- … és a karácsonyi partin...
- Miféle parti? - kaptam fel a fejemet anyám szavaira. Téli szünet volt, s én otthon ültem a konyhában a forró csokoládémat kevergetve.
- Hát a karácsonyi parti! Jaj, kislányom, hisz már fél órája erről beszélek neked.
- Bocs, elbambultam. De már itt vagyok – mondtam, s felnéztem anyámra, aki a konyhaszekrénynek támaszkodva egy listát olvasgatott.
Szép asszony volt. Magas, szőke hajú, barna szemű. Én viszont teljes mértékben apámra hasonlítok.
- Jó, akkor újra kezdem. Karácsony első napjának éjszakáján egy partit adunk.
- És kik lesznek itt? - kérdeztem, miközben számhoz emeltem a bögrémet.
- Az osztálytársaid és a szüleik.
Beleprüszköltem a forró csokimba, aminek következtében egy jó adag a konyhakövön végezte, majd lefordultam a székről. Rémülten néztem anyura.
- Ugye ez most csak vicc?
- Nem – rázta meg a fejét, s felhúzott a földről. - Nem tudom miért ijedtél meg ennyire. Mint már említettem, az Abszol úton összefutottam ezzel a kedves asszonnyal, Mrs. Potterrel.
- Mit kerestél te az Abszol úton?
- Elmentem neked pennát meg pergament venni. Csak sajnos nem tudtam, hogyan kell bemenni, de Mrs. Potter segített, s körbevezetett. Nagyon kedves nő, kellemesen elbeszélgettem vele. Aztán valahogy feljött az ötlet, hogy legyen egy karácsonyi parti. Elvállaltam, hogy legyen itt. Ő meg meghívott elég sok varázslót és boszorkányt, főleg az osztálytársaidat. Hát nem nagyszerű?
- Nem, egyáltalán nem nagyszerű – morogtam. - Én nem akarok semmiféle partit.
- Ugyan már! Hisz a kis barátaiddal lehetsz – mosolygott anya, miközben az órájára pillantott. - Jaj, elkésem! Mennem kell kicsim dolgozni! Légy jó!
Azzal felkapta a kabátját, s elsietett a kórházba. Fejcsóválva néztem utána. Nagyon jószívű asszony volt, de velem szemben naiv is. Hét év alatt nem vette észre, hogy nincsenek barátaim.
Kiittam a forró csokim maradékát, s kisétáltam a konyhából. Egy hatalmas szalonba jutottam. Talán volt akkora is, mint egy kézilabda pálya. Mindenhol fotelek, kanapék, s asztalok voltak és egy zongora is emelte a szoba fényét. Most egy feldíszített fenyőfa is helyet kapott. A falakon régi festmények, s fotók. A szalon közepe táján egy széles lépcsősor vitt fel az első, illetve második emeletre. Én általában a másodikon tartózkodtam a szobámban, meg ott voltak a legjobb helyiségek, mint pl.: a könyvtárszoba vagy a portrészoba. Itt az őseimről készült festményeket lehetett megtalálni, s régi tárgyaikat, leveleiket. Szerettem ott kutatni.
Az első emeleten anyám szobája, dolgozószobája, s pár kisebb szalon vagy nappali volt. De mielőtt valaki azt hinné, hogy gazdagok voltunk, be kell vallanom, hogy nem. Ezt a kúriát vagy kisebb kastélyt anyám örökölte. Az ő dédszülei voltak piszkosul gazdagok, de aztán nagyapám mindent elivott. Egyedül ez a ház maradt meg, s anyám nagyszüleim halála után megörökölte. Szerencsére anyám keresett annyi pénzt pszichológusként, hogy fent tudjuk tartani. Persze a takarítása annál nehezebb volt. Igaz volt egy öreg bejárónőnk, akit anyu a ház mellé örökölt, de már fél lábbal a sírban volt. Gyakran megesett, hogy takarítás közben elaludt, rátámaszkodva a felmosó fájára. Amikor szóltunk neki, hirtelen felébredt, s ott folytatta, ahol abbahagyta, hogy fél óra múlva megint felébresszük.
Felszaladtam a második emeletre, majd a folyosó utolsó szobájába beléptem. Ez volt az én szobám. Mindent sötét bordó tapéta fedett, s a bolyhos szőnyegem is bordó volt. Nem volt túlzsúfolt a szobám. Az ajtóval szemben falnál az ágyam állt, előtte a ruhásszekrényem, azzal szemben egy könyves szekrény, ami tele volt pakolva roskadozásig. Volt még bent egy íróasztal, s a szoba közepén egy alacsony kis dohányzóasztal, ami olyan alacsony volt, mint a kínaiak asztala. Körülötte meg puffok, bordó színben. A legtávolabbi sarokban egy másik ajtó volt, a fürdőszobába vezetett. A lényeg, hogy szerettem itt lenni. Főleg amiatt, mert az ablakom a birtokhoz tartozó kis halastavacskára esett.
Ledobtam magam az ágyamra, s az elmúlt egy hétre gondoltam. A buditakarításra, s arra, hogy Black mit próbált csinálni. Utána nagy ívben elkerültem. Persze feltűnt neki, s nem is akart zavarni. Egészen a vonatútig. Mint mindig, most is egyedül utaztam, de egy fél órára akadt útitársam. Black volt persze. Nem sokat beszélt, inkább csak bámult rám. Én meg makacsul kifelé néztem az ablakon. Aztán se szó, se beszéd, kisétált. Furcsa egy jelenet volt.
Felsóhajtottam, s felültem az ágyon. Aztán eszembe villant, ma van szenteste. Vagyis holnap este lesz a parti. Mérgesen bokszoltam bele a párnámba. Semmi kedvem nem volt részt venni rajta. Jópofizni meg a sok ismeretlennel, végképp nem volt kedvem. És ráadásul az osztálytársaim is itt lesznek! Kész rémálomnak ígérkezett.
Feltápászkodtam, s felöltözködtem. Gondoltam, sétálok egy kicsit a hóesésben. Felkaptam hát nagykabátomat, s elindultam. Hogy merre? Nem tudom. Hagytam, vigyenek a lábaim. Az agyamat kikapcsoltam, s nem figyeltem. Lehajtott fejjel bandukoltam.
Azt vettem észre, hogy a temetőben vagyok. A tudatalattim apához irányított. Gyorsan végigsétáltam a sorok között, s megálltam a sírja előtt. Fejfáját elborította a hó. Lesöpörtem róla, s megláttam a fényképét. Nem mozgott. Mugli temetőbe temették, s nem lehetett a számunkra megszokott fényképet használni.
Mosolygott. Azt kívántam, hogy bárcsak mozogna egy kicsit, így olyan lenne, mintha még itt lenne. Bárcsak nem lenne ennyire vidám. Mosolygott. Mosolygott. Mosolygott.
- Ne mosolyogj! - kiáltottam, s a fejfája elé vetettem magam. Nem érdekelt, hogy a nadrágom vizes lesz.
Nem akartam apa arcát látni. Nem akartam, hogy mosolyogjon, mintha minden rendben lenne. Semmi sem volt rendben. Nagyon nem volt rendben.
- Hiányzol. Egyedül vagyok – suttogtam, s végigsimítottam a fényképen. A lemenő Nap fénye megcsillant az ezüst gyűrűn. Rápillantottam a gyűrűre, keserűen felsóhajtottam, majd felálltam a havas földről, rápillantottam még egyszer a fényképére. Aztán percekig (lehet, órákig) csak azt néztem. Végül a hideg győzött, s hazafelé indultam. A temető gondnoka sajnálkozva nézett rám.
Otthon már anya várt. Azt mondta, nem voltak ma betegei, így hazajött. Láttam rajta, hogy aggódik értem. Biztos vagyok benne, hogy tudta, apánál jártam. Tudja, hogy nem szeretem a karácsonyt.
Felsiettem a szobámba, átöltöztem, majd lementem a konyhába. Anya már ott várt rám. Átadtuk egymásnak az ajándékot, majd nekiálltunk elfogyasztani az ünnepi menüt. Valahogy túlságosan személytelen, s szertartásos volt az egész.
Anya lelkesen mesélte, hogy milyen étel lesz a partin, s hogy minden vendég kap majd valami kis apróságot is.
- És miben kell lenni? - szólaltam meg először egész vacsora alatt.
- Ó, jó, hogy kérdezted. Természetesen estélyiben, alkalmi ruhában vagy kosztümben. A férfiaknak meg öltöny vagy szmoking dukál, de ha nagyon akarnak dísztalárt is felvehetnek. A te ruhádat már meg is rendeltem.
- Mi? Ha valami habos, rózsaszín vackot akarsz rám erőltetni, biztos, hogy nem fogsz látni a partidon.
- Nyugalom. Tudom, hogy a feketét meg a bordót szereted, így olyat is rendeltem.
- Megnyugodtam – erőltettem egy mosolyt az arcomra. - Potterék is jönnek?
- Természetesen. Minden osztálytársad is itt lesz.
- De gondolom Black nem. Az ő szülei biztos, hogy nem jönnek el. Nem szeretik a félvéreket, s a muglikat.
- Tudom, Mrs. Potter felvilágosított róla. De a fiú, Sirius, itt lesz. Tudtommal, most Potteréknél lakik, s már felnőtt korú, így oda megy ahova akar. Ó, bocsáss meg – mondta anya, s kisietett a konyhából. A szalonban csöngött a telefon. Én meg abbahagytam az evést. Reménykedtem, hogy legalább Black nem jön el. Hát, sajnos tévedtem.
Anya idegesen ugrott be a konyhába. Kezében már a kabátja volt.
- Sajnálom, drágám, de most hívtak a kórházból. Az egyik betegem öngyilkos akart lenni. Nem tudom mennyi ideig fog tartani, de ne várj meg. És jól zárkózz be! - utasított, majd elhagyta a házat. Egyedül maradtam. Nem hallottam mást, csak az öreg deszkák nyekergését, s a szél süvítését.
Felkeltem a székről, beletettem a mosogatóba az edényeket, majd felcaplattam a szobámba. Bekapcsoltam a rádiómat, ami az egyik sarokban kapott helyet a Tv mellett, s leültem az egyik puffra. Bömböltettem a rádiót, s együtt énekeltem az énekesekkel. Persze volt egy csomó karácsonyi dal is, azokat nem énekeltem. Inkább kikapcsoltam, s helyette a Tv-t kezdtem el bámulni. A lényeg az volt, hogy ne gondolkodjak. Bármi legyen is az, de vonja el a figyelmemet apáról.
Úgy éjfél felé estem bele az ágyamba. Fáradt voltam. Viszont egy szót nem bírtam kiverni a fejemből: egyedül.


Másnap dél körül anya ébresztett, azzal, hogy meghozták a ruhámat. Izgatottan pattantam ki az ágyamból, nagyon kíváncsi voltam, hogy anya milyen ruhát rendelt nekem. Ahogy kibontottam, tudtam, ezúttal olyan ruhát hozatott, ami nekem is tetszik. A fölső része bordó volt, s pántos. Elől, s hátul is fűzős volt ugyan, de az csak dísz volt rajta. A szoknya selyemből készült, fekete volt, s a földig ért. Alatta akár sportcipőt is lehetett viselni, senki sem vette volna észre. Ugyan pántos volt a ruha, de csak a vállakat engedte látni. Voltak ujjai a ruhának, amik csipkéből készültek, s feketék voltak. Egyszóval tökéletes volt. Nagyon örültem neki, s anya is látta rajtam, hogy örömet szerzett, mert ragyogott az arca. Aztán ő elkezdett készülődni, én meg leültem Tv-t nézni. Egészen belefeledkeztem, mert este 7 fele anya rontott be, s kiabálta, hogy azonnal kezdjek el én is készülődni, mert a vendégek egy óra múlva itt vannak.
Gyorsan megfürödtem, felöltöttem magamra a ruhát, s feldobtam egy kis sminket is. Ilyen eseménykor sajnos ez is kell. A hajamat is beállítottam, amikor hallottam, hogy odalent megszólal a csengő, s megérkeznek az első vendégek. Hallottam anya vidám hangját is, s vendégekét.
Felálltam a székemről, s az ajtó felé vettem az irányt, de megváltoztattam a célomat. Az ágyon kötöttem ki. Valahogy nem mertem kimerészkedni. Gyomrom görcsbe rándult, s tenyerem nyirkos volt. Biztos voltam benne, hogy sok osztálytársam nem jött volna el, ha tudták volna, hogy anya lánya vagyok. Ő már régóta nem használta a Hamilton nevet.
Lassan 9 óra volt, s a vendégek is megérkeztek már, ritkábban lehetett csöngetést hallani, én viszont még mindig az ágyamon ültem, s nem mertem kilépni a szobámból. Aztán anya kukkantott be.
- Enna, már csak te hiányzol. Le kéne jönnöd.
- Nem nagyon akaródzik.
- Idefigyelj, Enna, ha öt percen belül nem vagy lent, én foglak leráncigálni – fenyegetett meg anya, majd becsapta a szobaajtót.
Én meg erőt vettem magamon. Vettem egy mély lélegzetet, megnéztem magam a tükörben, végül nagy nehezen kiléptem a szobából. Fülemet azonnal megcsapta a kellemes zene, de nem élőzene volt, mivel erősen sercegett.
Lassan ereszkedtem le a lépcsőkön, s az utolsó fordulónál felmértem a terepet. Számomra rengeteg ismeretlen felnőtt volt ott. Az osztálytársaimat viszont egytől-egyig felismertem. Itt volt Lily, Potter, Lupin, Pettigrew, na meg, Black is. A többiekről ne is beszéljünk. Mugli nem sok volt itt, csak pár felnőtt. A nők szép estélyikben, alkalmi ruhákban feszítettek, míg a férfiak inkább dísztalárt viseltek, de volt aki szmokingot öltött.
Sóhajtottam, majd lesétáltam a tömegbe. A fotelek és az asztalok a falak mellé kerültek, s még pár szék is be lett állítva, ha valaki le szeretne ülni.
Az egyik fal mentén, hosszú asztal állt, megpakolva mindenféle étellel. Svédasztal. Halkan elfüttyentettem magam. Anya tényleg kitett magáért. A zene egy régi gramofonból szólt, s a bakelit sercegett.
Mielőtt bárki is észrevehetett volna, behúzódtam az egyik sarokba, s onnan figyeltem a társaságot. Potter és Lily együtt táncolt a felnőttek között egy lassú számra, s elég boldognak tűntek. Emlékszem, Potter mennyiszer felsült Lilynél. Most, év elején jöttek össze.
Ugyanezt csinálta Alice meg Frank Longbottom is. Ők már egy ideje együtt voltak. Lupin egy férfival beszélgetett, Black meg egy szőke hajú osztálytársnőmnek tette a szépet. Pettigrew-t nem láttam. A legtöbb osztálytársam csapatokba verődve beszélgetett.
Anya jó házigazdaként mindenkinek bemutatkozott, s mindenkivel váltott pár szót. Láttam a varázslókon és a boszorkányokon is, hogy nagyon jól érzik magukat, s izgatottan nézelődtek egy mugli házában.
Éppen egy gyorsabb szám szólt a gramofonból, amit én is énekeltem magamban, amikor feltűnt az orrom előtt Black. Kezében két pohár italt tartott.
- Láttam ám, amikor lejöttél – nyújtotta felém az egyik poharat. Aranysárga ital csillogott benne. - Mikor érkeztél?
- Én itt lakom – mondtam, s számhoz emeltem a poharat. Az innivalónak kicsit olyan íze volt, mint a kanalas gyógyszernek, de attól még finom volt.
- Ne mondod komolyan! Szóval, az a szép, szőke hajú mugli hölgy...
- Igen, ő az anyám – bólintottam.
- Mik ki nem derülnek! Jó ötlet volt tőle ez a karácsonyi parti – ivott ő is bele a poharába.
- S téged, hogyhogy elengedtek ide a szüleid? Egy koszos mugli bulijára.
- Szerinted kérdeztem őket?
- Értem – bólintottam.
- Öhm... jó ez a ruha.
- Tessék?
- Jól áll neked ez a ruha. Csinos vagy.
- Oh... hát, kösz szépen – feleltem, s éreztem elpirulok. Tiszta gáz.
Hirtelen abbamaradt a dal, s Potter jelent meg előttünk Lilyvel. Mindketten ki voltak pirulva, s fülig ért a szájuk.
- Király ez a parti – nevetett Potter. - Szerinted kinek a muterja a mugli házigazdánk, Tapmancs?
- Az enyém – morogtam.
- Ööö... tényleg? – zavarodott meg Potter. – Nagyon kedves volt tőle ez a kis összejövetel. Ugye, Lily?
- Persze, persze – bólogatott a vörös hajú lány, s hogy elterelje a témát a közeledő Lupinhoz szólt. - Jól érzed magad, Remus?
- Aha. Nem is hittem volna, hogy egy mugli így összehozhatja a családjainkat. Kedves anyukád van, Hamilton.
- Csak nem rólam beszélgettek, fiatalok? - lépett hozzánk anya mosolyogva. - Örülök, hogy ilyen jól kijöttök Ennával. Tudjátok, elég magányos lélek, de ha valaki megismeri, rájöhet, hogy csupa szív. Az apja halála óta viszont...
- Anya! - szóltam rá – Nem vagy a pszichológusom, légy szíves ne analizálj ki!
- Értettem. De Enna ha vége ennek a dalnak, te jössz.
- Én?
- Igen. Megígértem a felnőtteknek, hogy a megmutatom nekik a házat. A legtöbb mágus még nem járt kugli... ja, nem, mugli házban, s meg szeretnék nézni. Szóval, egy kis ideig te leszel a házigazda.
- De én nem akarok.
- Sajnálom, de muszáj – mondta anya, majd elhúzott a balfenéken.
- Anyukád milyen mókus? - fordult felém Black. Lily nagyot nevetett, Lupin megcsóválta a fejét, s én is megengedtem magamnak egy halvány mosolyt.
- Nem mókus, hanem pszichológus. Agyturkász.
- Fúj, anyukád agyak között turkál? - csattant fel Potter.
- Csak képletesen, te kis idióta – mondta kedvesen a barátjának Lily, majd karon ragadta a fiút, s a táncparkettre húzta. Feleslegesen. Pár másodperc múlva vége lett a dalnak, anya meg felém intett, s a felnőtt társaságot vezetve, elindultak a második emeletre. Pár osztálytársam is velük ment, de a többség a szalonban maradt.
Kellemetlenül éreztem magam. Fogalmam sem volt, hogy ilyen helyzetben mit kell csinálni. Talán kezdjek el beszélgetni velük vagy tegyek fel még egy lemezt? Igen, az utóbbi jó ötletnek tűnt.
Odaléptem a gramofonhoz, kivettem a bakelitet, majd betettem egy másikat. Éppen visszaindultam volna Blackhez és Lupinhoz, amikor megmerevedtem. A lemezről apám hangja szólt. Ő is gyönyörűen énekelt. Tőle örököltem az énektehetségemet. Mint sok egyéb mást is.
Egy karácsonyi dalt énekelt, s hallottam, a háttérből egy kislány kacagó hangját. Én voltam. Régebben nem is emlékeztem erre a karácsonyra, de most lelki szemeim előtt ott láttam magam, anyát és apát, aki beállította a gramofont, s ráénekelt a bakelitre.
Talán öt vagy hat éves lehettem, az volt az egyik legjobb karácsonyom. Felhőtlenül boldogok voltunk.
Mozdulatlanul álltam a szalon közepén, s csukott, összeszorított szemekkel hallgattam az éneket. Aztán, amikor vége lett, én szólaltam meg, s tapsolva azt kiáltottam, hogy: Még egyszer! Még egyszer! És apa is beszélt. Nem figyeltem arra, hogy mit mond, csak a hangja jutott el hozzám. Évek óta nem hallottam, s erről a bakelitről is megfeledkeztem. Hogy lehet, hogy eddig nem találtam rá?
Amikor apa hangja is felkacagott, odarohantam a gramofonhoz, kiszedtem belőle a bakelitet, s úgy szorítottam magamhoz, mintha az életem múlna rajta. Nem engedtem volna ki a kezemből semmi pénzért.
Csöndesen sétáltam volna fel az emeletre, de pár lány elállta az utam. Meg is feledkeztem a vendégekről, csak apára tudtam gondolni.
- Jaj, Enna, nagyon finom ez a krumplisaláta. Ide tudnád adni a receptjét? - kérdezte Karen nevezetű szőke hajú osztálytársnőm. Kezében egy tányért tartott.
Révült tekintettel néztem rá. Mit akar ez a krumplival? Csak ennyi jutott el a tudatomig.
Aztán mintha álomból ébrednék, mindent újra tisztán láttam. S azt is, hogy Karen tányérja üres, s hogy a krumplisaláta a gyönyörű ruhámon landolt. A fekete selyem undorítóan nézett ki a fehér salátától mocskosan. Aztán éreztem a hátamnak is nekicsapódik valami. Megfordultam. Karen barátnői álltak mögöttem, s az ő tányérjuk is üres volt.
Szinte mindenki hangos kacagásban tört ki, kivéve néhány embert. Ők a Tekergők voltak, s Lily Evans. Botránkozva néztek osztálytársainkra. Black kezében kicsit megremegett a pohár, s arcán megfeszült egy izom.
Krákogtam egyet, ruhámról lesöpörtem a krumplisaláta egy részét, majd a lemezt magamhoz ölelve felsétáltam a szobámba.
A felnőttek a második emeleten tartózkodtak ugyan, de a portrészobában, így sikerült észrevétlenül elsurrannom mellettük.
Úgy éreztem magam, mint egy tolvaj, ahogy belopództam a szobámba. Óvatosan letettem a lemezt az asztalomra, majd rátámaszkodtam az említett bútordarabra. Remegtem a felindultságtól, s ziháltam, mint, aki kilométereket futott. A saját otthonomban! Rohadjanak meg!
Kezembe akadt egy papírnehezék, s nekivágtam az ajtónak. Nagyot csattanva hullott vissza róla. Majd a fürdő felé indultam, s még jó nagyot rúgtam az utamba kerülő puffba.
Jó negyed óra múlva jöttem ki, ezúttal viszont már farmerban, pólóban, s lenyugodva. A ruhámból megpróbáltam kiszedni a foltokat több-kevesebb sikerrel.
Újból kiléptem a szobámból, s lefelé mentem, de a földszint helyett az egyik első emeleti szalonba érkeztem meg. Nem volt kedvem megint lemenni hozzájuk.
Letelepedtem az egyik kanapéra, s hallgattam a felhangzó zsivajt. A felnőttek már újból lent voltak, s a parti folytatódott.
Kikapcsoltam az agyam, s élveztem, hogy senki sem zargat.
Pár perc múlva kinyílt a szoba ajtaja, s Black lépett be. Keserűen sóhajtottam fel. Szerettem volna egy kicsit egyedül maradni az emlékeimmel, amiket a bakelit ébresztett bennem.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
- Csak innen szűrődött ki fény – mondta, s mellém ült. - Bocsánatot kérek.
- Miért?
- A krumplis dolog miatt.
- Nem te tetted, szóval nem neked kell bocsánatot kérned.
- Biztosan csak irigykedtek rád, mivel te voltál a legszebb az összes lány között. De kérdeznék valamit. A lemezen, az a férfi, az az...
- Igen, az apám volt. Évekkel ezelőtt készült a felvétel, s teljesen megfeledkeztem róla. Egy kicsit rosszul is érzem magam miatta.
- Megértem, hogy most nem vagy túl jól. Az én családom sem teljesen normális. Tudod, gyűlölnek engem azért, mert nem a Mardekárba kerültem, mint az öcsém.
- De te nem vagy egyedül. Ott vannak a barátaid.
- Ez igaz – helyeselt -, de neked sem kéne ennyire bezárkóznod.
- Ez nem a te dolgod. Megkértelek már párszor, hogy hagyj békén.
- De nem foglak! Sajnálom, nem tudom végignézni, ahogy elemészt téged az egyedüllét.
- És mit akarsz ellene tenni? - néztem bele fekete szemébe.
Nem szólt semmit, csak nézett rám. Talán még ő maga sem tudta.
- Hát látod. Reménytelen eset vagyok – fordultam el tőle. - Talán jobb lenne, ha örökre eltűnnék.
- Ne mondj ilyeneket! - kiáltott rám idegesen. - Szerinted kinek lenne jó, ha eltűnnél? Önző vagy. Csak magadra gondolsz, s nem veszed észre, hogy mások hogyan éreznek!
- Igen? Azt viszont észrevettem, hogy kiröhögtek és megaláztak! S nem csak a mostani esetről beszélek!- ugrottam fel a kanapéról. - Szerinted az milyen érzés volt?! És csodálkozol, hogy senkinek sem mondok el semmit?!
- De azt észrevehetnéd, hogy én megváltoztam veled szemben! - pattant ő is fel, s fenyegetően közeledett felém. Én meg lassan hátráltam a fal felé. Ijesztő látvány volt, hogy mindig vidáman csillogó szeme most villámokat szór.
- Észrevettem és nem tudom mire vélni – mondtam halkabban, s hátamat nekivetettem a falnak. Nem tudtam tovább hátrálni. Black meg csak egyre közeledett, miközben jobb kezét felemelte. Komolyan féltem attól, hogy megüt.
Behunytam a szemem, s vártam a csattanást. De nem történt meg. Kinyitottam a szemeim. Előttem állt lehajtott fejjel. Szemeit nem láttam a hajtincseitől.
- Bocsánat – szólalt meg nagy sokára.
- Semmi baj. Én kérek bocsánatot. Kicsit kiborultam – mondtam, s elléptem a faltól.
Hirtelen kopogtak a szobaajtón, s anya lépett be.
- Ó, sajnálom ha zavarok, de Mrs. Potter azt üzeni, Sirius, hogy itt alszotok nálunk.
- Hogy? - kérdeztük egyszerre.
- Igen. Hóvihar van és Mr. Potter egy kicsit többet ivott a kelleténél, így nem tud dekoppanálni.
- Dehoppanálni – javítottam ki anyát.
- Na, igen, azt. Szóval, az nem megy neki. A kandallónkat meg nem használhatjátok, mivel nincs rákötve arra a Hullahopp-rendszerre.
- Hop-hálózatra – javított ezúttal Black.
- Ja, szóval, arra. Így nem tudtok hazamenni és nálunk maradtok. Meg még pár család. Szerencsére van elég helyünk. Majd keress egy szobát! – mondta anya, s kivonult a szobából.
Ketten maradtunk, majd csöndben mi is kisétáltunk a szobából. Ő a földszintre ment, én meg a másodikra.
Nem tudhattam, hogy később a szobámban fogok vele megint összefutni.