Emlékek. Boldog, mégis fájdalmas emlékek. Olyan emlékek, amiket soha nem fogsz elfelejteni. Amik egyszer örömet szereztek a számodra, de most csak fájdalmat tartogatnak, s legszívesebben sikoltoznál, ha az eszedbe jutnak.
Valahogy így éreztem magam. Boldog emlékeim voltak, mégis akkora fájdalmat okoztak, hogy azt elmondani nem lehet. Természetesen apa járt az eszemben. 6 év telt már el a halála óta, de még mindig fájt. Talán amiatt, hogy őt szerettem a világon a legjobban, s rajta kívül senki mást.
Felsóhajtottam, s kinéztem az ablakomon. A karácsonyi parti már egy ideje véget ért, én viszont nem aludtam. A bakelit ott feküdt az asztalon. Egy lapos tárgy is mekkora kínt tud okozni.
Odakint sűrűn esett hó, igaz, a vihar már lecsillapodott, de néhány vendég itt maradt nálunk.
A szomszéd szobából hangos, reszelős horkolás szűrődött át hozzám. Nem izgatott, úgysem tudtam aludni. Így csak az ablakom előtti párkányom ültem, s néztem a halastavacskát. Igaz, halak már régen nem éltek benne, de nyáron kellemesen hűs volt. Most vastag jégpáncél fedte.
Kezemben egy kést tartottam, amit még nagyon régen a konyháról hoztam fel. Egy egyszerű kés, kicsorbult éllel. Belevágtam a párkányba, amin ültem, s szavakat kezdtem belevésni. Gyakran csináltam ilyeneket vagy a kezemre firkáltam.
Már lassan pirkadt, de még sötét felhők fedték az eget, amikor abbahagytam a farigcsálást. A horkolás is elhalt már, s rám szakadt a teljes csend. Saját szuszogásomon kívül mást nem is hallottam. Aztán a folyosó deszkája megreccsent a szobám előtt.
Érdeklődve kaptam fel a fejem, s pár másodperc múlva valaki halkan kopogott. Azt hittem anya, így odasétáltam, s kinyitottam. Sirius Black állt a folyosón gyűrött ingben, s boxerben. Én sem voltam túlöltözve, csak a térdig érő libafos színű alvós pólóm, s egy ugyancsak térdig érő, zöld pizsamanadrág volt rajtam.
Nem szólt semmit, csak beslisszolt mellettem, s becsukta maga mögött az ajtót.
- Azt hittem, hogy már alszol – suttogta.
- Mit akarsz te itt? - kérdeztem normális hangerővel.
- Hát, tudod éppen aludtam, amikor bejött a szobába Lily.
- Evans? Mit akart tőled?
- Tőlem semmit. Annál többet Jamestől. Mivel egy szobában vagyok Ágassal, úgy gondoltam, inkább magukra hagyom őket.
- És miért ide jöttél? Miért nem Lupinhoz vagy Pettigrew-hoz?
- Alszanak – vonta meg a vállát, leült az egyik puffra, lábát feltette az asztalra, s a szobámat kezdte el vizslatni.
- Klassz hely. Tetszik.
- Ja, nekem is tetszene, ha leszednéd a lábad az asztalomról – mondtam, s lelöktem a testrészét a bútorról.
- Tudod, azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek.
- Miért?
- Mert, ott a szalonban úgy tűnhetett, mintha meg akartalak volna ütni.
- Nem akartál?
- Nem – rázta meg a fejét -, félreértetted a mozdulatomat.
Nem kérdeztem meg mit akart, valahogy nem voltam rá kíváncsi.
- Egyáltalán honnan tudtad, hogy ez az én szobám? - váltottam témát.
- Anyukád mondta, miután vége lett a partinak.
- Jól érezted magad? - kérdeztem, s visszaültem a párkányra.
- Aha, jó volt. Kivéve a krumplis dolgot – mondta, odasétált elém, s kinézett az ablakon. - Hajnalodik...
- ...kiugrom az ágyból, a barátom már vár reám... - énekeltem ezt az egy sort.
- He? - tette fel az értelmes kérdést a fekete hajú.
- Ez egy dal. Tudod, Micimackó.
- Milyen stricifakó?
- Úristen – hajtottam le a fejem -, inkább hagyjuk.
- Szerintem is.
Pár percig egyikünk sem szólt, csak csöndben néztük a hópelyhek lusta hullását. Lassan már kezdett kínos lenni a csönd, s a szomszéd szobában is kezdtek mocorogni, így jobbnak láttam, ha kitessékelem Blacket.
Felálltam a párkányról csak az volt a bibi, hogy nem tudtam semerre sem mozdulni Blacktől, aki mindkét karját az ablakkeretnek támasztotta, így nem hagyva helyet a mozgásra. Nem volt más választásom, visszaereszkedtem a párkányra.
- Most mi van? - kérdeztem tőle. Nem felelt csak nézett rám lefelé. Én meg az ingét tanulmányoztam. Említettem már, hogy a gyűrött inges srácok a gyengéim? Nem, azt hiszem még nem.
- Na jó, menj ki a szobából – parancsoltam ellentmondást nem tűrő hangon.
Felsóhajtott, majd ellépett az ablaktól, s a szoba közepére sétált.
Menj ki! Menj már! - fohászkodtam magamban. Túlságosan is jól nézett ki abban a gyűrött ingben. Csakhogy nem ment ki. Kénytelen voltam kezembe venni az ügyet.
Felálltam, hogy kivágjam a szobából, amikor sikeresen megbotlottam a puffban, amit elém lökött. Nem mondom, kedves tőle. De hogy hatásos, az biztos. Ugyanis mielőtt a padlón kötöttem volna ki, elkapott. Majdnem vízszintes helyzetben feküdtem a karjaiban, ő meg felém hajolt.
- Eressz már el!
- Hehe, rendicsek – nevetett, mire nagyot puffantam a padlón.
- Nem így gondoltam – nyögtem fel, mikor orrom találkozott a szőnyeggel. Még szerencse, hogy puhára érkeztem.
Felsóhajtottam, a hátamra fordultam, majd fel is ültem. Black is a padlón volt már, négykézlábra ereszkedett, s mosolyogva nézett rám.
- Idióta. Mi a francnak lökted elém azt a szart?!
- Pont ezért – suttogta, s közelebb mászott hozzám.
- Mi? Hogy a padlón kössek ki?
- Aha – búgta, miközben a számat fixírozta.
Kissé megremegett a gyomrom, mivel tudtam, hogy mire készül. Próbáltam hátra mászni, de mielőtt megmozdultam volna, hirtelen elkapta a vállam és magához húzott. Nem tudtam menekülni.
A következő, amire emlékszem, hogy puha ajkak tapadnak a számra. Mit ne mondjak, nagyon meglepődtem. Tudtam, hogy ezt akarja, mégis váratlanul ért.
Szinte gyerekesnek éreztem a csókját, annyira gyenge, s ijedt volt. Én nem viszonoztam.
Pár másodpercig tartott az egész, majd eltávolodott tőlem. Döbbent tekintettel néztem rá. Az egész annyira hihetetlen volt, normálisan fel sem fogtam.
- Ezt nem kellett volna – mondtam végül.
- Miért, annyira rossz volt? - mosolygott rám. Megdobbant a szívem, ahogy a szemébe néztem. Nem tudom mi lett velem.
- Nem, egyáltalán nem – hajtottam le a fejem
- Hát akkor, mi a baj?
- Csak... - én sem tudtam mi van velem.
- Látod, nincs semmi – mondta, majd megint magához húzott. Ez nem ért annyira váratlanul.
Csókja ezúttal sokkal szenvedélyesebb, s követelőzőbb volt. Viszonoztam. Lehet, nem kellett volna, de mégis megtettem. Szívem vadul vert, s éreztem boldog vagyok. Az utóbbi években ilyen ritkán fordult elő.
Nem tudom meddig ültünk a földön egymásba feledkezve, csak akkor eszméltem fel, amikor éreztem, igencsak fogytán vagyok a levegőnek. Black viszont nem akart elengedni. Nagy nehezen elszakítottam magam tőle, s vettem néhány mély lélegzetet.
- Csak azt nem értem miért? Miért én? Hisz annyi lány ugrana neked – mondtam kis idő után.
- Hát pont ez az. A kisujjamat se kéne megmozdítanom és máris nyalnák a talpam. De te más vagy. És pont ezt szeretem benned.
- Szeretni, mi? Te nem szeretsz magadon kívül senki mást. De azért örülök – mosolyodtam el.
Nem szólt egy árva szót sem, csak szorosan átölelt, lábait körém fonta. Kicsit gyors volt nekem ez a heves érzelem nyilvánítás, de azért én is a nyaka köré fontam karjaimat, s ujjaimmal fekete hajába túrtam.
Nem sokkal később a szomszéd szobából beszélgetést lehetett hallani.
- Ideje menned, Black – szólaltam meg, kissé rekedten.
- Nem aludhatnék itt?
- Még mit nem! Kifelé! – toltam el magamtól, majd mindketten feltápászkodtunk a földről.
Black az ajtó előtt viszont megtorpant.
- Elfelejtettél valamit? - kérdeztem.
- Öhm... igen – bólintott, majd hozzám hajolt, s egy újabb csókot nyomott a számra. Mikor leszakadt rólam, rám kacsintott, s végül kiosont a szobámból.
Halványan elmosolyodtam, s zavartan vakargattam a fejem búbját. Mi lesz mindebből? Én magam sem tudtam. Csak annyit éreztem, hogy a sok rossz után történt valami jó is. S ez egy kicsit feledtette velem apa emlékét. Lehet, én is megérdemlek egy kis boldogságot.
Bevetettem magam az ágyba, s aludni készültem. Belemosolyogtam a párnámba, s próbáltam lecsendesíteni lelkem egy kis részét, ami vadul kiabálta, hogy ne engedjek Blacknek, mert nagyon meg fogom bánni. Nem hallgattam rá. Kellett volna.



Dél felé ébredtem fel. Csöndes volt a ház, gyanúsan csöndes.
Bevonultam a fürdőbe, elintéztem a reggeli teendőket, felöltöztem, majd a konyhába indultam. Senkivel sem találkoztam, s ez meg is lepett. Biztosan elhúztak a vendégek, s ennek örültem is, meg nem is. Egy vendéget szívesen marasztaltam volna.
A hajnali látogatómon járt az agyam. Ki hitte volna, hogy ennyire megkedvelem azt az arrogáns, beképzelt Sirius Blacket? De az tény, hogy az utóbbi hónapokban megváltozott. Előnyére. Azt hiszem.
Elgondolkodva léptem be a konyhába. Odabent csak egyetlen személy ült. A fent említett. Kicsit megzavarodtam a látványától. Mit keres ez még itt?
- Hol vannak a többiek? - kérdeztem köszönés helyett.
- Neked is jó reggelt! Elmentek.
- És akkor Te mit keresel itt? Miért nem Potterrel vagy?
- Leutaztak vidékre – mondta és beleivott az előtte álló bögrébe. - Ma hajnalban jött a hír, hogy Ágas nagymamája nagyon beteg. Mentek vigyázni rá. Nekem meg haza kellett volna mennem, de anyukád megengedte, hogy maradjak. Ő most a kórházban van. Üzeni, hogy későn jön.
- Meddig maradsz nálunk?
- A téli szünet végéig – vigyorgott.
- Micsoda meglepetés – mondtam érzelemmentes hangon, s felültem a konyhaszekrényre. Láthatóan nem tudta hova tenni hidegségemet, mert zavartan nézett rám.
Lábamat lógáztam, s nem néztem a szemébe. Kicsit zavarban voltam én is.
- Hát, akkor majd keress magadnak egy szobát, s foglald el magad. Csak ne robbants fel semmit – mondtam neki, s még mindig nem néztem a szemébe. Hallottam, hogy a szék megcsikordul a konyhakövön, s pár másodperc múlva már előttem állt.
- Már tudom mivel... jobban mondva, kivel fogom lefoglalni magam – nevetett rám.
Felkacagtam, s minden zavarom elszállt. Jól éreztem magam, nagyon jól. És ez egy kicsit félelmetes volt.
- Tudod, ritkán láttalak téged őszintén nevetni – mondta és a két oldalamon konyhaszekrénynek támaszkodott, így csapdába ejtve.
- Nem sok alkalom van rá – bólintottam, majd hozzá hajoltam, s ezúttal én csókoltam meg. Meglephette reakcióm, mert először csak ledermedten állt, végül mégis visszacsókolt. Vággyal teli volt a csókunk. Vágy a boldogságra.
Pár perc után rebbentünk szét, én meg nagyot köhögtem.
- Bakker, majdnem lenyomtad a nyelved a torkomon.
Válaszképpen megvonta a vállát, majd kiitta a teája maradékát.
- Tudom már mit fogunk csinálni! - nézett rám csillogó szemekkel.
- Mit?
- Korcsolyázunk. Ott az a kis tó, az pont jó.
- Én biztos nem – ráztam meg a fejem -, mivel nem tudok.
- Nem baj – mondta, majd maga után húzott, felkaptuk a kabátjainkat, cipőinket, s kimentünk a halastóhoz. Én nekitámaszkodtam az egyik havas törzsű fának, míg Black korcsolyát varázsolt elő a semmiből, felcsatolta a lábára, s máris siklott.
Mosolyogva néztem botladozásait. Nem volt valami nagy tehetség. Siklani ügyesen siklott, de ha valami piruettet akart bemutatni, általában a jégen ülve végezte. Nem egyszer megdobált hóval, amikor kinevettem.
Egész délután jól elszórakoztunk, majd teljesen átfagyva ballagtunk vissza a házba. Anya még mindig nem jött haza, késő estig dolgozott.
Megvacsoráztunk, majd mugli filmeket kezdtünk nézni az egyik első emeleti nappaliban. Sirius (igen, már nem Black, hanem Sirius) kacagva nézte az egyébként dráma filmet. Én meg elaludtam rajta, Sirius vállára hajtva a fejem. Szóval, nagyon jó film volt.
Arra ébredtem, hogy a hasamon fekszem és valaki az arcomba szuszog. Lendítettem a kezem, hogy elhessegessem, de helyette jól pofán csaptam. Egy fájdalmas nyögést hallatott, én meg felpattantam. Egyből tudtam, hogy behúztam neki.
A földön ült, s vörös arcát simogatta. Letérdeltem elé, s esdeklően néztem rá.
- Bocsi, nem akartam.
- Au... semmi baj. Hallod, nagyot tudsz ám ütni – mosolygott rám a vörös folt mögül Sirius.
- Tényleg nem haragszol?
- Hát, most, hogy mondod kiengesztelhetnél.
- Szemét zsaroló – mondtam, de azért a szájára hajoltam. Volna. Előtte még Black, ööö... Sirius, elkapta a csuklómat, s maga alá fordított. Fejem nagyot koppant a faparkettán, de nem volt időm pörölni vele, mert szinte teljes súlyával rám feküdt, s előbb a számat csókolgatta, végül a nyakamat. Fekete haja csikizte az államat. S mert az állam én vagyok, finom megrúgtam a bokáját.
- Kicsit gyors vagy – mondtam egy halk sóhaj közepette.
- Oké, értem – mondta, nagy nehezen lemászott rólam, s felhúzott a padlóról.
Rátekintettem az órára. Fél 11-et mutatott. Ideje volt aludni menni. Persze velem akart aludni. Nem engedtem neki, hiába bizonygatta, hogy úriember lesz, nem tudott rábeszélni. Így búcsút mondtunk egymásnak (kicsit hosszú búcsúra sikeredett), s elvonultunk, ki-ki a saját szobájába.
A következő napok boldogságban teltek. Felhőtlenül vidám voltam, többet nevettem Sirius társaságában, mint a 7 évet együttvéve.
De a lelkem legmélyén a hang csak nem maradt csöndben. Mégsem hallgattam rá. Meg is lett a következménye. Súlyos következménye.