AJÁNLOM AZ OLDALT
- Eltűnt, Malfoy! Legalábbis… szinte teljesen elhalványodott…
. Nott, te vagy a huszadik, aki ezzel jön ma. Én is észrevettem. De azt hiszem, a Nagyurat nem zaklathatjuk ilyen jelentéktelen ügyekkel. Minden bizonnyal tudja, hogy mi miért történik.
- És ha valami szörnyű? Mármint a Nagyúrral?
- Ha jól emlékszem, halhatatlan. Ha pedig mégsem… apáink is túlélték… Többségük legalábbis… Mi is kimagyaráznánk magunkat, ha kellene. De korántsem áll fent efféle eshetőség…
- Ha mégis… kiállnál mellettünk? – Felnevetek.
- Én? Miért pont én?
- Te vagy a Sötét Nagyúr első embere, ne is tagadd!
- Épp ezaz! Mindenki tudja! Melyik minisztériumi adna az én szavamra?
- Elég jól szónokolsz, és könnyedén meggyőzöl mindenkit mindenről! Ha azt mondod, a sárkányok simogatnivaló öl-ölebek, mindenki el fogja hinni!
- Mégis kit takar az a „mellettünk”?
- Apámat, engem, Rebeccát…
- Dirone-t?
- Igen… tudod, kedvelem…
- Már a te ágyadat látogatja? – kérdezem cseppet sem kíváncsian a válaszra.
- Az enyémet, ha másnál nem kaphatja meg azt, amire vágyik…
- Kérd az apád, vagy Becca apját, hogy mentsen ki a kutyaszorítóból, Nott, ha abba kerülsz. Nekem erre nincs időm. Viszont jó lenne, ha nem emlegeted a Nagyúr bukását, mert a végén megtudja, és megbüntet. És mit szól majd a kis Becca, ha a legújabb ágyasát kiherélték?
Felnevetek, és ott hagyom. Letérdelek Nicolette ágya mellé. Megfogom a kezét. Végigsimítok az alkarján. Valóban szinte eltűnt a Sötét Jegy. Visszahúzódott, és épphogy csak látszik. Olyan, mint egy lekopófélben lévő mugli gyermek-tetoválás…
Engem is zavar, bosszant, furdal, érdekel. De nem rettegek. Bármi lesz is, akármi, nem érdekel. Csak Nicolette számít…
Egy hete adtam be neki a szert, azóta nem kelt fel. Egyetlen egyszer sem tért magához. De nem is lett rosszabbul. Abban a statikus semmilyenségben lebeg napok óta.
Felkelek mellőle, intek a házimanónak a sarokban, hogy figyeljen rá, aztán homlokon csókolom őt, és elindulok kifelé.
- Draco… - hallom egészen halkan Nicolette hangját. Hátrapördülök.
- Nicolette?!
- Az én vagyok – suttogja. Intek a manónak, hogy távozhat. Nicolette ágyához lépek, leülök a szélére.
- Jaj, Nicole… annyira… sikerült!
- Csss… ügyes vagy! – mondja rekedtes hangon.
- Vince is segített…
- Neki is hálás vagyok… Jaj, Draco, de jó látni téged… mindent! – Kezd lassan visszatérni a hangja. – Hallok, látok, és…
Felül, és átöleli a nyakamat.
- Szeretlek.
- Ha mondjuk… negyvenkét évesen tüdőgyulladásom lenne… - kezdi. Nem értem a hirtelen témaváltást.
- Az még soká lesz. De minden bizonnyal azon lennék, hogy meggyógyítsalak. De hogy is jön ez ide?
- Láttam képeket a jövőből… egy… vagyis két lehetséges jövőből, és… van a Malfoy-kúria kertjében szökőkút?
- Öh, van… de ez…
- Nem számít. Szeretsz?
- Szeretlek.
- Készítesz nekem egy erősítő főzetet? – Bólintok.
- Hozok egyet. – Elindulok, de utánam szól.
- És utána is szeretsz majd? – Felvonom a szemöldököm.
- Szeresselek? – Kacéran elmosolyodik, és biccent.
- Szeress!
A vállamra hajtja a fejét. Annyira jól esik.
- Ez hiányzott a legjobban – dorombolja Nicolette. Elpirul. – Mármint… így a válladra…
- Nekem is hiányzott… - mondom nevetve. – De nekem más is…
- Ne rontsd el a pillanat romantikus mivoltát!
- Nem rontom el. Szebbé teszem. – Megcsókolom.
- Tényleg nem rontod… Csodaszert alkottatok. – Már hozzászoktam a hirtelen váltásokhoz, vállat vonok.
- Egy hét kellett hozzá, hogy meggyógyítson.
- De meggyógyított. Ez a lényeg.
Végigsimít a vállamon, a karomon, eljut az alkaromig. Persze a bal kezemet simogatja, hogy is lehetne másképp? Szép lassan megjelenik az arcán az értetlenség kifejezése, és rám pillant.
- Nem vetted észre, hogy eltűnt e tied? – kérdezem.
- Az enyém? Márminthogy… mármint… nekem is… én is halálfaló…? – Most én hökkenek meg.
- Nem emlékszel? Nem emlékszel rá, mikor megkaptad a Jegyet?
- De. De arra is emlékszem, hogy nászútra mentünk, ahol… Volt néhány vízióm is.
- A Jegy valóságos. Közénk tartozol.
- De most miért? - A szemem elé tartja a karját. Apró csókot nyomok a világosszürke rajzocskára.
- Nem tudom. Majd a Nagyúr elmondja, ha törődnünk kell vele.
- Semmi dolgod nincs, ugye?
- Semmi. Elraboltalak a kórházból. Vagy tudják, hogy én voltam, és azt hiszik, gyászollak, vagy nem tudják, de akkor is azt hiszik, hogy gyászollak…
- Te? Sosem ejtenél könnyeket senkiért!
- Néha én is ejthetek néhányat. Például egyszer háromévesen, mikor elvették a játékseprűmet… egyszer 16 évesen, mikor azt hittem, nem tudom teljesíteni a rám bízottakat… és egyszer akkor, mikor azt hittem, hogy az egyetlen nő, akit valaha szerettem, halott.
- De senki sem látott, igaz? Egyébként pedig mióta vagyok nő, és nem pedig kislány?
- Még mindig kislány vagy, de haladjunk sorban! Első alkalommal látta az apám. Második alkalommal Harry Potter, a nagy kiválasztott… Harmadszorra pedig a legjobb barátom egyike: Crak és az uram, Voldemort…
- Ezt nem hiszem el…
- Majd megmutatom a merengőben. De még nem fejeztem be! Kislány vagy… nőies, és gyermeket váró kislány…
- Ez abszurd… Gonosz vagy, Draco! – Elvigyorodom.
- Tudom. De olyan jó gonosznak lenni!
- Mutasd meg a könnyeidet! Látni akarom, mik történtek, amíg nem voltam ébren. Megmutatod?
- Egy feltétellel. – Nicolette felsóhajt.
- És mi az a feltétel, jó uram?
- Nos, kisasszony… először megmutatja nekem, mit csinált Flench-csel… aztán megmutatja nekem, hogy miket álmodott. Rendben?
- Hát… Jól van.
- Nicolette… ugye semmit nem titkolunk egymás elől? – Habozik.
- Draco… láttam dolgokat… olyan dolgokat… álmodtam olyasmit, amiről nem szívesen beszélnék, vagy mutatnék képeket, mert…
- Amit láttál a Fekete Vér Átkának egyik hatása. Nagyjából egy nap telik el ezek között az álmok közt, közvetlen a halál bekövetkezte előtt. De az ellenszer meghosszabbította ezt az időszakot… Természetes, hogy a jövőképek közt akadt jó, és rossz is. Bízz bennem annyira, hogy megmutatod őket, rendben?
- Bízom benned.
- Nincs titkolnivalónk egymás előtt?
- Nincs!
- Akkor mehetünk.
- Bemegyünk megint? – kérdezi Nicolette.
- Az álmok még hátravannak.
- Rendben.
A merengő fölé hajol. Nagyon lassan közelíti felé a homlokát. Alábukik az emlékben, Követem.
Egy kórházban vagyunk, emlék-Nicolette épp szül. Emlékbeli másom ott ül mellette, a kezét fogja, csupa megnyugtatót mond neki. Az orvos valamit súg, aztán emlék-Nicolette felüvölt.
- Kisfiúk született – mondja az orvos. Emlék-Nicolette elsírja magát.
Hirtelen egy sötét szobában találjuk magunkat. Nicolette megszorítja a kezemet. Emlékmása a sarokban ül, és nyöszörög, fájdalmában.
- Draco… - sikítja. Emlék-Draco belép az ajtón.
- Mi van, te ringyó?
- Hívnál nekem gyógyítót? Azt hiszem, szülni fogok.
- Nincs időm rád. Ha már felcsináltattad magad, legalább ne rinyálj!
- Draco!
- Nem hatsz meg! – Kisétál a szobából, emlék-kedvesem pedig elsírja magát.
- Engem meghatnál, Nicole… - mondom. – Ígérem, kórházban fogsz szülni.
- Köszönöm.
Emlék-Cole a Malfoy-kúria kertjében sétál, a szökőkúthoz megy, és belenéz a vízbe. Az emlék-Draco megáll mögötte, beszélnek pár szót, aztán jön a csók.
Következik ugyanez a jelenet, csak itt ki van száradva a kút, és Nicolette arcára mély árkokat vágott a keserűség. Az emlék-Draco felsőbbrendű mosollyal mögélép, ordít vele kicsit, aztán a földre teperi.
- Sosem… hallod, sosem teszek veled ilyet…
Átölel, megcsókolom.
- Szeretlek.
Vált a kép. Egy esküvőre, ahol Nicolette halványsárga ruhát visel, én pedig sötétzöld, majdnem fekete szmokingot. Mindenki boldog, nevet, mosolyog…
Aztán Nicolette a halványsárga ruhájában áll az oltár előtt, számtalan vendéggel a háta mögött, akik az órájukat nézegetik türelmetlenül. Rám várnak, és én nem fogok odamenni. Arám arcán könnycseppek játszanak futóversenyt…
- Elég volt! Ígérem, hogy sosem teszek ilyeneket.
- Tudom, hogy nem fogsz.
- Egyébként hálás lehetsz Potternek. Büntetés volna, hogy láthatod, hogyan folytatódna az életed, ha túlélnéd a Fekete Vér Átkát. De így, neked: ajándék.
- A halálról jut eszembe, hogy még meg sem köszöntem neked igazából, hogy megmentettél…
- Megköszönted.
Még pörögnek mögöttünk az események, de már nem figyelünk rájuk. Csak állunk az emlékek közepén, és csókolózunk.
Halk torokköszörülés zavar meg Felkapom a fejem. Crak áll mellettünk, vigyorog.
- Bocs, hogy megzavarom az előjátékot, de a Nagyúr hivat titeket.
- Szia, Vince! Neked is köszönöm, hogy megmentettetek.
- Majd meghálálod. Bár azt hiszem, sosem kapok annyi hálát, mint Malfoy… - Ha lehet, még szélesebben vigyorog tovább. – De most siessünk. A Sötét Nagyúr türelmetlen.
Felsóhajtok. Kilépünk a merengőből.
