|
08. Őrült és a szenvedő szépség
Megpördült a tengelye körül, mikor egy fürkésző szempárral találta magát szemben… Egy fürkésző, zöld szempárral.
-Harry! – kiáltott fel, miközben próbálta magát eltakarni, barátja kutakodó nézése elől. Mikor észre vette, hogy az nem mozdul, újra próbálkozott. – Nem akarsz… netán kimenni?
A fiú, mintha meg sem hallotta volna, lassú léptekkel elindult a lányhoz, magához szorította, és elkezdte csókolni.
-Ne! – tolta el magától Hermione. – Mit csinálsz? Nem Ginnyvel kéne lenned?
-Nem.
-De hát…
-Csak azért akartam vele találkozni, hogy közöljem vele, nem akarok semmit tőle. Szegény, nagyon sírt, de meg kell értenie, -egy csók a homlokra – hogy – a szemekre – mást – az arcra – szeretek – s egy utolsó, a szájra.
-Harry! – tolta el a lány, majd egy pofonnal jutalmazta a szerelmi vallomást. – Te bolond vagy. Eressz el! – kiáltotta, mikor barátja lefogta két karját, s újra, erőltetetten birtokába vette ajkait. – Te nem vagy normális!
-Te nem szeretsz? Te nem érzed ezt? – mutatott a szívére.
-Nem Harry, én csak azt érzem, hogy te egy önző tuskó lettél. És, ha most elengedsz, akkor nem fog annyira fájni, amit kapsz, mint ha magamat kell kiszabadítanom.
-Fenyegetsz? – kacagott fel a másik.
-Harry? Te, biztos, hogy te vagy?
-Tudod Hermione, - kezdte, meg sem hallva a kérdést - már belefáradtam, hogy mindig második vagyok. Voldemort is… Nagyobb varázsló, mint én. Pedig az a szemét megölt mindenkit, akit szeretek, úgyhogy addig próbálkozom, míg nem végzek vele – mondta, még mindig a lány karját szorítva. – És tudod mit? Ha őt megöltem, mindenki mást is megölök. Nem maradhatnak életben, mind csak ártanak nekem. – kacagott fel őrülten.
-Te nem vagy normál…
-Látod? TE IS CSAK BÁNTASZ! – ordította, s ellökte magától a lány, aki így egy kellemetlen találkozást szenvedett a fürdő csempéjével.
-Beléd meg mi a franc ütött? – sírta – Tudod, hogy kiborít, nem viselem el, ha bántanak. – mondta, majd eszébe jutott: Honnan is tudná… , de hamar abba kellett hagynia a gondolkozást, mert Harryt az sem érdekelte, hogy nem tud semmit. Csak mondta a magáét kegyetlenül.
-És szerinted engem nem? SZERINTED ÉN MINDENT ELVISELEK?! HÁT TÉVEDSZ! TE IS ÉS MINDENKI! De nyugodj meg, – váltott hirtelen suttogásba – ezt, hogy visszautasítottál, te is megszenveded. Nem marad megtorlatlanul. Egyébként is, mi a ménkű az a hasadban? – kérdezte, a piercingre mutatva.
-Jézusom, te bolond vagy… Ez egy piercing… Szent Merlin, és én a barátomnak hittelek… Mi történt veled? – kérdezte csalódottan – Azt hitten, hogy összeszedted magad a nyáron, de úgy látom, mégsem sikerült…
Harry arca egy pillanat alatt megváltozott. Felvette régi, normális énjét, s bocsánatkérőn nézett a még mindig földön heverő lányra.
-Sajnálom – mondta. – Még mindig nem dolgoztam fel, hogy elvesztettem Sir… Siri… szóval érted.
-Igen. Értem. Semmi baj – mondta, de közben belül már tudta, semmi nem lesz többé olyan, mint régen. Harry megőrült, semmi kétség, s így képes bántani akár a szeretteit is… Hermione felállt, megsimította a fiú hátát, majd, egy kedvesnek ugyan nem mondható, de ebben a helyzetben éppen megfelelő mozdulattal kitolta őt a fürdőből. Már kedve sem volt a pancsoláshoz, de, mivel nem szeretett pazarolni, beleült a kádba, mely még most is a kedves dallamot játszotta, de Hermionénak már csak szívszorító emlékek léptek a fejébe, egy fekete hajú, szemüveges fiúról, akinek egy híres, villám alakú sebhely volt a homlokán, s akivel a hosszú évek óta tartó barátsága, most, egy pillanat alatt, örökké elszakadt…
***
Lassan sétált fel, szobája felé, amikor megérezte, a fájdalmat hasában. Elkezdett görcsölni, majd kiterjedt egész hátára, lábára, s végül egész testére. A legközelebbi ablakpárkányba kapaszkodott, mind két kezével erősen markolva azt, hogy már ujjai is belefehéredtek, majd kinézett az ablakon, s onnan próbált erőt gyűjteni, hogy eljusson a gyengélkedőig. Ekkor egy vontatott hangot hallott a háta mögül.
-Mi van Granger, elhagytak a kis barátaid? Láttam Potty havert rohanni a fürdőből, ahonnan most jöttél. Kiderült, hogy mégsem vagy olyan jó, mint amilyennek hitt? – kérdezte gúnyosan.
-Malfoy… - hörögte vissza a lány, de csak ennyire futott. Nem tudott többet megszólalni, mert az is csak erejét vette volna. A fiú azonban, úgy tűnt nem veszi észre a lány kínlódását, mert ugyan úgy folytatta fennhéjázó stílusában, az előbbieket.
-Csodálom, hogy nem átkozott meg. Én, ha meglátnálak meztelenül, biztosan úgy megijednék, hogy hirtelenjében rád küldeném valamelyik főbenjáró átkot. Teszem azt, az Adava Kedavrát… - mivel nem érte el, a kívánt hatást – magyarul az alany nem nézett a szemébe, kérlelőn, vagy dühösen (leginkább sehogy) – egy lépéssel a lány mellett termett, s maga felé fordította. Amit látott, nem tette zsebre.
A mindig vidám, Hermione Granger, most falfehéren, összegörnyedve állt előtte, szemei óriási kínokat tükröztek, de ő egy hangot sem hallatott. Nem akarta, hogy szenvedni lássák. Már nem. Elég neki, ha ő maga ezt teszi. Draco hirtelen nem is tudta mit tegyen, majd megemberelte magát, s gúnyosan megkérdezte.
-Mi van? Tényleg megátkozott? – röhögött a képébe, de amit látta, hogy a lány szájából egy vércsík kezd folydogálni, máshogyan folytatta. – Granger, mi van veled? Mi a baj?
-Gyengélkedő… - lehelte a lány, majd térdei egy frontális ütközést szenvedtek a kőpadlóval.
Draco Malfoy, a helyes, félisten Draco Malfoy, az aranyvérű, „Ne érj hozzám sárvérű” Draco Malfoy, felkapta a félig alélt lányt, s kérésére, a gyengélkedő felé vette vele az irányt. Mivel pont az emeleten volt, így szerencsésen csak egy hugrabugos diákot kellett elátkoznia, mert az éppen arra mert járni, s éppen rá mert nézni… Mégis csak Draco Malfoy marad….
-Madam Pomfrey! – kiáltotta, majd egy ajtó mögül, az említett, kissé már idősebb, pufók hölgy előlépett.
-Mr. Malfoy! És Miss. Granger? Mi történt?
-Én tudjam? Egyszer csak összeesett a folyosón, amikor… hm… beszélgettünk.
-Rakja le kérem arra az ágyra – mutatott a sarokban lévő, paravánnal eltakart fekvőalkalmatosságra. – Azt hiszem, már tudom mi a baja.
Mikor Draco lerakta, Hermione felhörgött, majd még jobban kezdett folyni szájából a vér.
-Madam! Kérem, segíteni kéne.
-Nem tehetünk semmit… - felelte elhalóan a boszorka. – Szegény lánynak, végig kell ezt szenvednie. Kérem segítsen kikötni.
-Tessék?! – hüledezett Draco – maga most csak viccel, ugye?
-Eszemben sincs. Gondolom, nincsenek olyan jóban, hogy tudja mi a kisasszony baja, így nekem sem áll szándékomban közölni önnel, de ha nem kötjük ki, nagy pusztítást okozhat önmagában, és bennünk is.
A fiú erre már nem mondott semmit, csak a kikészített köteleket erősen a lány karjára és bokájára illesztette.
-Itt maradhatok? – kérdezte végül.
-Nem hiszem, hogy jó ötlet.
-De hát kikötöttük. Azt mondta, már nem bánthat.
-Nem, én ilyet nem mondtam. Mellesleg ez igaz. Már nem bánthatja magát, de szerintem Granger kisasszony nem akarná, hogy lássa. Én magam is nehezen viselem, de valakinek mellette kell lennie, hogy lássa, nincsen probléma.
-Én itt leszek mellette. Kérem. Szeretném látni mi történik. Talán rájövök magamtól, és magának nem kell semmit sem mondania. Csak engedje, hogy itt maradjak.
-Hm. Rendben, de kérem, figyeljen rá. Ha bármi baja történik, míg maga itt van, az igazgatóhoz fogok fordulni, értette?
-Igen, asszonyom. Köszönöm – mondta, majd magához húzott egy széket, elzárta a paravánt, majd kényelembe helyezte magát, s megcsodálta a lányt.
Már orrából is útjára indult pár vércsepp, míg szájából már patakokban folyt. Draco késztetést érzett arra, hogy letörölje onnan, így, engedve a vágynak, zsebkendőjével – melyen természetesen ott díszelgett a Malfoy (magyarul: aranyvér a király) címer – megsimította a lány, verejtéktől nedves bőrét. Ekkor az elkapta a kezét, s olyan erősen megszorította, hogy még a mi „szuperhősünknek” is szüksége volt az önuralmára, hogy ne sikítson fel. A szorítás, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott, majd a lány vergődni kezdett, mintha éppen Cruciatus átkot szórtak volna rá. Draco idegesen tolta hátrébb magát, eltette, már kissé véres kendőjét, s messziről figyelte a szenvedő szépséget.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
