AJÁNLOM AZ OLDALT
- Üljetek le!
- De Nagyúr…
- Ülj le, Crak, és fogd be a szád! – sziszegi a Nagyúr egy Cruciatusszal jutalmazva a lassú Vincentet.
- Történt valami, Nagyúr? – kérdezem felé mutatva a bal alkarom.
- Történt, Malfoy. De haladjunk csak sorban. Amint látom, megtaláltátok az ellenszert.
- Igen, Nagyúr.
- És elhoztátok Landaút a kórteremből…
- Igen, Nagyúr, de…
- Crucio! – Megrázkódom, felüvöltök. A Sötét Nagyúr minden kínzásai együttvéve nem voltak ilyen erősek eddig. Nagyon fáj.
- Azt mondtam, hogy nem mehetsz be hozzá többé. Mégis bementél!
- Megmentettem az életét!
- De a parancsom ellenére cselekedtél, nem igaz?
- De igen. De Nicolette élete fontosabb, mint… - Megbicsaklik a hangom, levegőért kapkodok.
- Soha többé ne merj ellenszegülni, Malfoy!
- Úgy lesz, ahogy kívánod, Nagyuram – morgom.
- Akkor térjünk át kellemesebb témára… Elhalványítottam a Jegyemet… Annyi ostoba bukik így le manapság. Megtörnek, ha tudják, hogy felfedezhetik a karjukon a Sötét Jegyet…
- Ennyi? – kérdezi Nicolette. A Nagyúr csak sokára felel.
- Igen. De remek feladatot találtam ki nektek. Figyeljetek…
- Malfoy! Maradj még egy kicsit!
- Igen, Sötét Nagyúr! Miben lehetek a szolgálatodra? – mondom kissé pimaszul.
- Tudod, mi az a horcrux, Draco?
- Természetesen – váltok hetyke hangnemre.
- Azt is tudod, hogy készítettem néhányat?
- Ha nem tévedek, hat darabot.
- Nem tévedsz. Tudod, mik voltak ezek?
- Gyűrű, medál, kígyó, napló… ezeket tudom.
- Elég is. Tegnap elpusztult az utolsó előtti is. Immár csak Nagini van.
- Miért mondod el ezt nekem, Nagyúr?
- Azt akarom, hogy megértsd a feladatot, és megértsd, hogy miért tettem, amit tettem. Hogy miről beszéltem nektek itt valójában, és hogy miért halványult el a Jegy…
- Korábban is tudtam, hogy nem az ostobák miatt van. És vannak mások is, akik nem hinnék el ezt az indokot… Avery, Nott, Crak, Monstro, Lestrange…
- Jól tudom, hogy nem hinnék. De mernének-e engem hazugsággal vádolni, ahogy te teszed?
- Akiket itt felsoroltam, hozzám hasonlóan tudnak jó pár hazugságodról, Nagyúr.
- Crucio! – Összeharapom a számat, halk szűkölés tör fel belőlem, vér folyik az államra.
- Nagyúr, Potter halott. Mégis ki ölne meg téged?
- Senki nem ölheti meg minden idők legnagyobb mágusát!
- Legnagyobb? Hát, azért Mardekár…
- Crucio! – Ezernyi kés szurkálását érzem a testemben. Csak sokára tudok megszólalni
- Ne csüggedj, Voldemort Nagyúr! Mindenki elgyöngül egyszer.
Kárörvendő vigyorra húzza pengevékony, vértelen ajkait.
- Persze, Malfoy. Minden halandó. És akkor hatalmas fájdalmat tud okozni neki egy egyszerű Cruciatus is… vagy egy ostoba kislány…
Kitessékel az ajtón.
- Csendesebben! – sziszegek rá a Monstro-Avery párosra.
- Mi a bajod, Malfoy? Nem nagy munka!
- Fogd be, Avery, nézz a bal alkarodra, és utána mondd, hogy nem nagy munka!
Hallom a szöszmötöléséből, hogy megnézi. Felhorkan.
- Mi ugyanolyan jók vagyunk, mint ezelőtt voltunk! – száll vitába velem.
- Az nem jutott eszedbe, hogy a Főnix Rendje viszont jobb, mint volt?
- Mitől lenne jobb?
- Honnan tudnám, Avery? Sosem voltam kém. Rebecca Dirone viszont biztos tudja. Ha itt végeztünk, kérdezd meg. Két percet adok neked, aztán kidob…
- Tovább maradhatnék vele, mint te…
- Avery, ezt nappal is el tudjátok intézni! Neked is szól, Draco! – mondja Nicolette halkan. Biccentek.
- Igyekezzünk! Sok a dolog és kevés az idő.
Beszállunk a liftbe, elnémítom, elindulunk. Sokkal élvezhetőbb benne az utazás, hogy
- Mi a dolgunk egyáltalán? – kérdezi Monstro.
- Tied a hatos szint. Menj egyedül, ott nincs sok dolog. Csak a… hm… tudod, mit kell tenned. A megadott jelre kezd, úgy 25 perced van elkészülni mindennel.
- Rendben. – Kiszáll, pálcáját a jobbjába veszi. Tovább indulunk.
- Avery, tied ötös. Szintén nincs sok dolgod. 20 perced van.
- 20? Nem gond. – Ő is kiszáll.
- Nott, négyes szint, 15 perc, ne kezdj hősködni!
- Szoktam én olyat? – Nem felelek. A felvonó megáll, és ő kilép belőle.
- Crak, tied a hármas! Részletesen, óvatosan, tíz perc.
- És én? – szól közbe Nicolette.
- Te velem jössz. – Végre kiszállunk mi is a második szinten.
- Mit csinálunk Draco?
- Jelet adunk a többieknek. Aztán rombolunk kicsit.
- Mégis mit?
- Leginkább dokumentációt.
- Miért?
- Mert ez a Nagyúr parancsa – felelem rezignáltan.
- Elmondta, mi a baja, amíg bent voltál nála?
- El. Ugye soha semmi nem lesz, amire nem kérdezel vissza?
- Mintha megegyeztünk volna, hogy nincsenek titkaink. Nos?
- Egyetlen horcruxa maradt. Sőt, szerintem már annyi sincs… - sóhajtom. Nicolette értetlenül néz rám.
- Micsodája?
- Horcrux. Tárgy, amibe egy varázsló a lelke egy részét rejtheti. Az ember gyilkossággal széttépi a lelkét, és a levált részt egy tárgyba helyezi el. Ősi varázslat, és a gyilkosságok szükségessége miatt a ’Jók’ el is tűntették a süllyesztőben. Tagadják, hogy létezne. Vagy ha nem, akkor szörnyűségnek tartják. Egyetlen jóravaló mágus könyvtárában sem találnál erről a témáról semmit.
- De nálad igen, ugye?
- Nem tartasz tán jóravalónak? – vigyorodom el. – Majd odaadok egyet közülük. A Nagyúrnak hat darab horcruxa volt. Ebből már csak maximum egy van. Ezért gyenge.
- Te is csináltál horcruxot magadnak?
- Nem. Nem akartam soha. Bár nem egyszer apróztam szét a lelkem, ha úgy van, ahogy mondják. Bár mondjuk, ebben sem hiszek. Miért tépné szét a gyilkosság a lelket? Szerintem abban a pillanatban szakad a lélek, mikor horcruxba akarják zárni… Csonka lélekkel már nem is ember az ember, azt mondják. Az tény, hogy a Nagyúrban nincs sok emberi dolog, de ehhez elég a hat horcrux is. Ha annyi darabban lennének a lelkeink, ahányszor öltünk, már nem lenne sokkal több bennünk, mint akárkiben, aki randevúzott egy dementorral… Vagy mondd, lelkileg nyomorult szörnyetegnek nézek ki én?
- A Nagyúr halandó a horcruxok nélkül, igaz?
- Az, de erről ne beszéljünk. Legalábbis ne most!
Az egyik ablakhoz lépek és kilövök rajta néhány piros szikrát.
- Mit csinálsz?
- Jelet. Oké, uraim! Siessünk, Cole! Gyújts fel, amit csak tudsz, de vigyázz magadra!
Egyetlen másodpercre magamhoz ölelem, aztán már pálcával a kezemben futok.
Időnként kibámulok az ablakon, és a piros kígyóként tekergőző számokat nézem. 30… 20… 12… 6… már csak öt perc van hátra. Kifelé indulok. Szinte egyszerre veszem észre Nicolette-et és a férfit.
- Mit keres itt, kisasszony? Erre a szintre éjszaka csak az aurorok léphetnek be!
- Azért jöttem, hogy…
A férfi észrevesz engem és a tüzet. Pálcát ránt, akár Nicolette.
- Stup… - kezdi.
- Pofix! – hasít bele a levegőbe szívem hölgyének varázsigéje. Elismerően nézek rá. – Mi van? A könyvecske első oldaláról. Már megy non-verbálisan. A legjobb ajándék volt az a könyv… Na jó, a bál sem volt semmi. És az az este…
Közben lefegyverzi, elkábítja, és felejtésátkot szór a férfire.
- Induljunk!
- Még van három percünk.
- Csodás! – Odanyújtom neki a kezem. Megfogja. Kéz a kézben szaladunk a lifthez. A rács hangosan csikorogva zárul be mögöttünk.
Ránevetek Nicolette-re. A Mágiaügyi Minisztérium kettes szintje szép lassan kiúszik a látóterünkből.
