszafojtani a köhögésemet. Többé-kevésbé sikerült.
- Ki tudja megmondani a patrónus-bűbáj jellemzőit? - kérdezte a tanárnő – Lily Evans!
- A bűbájt a dementorok ellen használjuk. A patrónus igazából pozitív energiából épül fel, így a dementor nem tud áthatolni rajta.
- Tökéletes. 5 pont a Griffendélnek – mosolygott a tanárnő. - És azt tudja valaki milyen alakja van a patrónusnak?
- Állati alakot tud felölteni – szólalt meg Lupin -, de minden embernek más-más állat.
- Nagyon jó. A patrónust úgy lehet megidézni, hogy erősen koncentrálunk egy boldog emlékünkre. Egy nagyon boldog emlékünkre. Érezni kell, hogy átjárja a testünket, bensőnket, különben nem fog sikerülni. Mivel, igazi dementort nem lehet szerezni, szerencsére, most így magában fogjuk gyakorolni. De, így sem lesz könnyű. A varázsige: Expecto Patronum! Halljam!
Az osztály a tanár után mondta a varázsigét, én viszont csak mormogtam. El kéne mennem a gyengélkedőre...
- Rendben. Egyenként kihívlak titeket és megpróbáljátok. Kezdjük akkor Frank Longbottommal!
Longbottom magabiztosan kisétált a terem közepére, felemelte a pálcáját, elmondta a varázsigét és nem történt semmi. Van ez így.
- Ez most nem fog összejönni. Menj a helyedre! Lily!
Evans egy kicsit félősen fordult szembe az osztállyal, s bejött a számítása, neki sem sikerült.
- Gondoljatok valami nagyon-nagyon boldog emlékre! Na, akkor legyen mondjuk... hm... Mr. Black! Gyere!
Láttam Siriuson, hogy nagyon elgondolkodik, s keresgél az emlékeiben. Aztán felragyogott az arca, s elkiáltotta a varázsigét. Majdnem sikerült neki, bár csak ezüstöt füstöt eregetett a pálcája. Pár másodperc múlva az is eltűnt.
- Gratulálok, Black, ez szép teljesítmény volt. Mint láttuk, ez sem olyan könnyű – mosolygott a tanárnő. - De azért próbálkozzunk tovább. Enna! Enna Hamilton!
Miért most? - kérdeztem magamban, s kitámolyogtam a táblához. Fájt a hátam. Mi a franc van velem? Miért ilyen homályos minden?
- Enna, jól vagy? - nézett rám Farewey.
Bólintottam, pedig nem éreztem magam jól. Durva köhögés fogott el, de nemsokára csillapodott. Szédültem. Még mindig. Álljatok már meg! Hogyan lehet, hogy ülve is táncoltok?
Láz. Égetett belülről a láz. Mégis fáztam. Hidegrázás. Nyissatok ablakot és vegyétek fel a fűtést!
- Enna, ha nem akarod, nem kell megcsinálnod.
- Megcsinálom – mondtam elhaló hangon, majd felemeltem remegő kezemmel a pálcámat.
Hé, hova lett mindenki? Hogy került a terembe köd?
Megráztam a fejem.
Jé, hát itt vagytok?! Ne tűnjetek el megint!
Boldog emlék. Apa. Nem, azok az emlékek fájnak. Egy másik emlék kell. Igen, karácsony. A parti után. Sirius...
- Expecto patronum – mondtam csendesen. És legnagyobb megdöbbenésemre sikerült. Pálcám végéből egy hatalmas, csapzott szőrű kutya ugrott elő. Ezüstös teste vakítóan csillogott.
Jé, egy kutya! Szeretem a kutyákat. Hogy kerültél ide, blöki? Hazaviszlek a gazdádhoz, gyere ide!
A kutya körbefutott a teremben, s megállt Sirius mellett. Ködös tekintettel is láttam még, hogy az idősebbik Black szeme elkerekedik a patrónusom láttán, arca sápadt lesz, majd elvigyorodik.
A kutya hozzám kocogott. Ismerős a szemed. Hasonlítasz valakire. Gyere, hazamegyünk!
- Fantasztikus! El sem hiszem! Bámulatos! Még 20 pont a Griffendélnek - tapsolt a tanárnő. Miért ilyen tompa a hangja? Füldugó van a fülemben?
Hova letettek már megint? Gyertek vissza!
Sötét. Jön a sötétség. Már nem fázok és melegem sincs.