AJÁNLOM AZ OLDALT
- Azonnal eresszenek be hozzá! – hörrenek fel.
- Nem mehet be, Mr. Malfoy! A Nagyúr megtiltotta.
- Nem érdekel! Nekem be kell jutnom hozzá!
- A lány már nem él… felesleges lenne…
- Menjen a pokolba a dajkameséivel! Ha halott lenne, maga nem állna őrt az ajtóban! Ha nem enged be…
- Ha nem megy el, megölöm! – Pálcát szorítanak a tarkómhoz.
- Legalább engem engedjenek be! - csitítja őket Crak.
- Senki nem mehet be. A Nagyúr parancsa.
- Akkor nem tehetünk semmit. Gyere, Malfoy!
A teázóba megyünk.
- Nincs időnk visszavonulni! – szisszenek fel. – Lehet, hogy már ki is futottunk az időből…
- Eszemben sincs visszavonulni. Csak teszünk egy kerülőt.
- Mit csinálunk? Bemászunk az ablakon? – hördülök fel dühösen.
- Nincsenek ablakok – mondja ő fusztrált hangon.
- Akkor mégis mit teszünk?
- Használd már az agyadat! Tudod, hogy hányas szobában van Nicolette?
- Igen. De attól, hogy tudom, hová kell menni, még nem… - A homlokomra csapok.
- Látom, leesett. Szóval?
- Szerinted nincsen gátolva minden efféle tevékenység?
- Látom, a Szent Mungó történetét sem olvastad… Bent lehet hoppanálni, mert a betegek érdeke ezt kívánja néha. És ki-be is lehet menni, a sürgős ellátásra szorulók miatt… Mi is így foglaltuk el az épületet annak idején… Tehát?
Bólintok. Dehoppanálunk.
Az ölembe kapom Nicolette-et, magamhoz szorítom.
- Kimegyek, és megpróbálok bejönni újra. Addigra tűnjetek el, rendben?
- Kösz, Vincent. – Eltűnik mellőlem. Haza! Megpördülök a sarkamon. Irány Donald Fainchak háza!
Lefektetem Nicolette-et egy ágyra. Beszélni kezdek hozzá, de nem reagál. Végigsimítom az arcát. Felpattan a szeme, ajkai szavakat formálnak, de hangot nem ad. Bekövetkezett tehát a végső fázis.
Utat török az elméjébe.
- Nicolette…
- Draco… - tátogja.
- Ne félj, itt vagyok. Minden rendben lesz!
- Nem… - Ezt olvasom le a szájáról.
- Hazahoztalak. Elkészítettem az ellenszert. Csak idő kérdése, és jobban leszel. – A szájához tartom az üvegcsét.
- Nem…
- Bízz bennem! Kérlek!
- Szeretlek – tátogja. Kinyitja a száját. Óvatosan felemelem a fejét, és megitatom vele a szert. Lenyeli, azután elveszíti az eszméletét. Már csak az időre kell bíznunk mindent. Az időre, és a Fekete Vér Átkának első befejezett – és remélhetőleg hatásos – ellenszérumára.
Egy kéz ér az arcomhoz. Kinyitom a szemem. Látnom kell Dracót! Érzem, hogy ő az. Tudom… De nem látok semmit, csak a végtelen sötétséget.
- Draco… - akarom suttogni, ahogy meghallom a hangját a fejemben, de se a szemem világa, se a hangom, se a hallásom nem tért vissza. Valami megnyugtatót mond. Hogy minden rendben lesz. De hát tudom, hogy nem lesz! Nincsen ellenszer!
- Nem…
- Hazahoztalak. Elkészítettem az ellenszert. Csak idő kérdése, és jobban leszel.
Valami hideg, üvegszerű ér az ajkamhoz.
- Nem…
- Bízz bennem! Kérlek!
Bízom! Bízom, csak félek. Ha nem sikerült jól, és csak meghosszabbítja a szenvedést? Ráadásul el sem tudom neki mondani… Lehet, hogy egyáltalán nem sikerült, és most kelek fel utoljára?
- Szeretlek… - mondom hang nélkül. Kinyitom a számat. A fejem alá csúsztatja a kezét, és újra a számhoz érinti az üveget.
A levegőbe szagolok – ez az érzékem szerencsére megmaradt -, de az ellenszernek nincs illata. Vagy ha van is, elnyomja a Dracóból áradó feszültség csípős verejtékszaga.
A számba önti a bájitalt. Édes, jóízű. A mezőt idézi bennem, ahol lovagolni voltunk. Egy pillanatra mintha látnám Dracót… Hé, tényleg látom őt! Leteszi az üvegcsét az asztalra, aztán… újra elsötétül a világ…
Egy kertben sétálok. Meleg van, fullasztóan meleg. Hosszú, lenge ruhát viselek, kék színűt. Egy apró szökőkúthoz érek, és leülök a peremére.
A vízben visszatükröződik az arcom, nem lehetek több huszonöt évesnél, a hajam szabadon omlik a vállamra.
Egy árnyék jelenik meg mögöttem, és befogják a szemem. Maga felé pördít.
- Az egyik manóra bíztam a gyerekeket…
Draco megcsókol, és én… újra a kert közepén találom magamat. Fekete ruhát, vagy inkább rongyokat viselek. Az elhagyatott szökőkúthoz lépek, az aljában megmaradt poshadt víz fölé hajolok. A hajam hátra van fogva kontyba, tépetten lóg pár tincs az arcom elé. Nem lehetek több huszonötnél, mégis legalább negyvennek tűnök. Egy árny magasodik fölém, és durván a földre lök.
- Megmondtam, hogy ne ábrándozz ennél az ostoba kútnál! – ordítja.
- Draco… én is kértem, hogy ne menj el… Hol voltál? – mondom, vagy mondja valaki más bennem. Feltápászkodom.
- Ha éppen tudni akarod, a szeretőmnél. Éppen hatodéves… hamarosan le is cseréllek rá! Addig már maradj nyugton!
- Hol a fiúnk, Draco…
- A fiad? Megmondtam, hogy a Nagyúr szolgálatába adom. Ennyit megtehetsz az uradért, ha másra nem vagy képes.
- Én mindent megteszek, amit tudok, de a Nagyúr…
- Te még értem, és nekem sem teszel meg semmit, nemhogy a Sötét Nagyúrért!
- Mindent megteszek érted! Szeretlek!
- Átkozott ringyó! – Kéjsóvár, gúnyos vigyorra húzódik a szája. Visszalök a földre, és rám nehezedik. Undorral tölt el a közeledése… Megcsókol.
Egy ágyban fekszem. Beteg vagyok. Draco mellettem ül, a kezemet fogja. Szőke hajába őszes tincsek vegyülnek, arcán elmélyültek a töprengő- és nevetőráncok.
- Draco, menj csak! Tudom, hogy van más dolgod is…
- Semmi, ami fontosabb volna nálad.
- Lehet, hogy meghalok…
- Dehogy halsz meg! Ez csak egy egyszerű tüdőgyulladás, mugli nyavalya, és te csak negyvenkét éves vagy. Kipihened magad, megiszod ezt az erősítő főzetet, és jobban leszel, mint valaha.
- Köszönöm. – Megitat a főzettel.
- Most pedig alvás, kisasszony! – Elmosolyodunk. Nem engedem el a kezét. Lehunyom a szemem, és mély álomba merülök.
Újra az ágyban fekszem egyedül. Draco átvág a szobán.
- Draco… tudnál keverni nekem valami erősítő főzetet? – köhögöm.
- Nem érek rá. Dolgom van, megjegyzem, neked is lenne!
- És ha meghalok?!
- Akkor végre megszabadulok tőled! Alkalmi kalandnak indult, és több mint harminc éve tűrlek magam mellett! Nem is értem, miért nem öltelek meg már régen!
- De én…
- Túl gyenge vagy hozzám, Nicolette! Egy ostoba mugli betegségbe fogsz belehalni…
- Ha segítenél…
- Sem időm, sem kedvem nincs hozzá. Nos, én most megyek. Viszlát a pokolban, Nicolette!
Kisétál az ajtón. Lehunyom a szemem, és mély álomba merülök. Mély, örök álomba.
