Kicsit korán volt az induláshoz, de úgy döntöttem ma nem akarok elkésni. Nem, nem vagyok notórius késő, de az utolsó 3 évben mindig sikerült lekésnem a Roxfort Expresst. Köszönhető az idegesítő mugli anyámnak, aki állandóan elfelejtett valamit. Még tegnap este megmondtam neki, hogy, köszönöm szépen, de nem kell kikísérnie, egyedül is megoldom. Igen, megsértődött, de kit érdekel? 17 éves vagyok, tudok magamra vigyázni, végzős vagyok a Roxfortban is.
Istenem ,már csak egy év! Legyen már vége! Utáltam odajárni. Ez köszönhető volt az átkozott Mardekárosoknak, akik ott töltött életem minden egyes percét megkeserítették. De a Griffendél-ház (oda jártam) tagjai sem könnyítették meg az életem. Kinéztek. Nem…ez még enyhe szó. Megaláztak. Rengetegszer. Most fel lehet tenni azt a kérdést, hogy a barátok nem álltak mellém? És ilyenkor röhögök fel. Barátok? Miféle barátok? Mindig egyedül voltam, mint a kisujjam. Egyedül ültem az órákon, egyedül voltam egy egész hálószobában, aminek volt előnye is. Nem kellett a fürdön osztoznom. De mindig is a sarokban ültem, olvastam, tanultam vagy csak néztem ki a fejemből, s a kandallóban pattogó tűz táncát bámultam. Igen, általában ilyenkor jöttek az átkok. Persze a házam tanulóitól is. És csak nevettek. Leghangosabban az a négy idióta. Potter, Pettigrew, Lupin (igen, ő is) és persze, Black. Na, meg az agy helyett, mosogatólével tölött libák.Várták, hogy könnyeket lássanak az arcomon. Na, arra várhatnak…
Szóval, már 10 előtt valamivel a 9 és ¾-ik vágány mellett ültem az utazó ládámon. Persze rohadtul törte a se…hátsó felem. Anyám nem jött velem, mint már említettem, megsértődött. Mindegy, majd megbékél. Apám varázsló volt, de a szüleim elváltak 10 éves koromban, majd apám rá egy évre meghalt. Azóta zárkózok be mindenki elől. Hiányzik édesapám, nagyon is. Ővele tudtam csak normálisan elbeszélgetni. Ő volt az egyetlen, aki belelátott a lelkembe, rajta kívül senki sem ismer igazán, s az érzéseimet soha nem mutatom. Megtanultam elrejteni őket. Talán el is felejtettem érezni. A mottóm ez volt: ha egyedül vagy nem sérülsz meg, s te sem okozol fájdalmat. Beteges, mi? De hát mindegy, ez van, ilyen vagyok. Nem teljesen normális és különc.
Szóval, a ládámon ültem, s vártam, hogy megérkezzen a szerelvény. A tanulók is lassan kezdtek szállingózni a peronra, s a vonat betolatott.
A kulival a szerelvény leghátsó kocsijához gurultam, felkaptam az utazóládám, s felcipeltem. Ja, persze közben néhányszor a lábamra esett, majdnem kifordult a kezemből, bevertem papucsba bújtatott lábujjam az egyik lépcsőbe meg hasonló kellemes dolgok… De a közelben álldogáló Hollóhátasok persze csak nézték, mit össze nem szenvedek, aztán meg jól a markukba röhögtek. De mit is várok… Letöröltem arcomról az izzadságcseppeket, s lecapplattam a többi csomagomért. Már az ablakból láttam, hogy magányos csomagjaim mellett négy emberke áll. Hé, csak nem ki akarnak rabolni? Az már sok lenne a jóból!
Az ajtó mellé álltam, s meghallottam a hangjukat. A Tekergők… Tekergők!!! Anyám, micsoda egy név! Ráadásul azok a becenevek, amivel néha szólították egymást! Tapmancs, Ágas, meg hasonló idiótaságok. Még a dédanyám neve is jobb volt ennél. Kandarella. Mindig a karamell jut róla az eszembe.
- Te, James,szerinted kié ez a kuli? - nyekeregte Pettigrew.
- Tudnom kéne? Lupin?
Láttam, hogy a barna hajú csak egyszerűen megrázza a fejét.
- Rejtsük el! - vetette fel Black - A gazdája majd halálra fogja keresni és…
- Jó vicc lenne, mi? - léptem a szerelvény ajtajához. Először elképedve néztek rám, majd mind a négyen tenyérbemászóan vigyorogni kezdtek. Viszketni kezdett a tenyerem, ahogy rájuk pillantottam. Mellette a gyomrom is bukfencet vetett. Hányni lett volna kedvem…
- Srácok, azt hiszem idén sem fogunk unatkozni - jelentette ki Potter.
- Cseszd meg - léptem a kuli mellé és felszedtem a maradék 4 utazótáskámat, ami tele volt mindenféle lim-lommal, amit anyám pakolt be, s rámparancsolt, hogy mindenféleképpen vigyem el őket. Szóval, kénytelen voltam megtenni. Plusz még ott volt az iskolatáskám, ami a szükséges felszereléseket tartalmazta, mint pl.: penna,pergamen,tinta,könyvek varázspálca, stb…
Nyakamba akasztottam a sulis táskámat, majd hónom alá csaptam két utazótáskát, s a kezembe vettem még kettőt.Veszélyesen megbillent az egyensúlyom, ráadásul a nyakamban lévő táskától azt sem láttam hova lépek. A négy balfácán elégedetten nézte a szenvedésemet.
Lábammal óvatosan kitapogattam a lépcsőt, majd felléptem az első fokra. Aztán következett a második és a harmadik. A negyedik, s egyben utolsó lépcsőre léptem volna fel, mikor éreztem megindulok lefelé. Elvétettem, s a fok mellé léptem, így elveszítve az egyensúlyom.
- Ne, ne, ne… -billegtem-, ez így nem lesz jóóóóáááá…
A hátamon fekve érkeztem meg a négyes lába elé. És ha ez még nem lett volna elég kínos, Blackből pukkadozva tört ki a röhögés és a haverjai is követték a példáját. Fektemből felnéztem rájuk, majd lemondóan sóhajtottam, felültem, s megráztam sötétbarna hajamat. Nem éreztem semmit. Vagyis a derekam erősen megrándult, éppenhogy ki tudtam húzni magam. Azt hiszem egy izomszalagom csípődött be. Ezt éreztem. És rohadtul fájt.
Nagyokat nyögve keltem fel az aszfaltról, miközben Potterék könnyesre nevették magukat. Egy-két felnőtt szemrehányóan tekintett rájuk, volt, aki meg is jegyezte segíthenének nekem, de őket a kölykeik leintették, mondván megérdemlem.
- Bakker, Enna Hamilton, te aztán béna vagy! - röhögte Black, miközben a térdét ütögette.
Felszisszentem, mint a támadó vadmacska, s felé küldtem egy nem éppen barátságos pillantást. Kb. ez lehetett az üzenete a tekintetemnek: ”Ha még egyszer a közelmbe kerülsz te is örökre béna maradsz.” Persze soha nem álltam volna ki nyíltan ellenük. Nem alacsonyodom le odáig. Vagy lehet, hogy féltem? Nem, kizárt. Nem vagyok gyenge.
Köhintettem egyet, majd összekapartam elejtett táskáimat és egyesével felhajigáltam a szerelvényre. Hogy ez előbb persze nem jutott volna eszembe! Akkor nem égettem volna le magam már megint.
Nyögve másztam vissza a vonatra, s a kupéig rugdostam a táskáimat. Az sem érdekelt, hogy van-e benne törékeny. Majd magam után behúztam az ajtót. Az üveg csattant egy nagyot, már-már azt hittem kitörik a helyéből.
Feltornáztam a csomagokat a poggyásztartóba, s helyet foglaltam. Blackék még mindig röhögtek, amikor elvonultak a kupém előtt. Nem is vártam mást. Négy rohadt… Á, nem is bosszantom magam, felesleges.
Kinéztem az ablakon és arra gondoltam, hogy túl hosszú lesz ez az utolsó év.



Az út eseménytelenül telt. Leszámítva annyit, hogy Piton ugrott be a fülkémbe. Szó szerint fejest. Persze nem köszönni jött, de csak így tudott egy felé repülő átkot elkerülni. Felhúzott szemöldökkel tekintettem rá, ő viszont csak egy lenéző fintort küldött felém, majd kivonult. Megcsóváltam a fejem, s tovább bontogattam a büfés boszorkánytól zsákmányolt (na jó, fizetett) édességeket .Éppen egy mustár ízű drazsét kezdtem el rágcsálni (megjegyzem, jó szar íze volt), amikor a Potter-Black páros jelent meg a kupém előtt. Igencsak bosszankodó fejet vágtak. Gondolom amiatt, mert Pipogyusz sikeresen bevetődött a kupémba, így nem találta el az átok. Black felém fordította a méregtől vörös arcát, s gyilkos indulat áradt fekete szeméből, mintha én mentettem meg volna Pitont. Pedig őt is utáltam éppen eléggé.
Szóval Blacknek vörös volt a feje. Meg az enyém is. A mustár ízű drazsétól, ami úgy égette a torkom, mint a sósav. Már azt hittem a fülemen is gőzt fogok kiengedni. Kutatni kezdtem zsebkendő után, de persze nem találtam. Lenyelni nem tudtam azt a hülye drazsét, így csak egy megoldás maradt.
Már Potter is befelé sasolt, amikor úgy éreztem, kész, nem bírom tovább. Egy jól irányzott köpéssel a drazsé a kupé ablakán landolt pont Black és Potter orra előtt. Aztán szépen lassan csúszni kezdett lefelé, maga után nyálcsíkot húzva. Mint egy kicsi, narancsszínű csiga.
A Tekergők tátott szájjal bámulták a lefelé vándorló drazsét. Lupin öklendezni kezdett, Pettigrew vigyorogni, a másik kettő meg bután nézett rám. Pislogjatok is néha!
Az én nyelvem meg a padlót verdeste. Csak egyszer talákozzak Bogoly Bertivel!
Előkaptam egy üveg vizet, s nagy kortyokkal inni kezdtem. Pár másodperc múlva fejcsóválva elvonult a négy barom. Ezt a kis incidenst leszámítva nyugisan telt az utazás.



A megérkezésről és a vacsoráról nincs mit mondanom. Ugyanúgy telt mint mindig. Jöttek az elsősök, aztán leültek. Ha egy gyerek a Griffendélbe lett beosztva, az egész asztalon orkánszerű ordítás futott végig. Csak én ültem karba tett kézzel az asztal legvégén.
Dumbledore elmakogta a szokásos beszédét, majd megjelentek a tányérokon a kaja. Szépen csendben és nyugodtan megvacsoráztam, majd elsőként álltam fel a Griffendél asztalától. De mielőtt a kijárat felé indultam volna, egy nagy vörös hajzuhatagot közelítettem meg. Lily Evanshez sétáltam oda .Háttal ült nekem a Tekergők társaságában.
Éppen valamin nagyot nevetett, amikor odaértem. Megköszörültem a torkom, mire a társaság felém fordult.
- Mit akarsz? - kérdezte lenézően Potter. Nem figyeltem rá, Lily felé fordultam.
- Jelszó? - csak ennyit kérdeztem.
- Excorpus - mondta sóhajtva, s visszafordult az asztalhoz. Szó nélkül indultam el kifelé a nagyteremből, gondolataimba temetkezve, szinte vakon. Ezért nem vettem észre a földön rángatozó fura színű gyümölcszselét, amit valaki a lábam elé dobott. Csak akkor eszméltem fel, mikor már ráléptem. Csúsztam egy-két métert (ami nekem kilométernek tűnt), majd nagyot zakózva, seggre ülve fogtam padlót. Azonnal kirobbant mindenkiből a röhögés, a Mardekárosok csapkodták az asztalt. Csak a tanárok néztek faarccal.
Felsóhajtottam. Megszoktam az ilyen „vicceket”. Feltápászkodtam, leporoltam talárom, s kivonultam a nagyteremből. A röhögés a márványlépcsőig kísért.
A folyosók teljesen kihaltak voltak, mindenki a vacsorán vettek részt. Még a kísértetek is.
Éppen az egyik lépcsősoron bandukoltam fel, amikor valaki utánam kiáltott:
- Hamilton!
Érdeklődve kaptam fel a fejem, majd szemem összeszűkült a dühtől. Black kocogott fel a lépcsőn.
Hátra sem nézve folytattam a menetelést a hálókölet felé.
- Hé! Süket vagy?! - kiáltott megint Black.
- Mit akarsz? - néztem rá a lépcső tetejéről.
- Semmit. Csak gondoltam… mehetnénk együtt a hálókörlet felé.
Felhúztam egyik szemöldökömet, vetettem rá egy szánakozó pillantást, majd szó nélkül elfordultam tőle és sétáltam tovább. Hallottam lépteit, ami azt jelentette, hogy jön utánam. Igaz, nem szólt egy sem, de kitartóan capplatott mögöttem. A Dáma portréja előtt viszont már elfogyott a türelmem.
- Minek követsz? - fordultam hirtelen felé. Ijedten állt meg, majd felvette legnyálasabb mosolyát.
- Én csak a klubhelyiségbe tartok - mondta, s elsétálva mellettem a festmény elé lépett, kimondta a jelszót, majd bemászott.
Lemondóan felsóhajtottam és én is bemásztam. Ő már az egyik fotelban ült, s a pálcájával játszadozott. Felé néztem, majd a lépcső felé vettem az irányt. Aztán megszólalt:
- Miért vagy te ilyen… hideg?
Megtorpantam, majd félig hátrafordultam. Sötétbarna szememet az ő fekete szemébe fúrtam. Egy pillanatig csak néztem őt, majd visszafordultam, s felsétáltam a lépcsőn.
- Semmi közöd hozzá - suttogtam még oda.
Beléptem a teljesen üres szobába. Öt ágy volt, de csak én használtam ezt a szobát. Nem tudom, hogy jött ki, hogy egyedül legyek, de már elsőben is ez volt. Ez is sokban hozzájárult ahhoz, hogy az egyedül legyek az egész iskolában.
Gyorsan bevetettem magam a zuhanyzóba, majd még lefekvés előtt olvasgattam egy kicsit. Végül elnyomott az álom.