|
04. Újra a jelenben
A nyár további része boldogan telt. Hermione beilleszkedett a csapatba, és megismert még nagyon sok embert. Ezek után rájött, hogy nagy szerencséje van, hogy ehhez a baráti körhöz került, hisz ők nem voltak buták, ellenben a többséggel. Ők öten (immár kiegészülve 6-an) mind különbözőek voltak. A stílusuk, a beszédkészségük, minden, de abban hasonlítottak, hogy eszük az volt. Greg-gel nagyon jóban lett. Szinte mindenről lehetett vele beszélni, és itt nem csak a boszorkányságra gondolok. A fiú tényleg megértő barát volt, és a szezon végére Hermione el se tudta volna képzelni őt többnek. Olyan lett neki, mint Harry és Ron. A nyár folyamán többször is azt kívánta, bár ne érne véget, de mint már hangoztattam, minden jó dolognak vége szakad egyszer, így ezt is hamar magával vitte az idő csúf szárnya, de ez a szárny, szerencsére nem olyan mély, hogy az emlékeket is elrabolhassa.
És most itt áll, s látja vörös barátja döbbent arcát, ahogy megpillantja őt. A nyár folyamán levélben tartották a kapcsolatot, ahogy Harryvel is. Ezekben a levelekben csak annyit említett, hogy megváltozott, de arról hogy miben, hogy és mennyire, egy szót sem ejtett, barátai sokszori unszolására sem. Nem akarta elrontani a pillanatot amikor meglátják őt. Nem csalódott, hisz arcukról minden leolvasható volt gondolatuk, a döbbenet.
-Roniiii – kiált fel ő is, majd egy mozdulattal a földre dobja nehéz csomagjait és a még mindig megrökönyödve álldogáló fiú nyakába veti magát. Miközben öleli feltűnik a tömegben másik letaglózott barátja is, így, mivel őt sem hagyhatja ki, elengedi Ront, és odarohan Harryhez. Ugyan olyan élményben részesíti, mint az előzőt, majd mikor befejezte visszaszaladt a csomagjaihoz, és újra magára aggatta őket. Ezután felpillantott, és látta, hogy két társa még mindig ugyan olyan bambán, és tanácstalanul áll ott, mint mikor meglátták, ezért tett egy lépést feléjük, majd megszólalt.
-Nem kéne indulni? Mindjárt indul a vonat. Nem szeretném lekésni. Elég nagy bajban lennénk akkor.
Erre Harry, mire nagy nehezen megtalálta hangját megszólalt.
-De igen, én sem szeretnék megint egy olyan kalandot, mint másodikban. Gyere Ron – szólt, mikor látta, hogy barátja meg sem mozdult.
-Hogy… mikor… miért… szép… - mondta Ron összefüggéstelenül.
-Jól vagy? – kérdezte megszeppenve Hermione.
-Jól. De veled mi történt? Olyan… öhm… más vagy.
-Jajj, majd elmesélek mindent, mikor már a vonaton leszünk, de addig csak azt akarom hallani, ahogy a cipőink gyors egymásutánban érintik a földet, mert különben nem érünk oda.
Igaza is volt. Futva is alig érték el a vonatot. Az már indult, mikor ők az utolsó csomagjaikkal együtt felugrottak rá, és elhagyták a 9 és ¾-ik vágányt. Hosszas, csendes keresgélés után, a vonat végében rábukkantak egy üres kupéra. Oda befészkelték magukat, és megkezdődött a csevely a nyárról, de legfőképp Hermione változásáról.
-Hát hol is kezdjem fiúk… - mondta a lány.
-Talán az elején – vetette közbe Ron, akinek a megdöbbenés mellett némi sértettség is volt már az arcán.
-Rendben. Tehát. Gondolom emlékeztek az év végére. Malfoy utolsó beszólásai elindítottak bennem valamit…
-Most nem mondod komolyan, hogy Malfoy miatt változtál meg?! – kérdezte felháborodottan a vörös.
-Nem, képzeld nem csak miatta, hanem miattatok is, de az utolsó csepp a pohárban Greg beszólása volt – mondta a lány is ingerülten.
-Ki az a Greg? – vetette közbe Harry.
-Az egyik legjobb barátom. Persze csak mellettetek. A nyáron ismertem meg. Már az első találkozásunkkor rájöttem, hogy ő is varázsló. Drumstrangos. Nagyon kedves srác. De most nem ez a lényeg. Szóval ő csak hab volt a tortán. Az esett a legrosszabbul, ahogy ti viselkedtetek.
-Miért, hogy viselkedtünk?
-Nem tudtatok megvédeni. Ez persze nem a ti hibátok, hanem az enyém. Különben sem a külsőmmel volt baj, hanem a belsőmmel. Elzárkóztam a világtól. De ezen a nyáron, Kate segítségével megváltoztam.
-És nekünk miért nem szóltál? – szólt, most már teljesen sértődötten Ron.
-Mert nem akartam lelőni a meglepit. Most mi a bajod egyébként?
-Ez. Hogy kihagysz minket. Az új barátaiddal jól elszórakozol a nyáron, felénk pedig még csak annyit sem szólsz, hogy „ja bocs srácok, megváltoztam, és rohadtul szép lettem, nomeg kisugárzásom is van”. Semmit, érted? SEMMIT. – üvöltötte már a végét.
-Ez nem igaz. Írtam nektek, hogy megváltoztam.
-Igen, de mi azt hittük, hogy max a fejed lett kétszer akkora a sok tanulástól.
-Kösz Ron. Már nem is változtathat az ember, ha te vagy a barátja? Tudod mit? Szállj egy kicsit magadba, és gondolkozz el, hogy ebben a vitában, most kinek volt igaza. Addig pedig a beszélgetést beszüntetettnek tekintem. Harry? Szerinted is bunkó vagyok, hogy nem szóltam, vagy te azért örülsz is nekem? – kérdezte kimérten, miközben a másikra pillantott.
-Szerintem – bocs Ron -, de jó meglepetés volt. Örülök neked.
-Én pedig ennek örülök. – mosolyodott el a lány – Itt a büfés boszorkány.
Erre már Ron is felkapta a fejét, de zsebébe nyúlva elszomorodott, és visszatért előbbi foglalatosságához, az ablak peremére ragasztott rágó tanulmányozásához. Ezzel szemben Harry és Hermione felvásárolták a fél árukészletet, miközben azt tárgyalták ki, hogy mit csináltak a szünetben, nagy hangsúlyt fektetve a lány élményeire.
A beszélgetéssel hamar elrepült az út. Aláfestő „zeneként” végig hallgathatták Ron puffogását. Hermionét már kezdte kissé ingerelni, ezért egy szuper pálca nélkül némító varázslattal elhallgatta.
-Ezt hogy csináltad? – kérdezte meglepetten Harry.
-Egyszerűen. Nem olyan nagy dolog ez a pálca nélküli varázslás. Fél percembe telt, és már bele is jöttem. Ááá szerbusz Malfoy. – köszönt az éppen belépő fiúnak a lány – Hogy s mint ezen a szép órán? Ha minket akarsz sértegetni, akkor közlöm, jobb ha mihamarabb távozol. – mondta kedélyesen a boszorka.
-Granger?
-Igen, azt ’szem ez a nevem. Miért?
-Ö semmi. – mondta zavartan, majd észbe kapott, és felvette az olvashatatlan álarcát - Hozzám szóltál sárvérű?
-Jajj, jajj Malfoy. Sosem unod meg? Tudod evvel már nem ejtesz rajtam sebet. Találj ki valami újat. – kacsintott a lány, majd kitolta a mardekárost a kupéból, és bezárta előtte az ajtót. – Görényke szivatása letudva. Hol is tartottunk?
-Jól lerendezted ezt az alakot. Tényleg megváltoztál. De jó irányba. – tette hozzá mosolyogva a szemüveges fiú. Ron még mindig duzzogott.
-Köszönöm Harry. Jézusom, már meg is érkeztünk. Még nem öltöztem át. Sziasztok, a vacsoránál találkozunk.
Azzal kisietett a kupéból, hogy átöltözzön. Mire készen lett, a vonat már meg is állt. A thresztálok vezetésével hamar az iskolában voltak. Az most, ilyen vészterhes időben is délcegen állt, száz tornyával, s mutatta, nem adja könnyen magát. Hermione csodálta eme műremeket.
Miután belépett a terembe, hol mint mindig, most is nyüzsgés fogadta, meglátta a szőke mardekárost, aki éppen az egyik sarokban állt, s nézte a tömeget. Mellette az elengedhetetlen gorillái vigyáztak rá, nehogy még véletlenül bármi történjen vele. Teszem azt letörjön a körme.
-Abba biztosan belehalna. – gondolta Hermione, egy gúnyos vigyort megeresztve. – Nekem csak jó lenne. Végre eltűnne a föld színéről. - eközben megérkezett az asztalhoz, ahol már barátai várták – Ezek meg hogyan értek ide ilyen gyorsan? Bár… Pasik. Ha a gyomrukról van szó, repülnek.
Leült melléjük. Együtt nézték végig az új diákok beosztását, majd az asztalokon megjelent az esti felhozatal. Ron, láthatóan a sok ínycsiklandozó étel hatására, kicsit megenyhült, s így már képest volt olyan szívességeket tenni a lánynak, mint például odaadni a sót, persze egy morgással egybekötve, amit a duzzogás mellett egy szívesen-nek is be lehetett tudni.
A vacsora végeztével az igazgató felállt, hisz mindig fel kell állnia, hogy elmondja az iskolára vonatkozó, ez évi intelmeket. Hermionét, szokásával ellentétben, most nem kötötte le a beszéd. Végig csak egy puha, meleg ágyról álmodozott, így először észre sem vette, hogy a gyerekek felállnak, és elindulnak a hálóik felé.
Ő is már afelé tartott volna, ha Ron meg nem ragadja a karját.
-Mondd csak, hova mész?
-Ron! Nem tudom, te hogy vagy vele, de én aludni is szoktam, és mivel tegnap nyárbúcsúztató bulin voltam, így elhiheted, hogy most kifejezetten nagy szükségem van rá, szóval eressz el!
-Igen, de te prefektus vagy, és elsősök most is vannak.
-Basszus.
-Tessék?
-Jaj Ron, ne legyél már ilyen béna. Egyedül is el tudod kísérni őket a szobájukba nem? Eddig úgy is mindent én csináltam. Egyszer végre szedd össze magad, és ne csak ülj a babérjaidon, hanem segíts.
-Hah. A mai nap után még segítséget kérsz tőlem? Ne viccelj.
-Rendben. – mondta a lány, egy gonosz mosollyal. – McGalagony professzor!
-Igen Miss Granger? – lépett oda hozzájuk az igazgatóhelyettes.
-Tudja szörnyen hasogat a fejem, és megkértem Ront, hogy kísérje fel egyedül az elsősöket, de ő kijelentette, hogy nem hajlandó segíteni nekem. Kérem, engedje meg, hogy ma kihúzzam magam ez alól a feladat alól.
-Ez csak természetes. Mr. Weasley, maga pedig büntetőmunkát kap, ha nem teljesíti rendesen, egyedül a feladatát. Jó éjszakát. – köszönt el, majd még egy pillanatra visszafordult – És kisasszony, ha rosszabbra fordulna a fejfájása, menjen fel a gyengélkedőre. – tette hozzá, és távozott.
Hermione egy győztes mosolyt küldött Ron felé, majd megpördült tengelye körül, és a szobája felé vette az irányt, ahol már várt rá az áhított ágy melegen, puhán…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
