AJÁNLOM AZ OLDALT
A bal alkarom fölé tartom a pálcám. A társaimat hívom. Várok. Igyekszem legyőzni a reszketésemet, és határozottnak tűnni. Nincs sok időm, pár másodperc múlva elkezdődik a kör feltöltődése. Sorban a helyükre hoppanálnak. Bár mindenkit hívtam, foghíjas a kör.
Érzem a levegőben a félelmet és az értetlenséget. Felsóhajtok. Emelt hangon kezdek beszélni.
- Halálfalók! Ez az első alkalom, hogy nem köztetek állok a helyemen, hanem itt, a kör közepén. Ma éjjel elvesztettük a vezetőnket… A Főnix Rendje újjáéledt hamvaiból, és lecsapott. A Sötét Nagyúr meghalt, és nincs több horcrux, hogy visszatérjen… Voldemortnak örökre vége! Emellett néhány halálfaló is életét vesztette az éjjel, néhányan pedig… szóval elmenekültek.
- Át akarod venni a vezetést, Malfoy?
- Én mellette lennék! – Leintem a kiabálókat.
- Semmit sem akarok átvenni, és most nem ajánlom nektek se. Az egyetlen, amit most biztonságosan átvehettek, az egy tiszta, csuklya nélküli talár… Mindenkinek meg van a lehetősége rá, hogy tagadja halálfaló kilétét. A Sötét Jegy nincs ott a karotokon, és nem is lesz, míg el nem ismeritek, hogy ott van. Semmi bizonyíték nincs senki ellen, ezt is elintéztük egyik éjjel…
- Arra biztatsz minket, hogy tagadjuk meg a Sötét Nagyurat?
- Nincsen többé kit megtagadni! Nem örülök én sem, de nem tehetek mást, minthogy elmondom nektek ezeket. Igyekezzetek visszatérni a normális életetekbe. Ha nem sikerül, annak nem lesz túl jó vége. Tegnap este még hatvannégyen voltunk, és ma hajnalra már csak negyvenketten. Én meghúzom magam. A tárgyalásom után pedig tisztességes emberként fogok éldegélni. Csupán ennyit akartam. Sok szerencsét!
- Avery, Avery, Crak, Dirone, Finnigan, Landau, Lestrange, Malfoy, Monstro, Nott, Piton, Piton! Kísérjék be őket! Üljenek le a székekbe!
Ezekre a szavakra lépünk be a tárgyalóterembe, leülünk egy-egy láncos székbe, ami rögtön meg is kötöz minket.
- Van valami, amit feltétlen el akarnak mondani a tárgyalás előtt?
- Halálfaló vagyok – köpi oda Bellatrix. – Egyszer már bebizonyosodott rólam évekkel ezelőtt. Vihetnek vissza a cellámba.
Az esküdtek sorra biccentenek, a kis Weasley, aki bent volt a kihallgatásomon, veszettül körmölni kezd. Bellát eloldozzák, néhány auror kivezeti.
- Annak idején maga Dumbledore állt mellém! – dörmögi az idősebb Piton. – Halálfaló voltam, de több mint két évtizede már, hogy a Rend mellé álltam.
Újabb bólogatások, Pitont elengedik a láncok, és leül az egyik hosszú padsorba.
A tárgyalás kezdetét veszi.
Döntés nélkül hoztak vissza ide, és egyesével hívogatnak ki. A két Averyt és Monstrót már kivitték, nem jöttek vissza.
Rebecca Dirone kiborult szívszerelme nélkül, Vincentet a Gregory sorsa fölötti bizonytalanság, az ifjabb Pitont pedig apja nemtörődömsége akasztotta ki. Finnigan feszélyezve érzi magát a társaságunkban, így elvonul a legtávolabbi sarokba. Nottból előtört a klausztrofóbia, Nicolette igyekszik tartani magát és én is ezen vagyok.
Épp a kezét szorongatom, mikor kiszólítanak a teremből. Megcsókolom, elvégre lehet, hogy nem látjuk egymást többé. Bilincsbe verve érkezem a tárgyalóterembe.
- Draco Malfoy? - kezd bele az esküdtek vezetője.
- Az vagyok.
- Vádoljuk önt több gyilkossággal. Mit szól hozzá?
- Légbőlkapott az egész! Apám példáján tanultam a legtöbbet. Ő valóban halálfaló volt. Gyilkos, akit aztán megöltek. Sosem bírtam volna olyanná válni, mint ő.
- Tehát maga nem halálfaló?
- Nem.
- Miért bujdosott?
- Tudjukki visszatérése után ártatlanokat is elítéltek. Én féltem, mert apám miatt rögtön gyanúba keveredtem.
- Mutassa az alkarját. A bal alkarját!
Amennyire a láncok engedik, felemelem a kezemet. Egy boszorkány lép hozzám, feltűni a talárom ujját.
- Semmi!
- Rendben! Adja ide a pálcáját! – A boszorkány sürög-forog, és a férfi kezébe nyomja a pálcámat.
- Ez az ön pálcája, Mr. Malofy?
- Igen, az enyém.
- Tizenkét hüvelyk, ébenfa, sárkányszívhúr?
- Igen.
- Jól tudom, hogy ez nem az első pálcája?
- Igen. Tizenhét voltam, mikor eltört. Utána vettem ezt.
- Hogyan tört el?
- Párbajoztam Harry Potterrel.
- Harry Potterrel?
- Igen. Mindig is ellenfelek voltunk. Ő griffendéles, én mardekáros. Kviddicsben is egymás ellen játszottunk, fogók voltunk. Előfordult, hogy túlfeszült a húr, és pálcát rántottunk.
- Értem. Ölt valaha, Mr. Malfoy?
- Dehogy! Soha!
- Ellenőrizhetjük a pálcájával végrehajtott varázslatokat?
- Természetesen.
Felemelik a pálcámat. Füst gomolyog elő a végéből.
’Nox!’ suttogja a pálca, a füstből a szám rajzolódik ki.
’Lumos!’ suttogja a füst-száj.
’Orchidessis!’ Megjelenik egy csokor virág.
’Invito!’ Egy ékszeres doboz jelenik meg. A lánykérés részletei.
’Aguamenti!’
A boszorkány megszakítja a varázslatot, és pár évvel korábbi mágiákat nézeget. Végül nagy sokára leteszi a pálcám.
- Semmi. Gumilábrontás.
- Van még hozzáfűznivalója, Mr. Malfoy?
- Csak egyetlen apróság. Két legjobb barátommal bujkáltam: Vincent Crakkal és Gregory Monstróval. Az utóbbi időben pedig velem volt a menyasszonyom is: Nicolette Landau. Ők is ártatlanok.
- Rendben. Hozzák ide Miss Landaút és Mr. Crakot!
- És… Gregory?
- Sajnos már végrehajtották rajta a dementorcsókot…
- Merlinre!
- Oldozzák el! Sajnálom, Mr. Malfoy…
- Egész gyermekkorunk óta barátok vagyunk… A Roxfortba is együtt jártunk… Együtt bujdokoltunk majd tíz éven át!
- Sajnálom, Mr. Malfoy…
- Nem… semmi gond… félreértés csupán… - mondom színtelen hangon. Pokolba velük! Szegény Greg! Az egyetlen dolog, amit rettegett. Mi van a dementorok csuklyája alatt? Négy évesen kérdezte meg tőlem. Elmeséltem neki, ő pedig nem merte lehunyni a szemeit utána egész éjjel…
De erős leszek, túlélem a „halálát”. Elvégre itt van nekem Nicolette, aki jövő hónapban betölti a tizenhetet és megtartjuk az esküvőt. Augusztus közepén pedig megszületik a fiam. Szóval minden csodás.
- Szeretne még valamit mondani? – Megrázom a fejem. Semmit. Kitárul a terem ajtaja, Nicolette rohan be rajta.
- Jaj, kedvesem! Most mondták, hogy Greg… jaj, Draco... – Elcsuklik a hangja, és zokogva fúrja a arcát a vállamba. Közben besétál Crak is. Nyugodt az arca. Csak a vastag koszrétegbe vágott utacska utal rajta egy könnycseppre. Hát igen, ők aztán tényleg közel álltak egymáshoz. Szinte testvérként szerették egymást. Persze Vincent sem veszítené el aranyvérű méltóságát soha annyira, hogy a földre vesse magát, és ököllel püfölve azt zokogni kezdjen…
És Nicolette is pontosan tudja, mit kell tennie. Hangosan zokog. Hamarosan el fognak engedni minket…
