AJÁNLOM AZ OLDALT
Miután otthagytam őket, megöltem néhány muglit. Ünneplés megvolt. Remélem, büszkék… A Fekete Vér Átka… Nem hittem, hogy valaha is találkozom vele halálfalói tanulmányaim után. Aztán ezzel kezdtük a levelezésünket Nicolette-tel. Ez volt az ismeretségünk eleje, és úgy tűnik, most ezzel lesz vége is.
Pálcából leadott átok. Tehát halálos. Jelenlegi ismereteink alapján legyőzhetetlen „kór”.
Nincs mit tenni… Meg fog halni. Az egyetlen lány… nő, akit szeretek… Pokoli így tehetetlenül.
Nicolette… Otthagytam, mégis megölte Pottert, a Nagyúr legnagyobb ellenségét. És ő mégsem tesz semmit! Átkozott! A nagyhatalmú, halhatatlan Voldemort Nagyúr nem tesz semmit, mikor az általa „leghűségesebb”-nek nevezett halálfalója haldoklik!
Felpattanok, és a szobámba rohanok. Majdnem elfelejtem megnyitni a tükröm. Szerencsére időben eszembe jut, és nem vágom magam szét feleslegesen egy tükörrel. Mert, ha töröm a tükröt, nincs mögötte semmi, csak a puszta fal.
Belépek, összeszedek három könyvet, a második teremben levagdosok ezt-azt a növényekről és lefejek néhány mérget. A bájitalok közt lepakolok, és felcsapom az első könyvet.
„Az Fekete Vír Átkárul:
Az Fekete Vír Átka ösi varáslat az tizedik századbul. Az varáslú mágus, amely elsöul mrgkevírte az elixírt, Vazulnak neveztetett. Az Fekete Vír Átkát ösi ellensíge legyuzísire találta fel. Az elixír hárumszázötvenegy, vagy hárumszázhatvan hozzávalúból tévűdik üssze. Az varáslúnek, aki az Átkot idízü bájitalt kívánja elkíszíteni, megfelelun kípzettnek kell lenni. Az Fekete Vír Átkát 1568-ban betiltutták, s ki azontúl használta, az mágusuk bürtünébe kirült, Azkabanba.
Az huszonegyedik század elsö felében, egy Emmandának nevezett boszorkány kitalálta a pálcából indítható változatát a Fekete Vérnek. E varázs ellen nem levén, és talán nem is leend soha szer. Ám az összetevökböl sok varázsló és boszorkány próbálta meg elkészíteni az ellenszérumot, még senkinek sem sikeredett…”
A szöveg - melyet a tizenkettedik század elején kezdtek írni, és a mi századunkban egészített ki valaki nem túl helyesen az utolsó bekezdéssel – leírja a receptet, és az ellenszer-kísérleteket.
De én csinálom majd meg az ellenszérumot. Méghozzá egy héten belül. Két élet, sőt, ha az enyémet is számoljuk, három múlik ezen.
Persze lehet, hogy sokat akarok. Többet, mint amire képes vagyok. De nem adhatom fel. Amíg Nicole él, nem…
Némán érkezik meg elém, csak akkor veszem észre, mikor köhint egyet. Nem nézek fel rá. Szárított fátyolkát morzsolok az előttem álló üstbe.
- Ne kezd mondani, hogy az én hibám, mert tudom. De nincs időm ócsárolni magunkat… illetve ócsárolnunk engem. De ha akarsz, a szembeni szekrényben találsz üvegeket. Ragadj meg egyet… Szolgáld csak ki magad! Igyál, szidhatsz. Nem zavar.
Megragad egy whiskysüveget, bűvöl magának egy fotelt az asztalom túloldalára, és leül.
- Hallottam, miket mondtál tegnap Nicolette-nek… Komolyan hiszed, hogy megmentheted?
- Miből gondolod, hogy nem adtam fel? – Felvonja a szemöldökét, kitölt két pohár whiskyt, és az egyiket elém teszi. Megemeli a sajátját, és én ismétlem a mozdulatait.
Iszunk. Csak aztán válaszol.
- Itt ülsz a bájitalos laborodban, és keversz valami főzetet…
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? Egyáltalán honnan tudtad, hogy hol van az az itt?
- Monstro titkos termei a hálószobája ruhásszekrényéből nyílnak. Bellatrixéi egy hálóbeli faliszőnyeg mögül. Az enyémek egy az ágyammal szembeni hatalmas térképből. Hol lehet a te „magánlakosztályod”? Elgondolkoztató…
- Ne ironizálj! Ennyire kiszámíthatóak lennénk? – sóhajtom.
- Természetes, hogy közel akarjuk tudni magunkhoz a dolgainkat. A szobánkból nyílik, mindenkinek. Innentől pedig elég figyelni, hogy melyik tárgyon látni a mágiát.
Felkapom a fejem.
- Látszik a tükrön?! – Bólint.
- Szürke a jobb szemem, ha belenézek. A Tabula Rasa… az egyik varázst elleplező másik mellékhatása. Csak akkor veszi észre az ember, ha figyeli.
- Rendben… Még mindig nem tudom, mit akarsz itt… - Piócavért csepegtetek a főzetbe.
- Pedig már mondtam. Komolyan gondolod, hogy meg lehet menteni?
- Nem. De hit nélkül felesleges volna próbálkozni. Szóval elhiszem, hogy sikerülhet. Elhiszem, hátha…
- Láttam a könnyeidet gyűlés után…
- Örvendj! Nem sokaknak adatott meg! – csattanok fel.
- Tényleg szereted őt. Már tudom.
- Büszke lehetsz – mondom sötéten.
- Én is szeretem őt. És ha te meg akarod menteni, és hiszed, hogy sikerülhet, akkor nekem nincs más dolgom, mint csatlakozni…
- Miben? Vajmi kevés információm van a Fekete Vér Átkáról. Csak össze-vissza kevergetek valamit!
- Nekem viszont van információm. – Előbűvöl egy fél könyvespolcnyi irodalmat, és feltornyozza elém.
- Ezek itt…
- Csak és kizárólag a Fekete Vér Átkáról szólnak. Ezt ajánlom leginkább. J. L. P. D. Swift tudományos naplója. Majdnem megtalálta az ellenszert. Vigyázz rá, mert eredeti példány, és nincs másolata.
- Honnan a pokolból van ennyi könyved? És ilyen könyveid? – hökkenek meg a címekbe olvasva.
- Mindenkinek vannak titkos szobái. Az én első termem egy könyvtár dugig az őseim könyveivel… Ez még csak egy negyed polc.
- Vince… ez csodálatos…
- Csak a fontosabbakat választottam ki. Swiftét pedig kiegészítettem pár jegyzettel… hogy miket hibázott, és mik jók biztosan a szérumában…
- Tudom, hogy megígértem, de… - Átlendülök a pult fölött, és átölelem. Visszaszorít.
- Ha most Monstro látna – dörmögi.
- Féltékeny lenne? – nevetek fel elengedve őt. – Segítenél?
- Nicolette-ért bármit. És érted is sok mindent…
- Köszönöm. A mögöttem lévő szekrényben mindent megtalálsz. – Felcsapom Swift kutatási naplóját. – Hoznál piócavért?
Bólint. Az üvegcse halkan koppan a pulton.
Draco bent volt nálam… legalábbis úgy emlékszem… vagy azt álmodtam?
Mindenesetre kicserélte a párnámat, és azt mondta szeret.
A gyógyítók azt mondják, meg fogok halni. Akkor még hallottam, és láttam, sőt mozogni is tudtam.
Aztán szép lassan, talán nem sokkal Draco látogatása után megsüketültem. Következő eszmélésemkor feltűnt, hogy nem látok. Megkérdeztem a gyógyítót, hogy miért van sötét. Valahogy tudtam, hogy azt mondja, világos van. Mondtam neki, hogy remek, mert akkor megvakultam. Erre ő: „Hát, az lehetséges. De a fennmaradó időre már úgyis mindegy.”
Aztán gondolom elment, mert többé nem visszhangoztak a fejemben a szavai. Azt hiszem, sírva fakadtam, de nem biztos, mert utána nem emlékszem semmire.
Most pedig nem tudok mozogni sem. Pedig határozottan emlékszem, hogy nem vagyok lekötözve. Szóval lebénultam…
Egyébként abban sem vagyok biztos, hogy hangom van-e még, mert nincs kivel beszélnem… Kezdem elhinni, hogy bevégeztetett… Csak a kicsit sajnálom nagyon… Biztos olyan ezüstös szemei lettek volna, mint Dracónak…
Furcsa álom- és emlékképek közt lebegek. Például a Sötét Nagyúr a csuklómat fogta, és kín hasított a kezembe, ahol az ujja a bőrömhöz ért. Emlékszem, hogy Vince átölelt, hogy valaki azt mondja nekem, megöltem Pottert… Láttam egy sipítozó nővért, amint azt mondja: „Ispotályban van, nem játszótéren!” Aztán Draco rontott be ide lovon, elvitt innen, és én újra láttam, halottam, és minden csodás volt… Ez biztos nem történt meg… és nem etettem egy három év körüli szőke fiúcskát sem… De annyira összeolvad az egész…
Csak az vigasztal, hogy már nem tarthat soká. Nem látni, nem hallani… nem érezni.. ez nem az én életem… mondjuk úgy is tűnik, hogy inkább a halálom…
Hiányozni fognak a halálfalók is… még csak most kerültem be ebbe a világba…
Egyébként furcsa… Nem emlékszem, hogy az utóbbi időben ilyen sokáig ébren lettem volna… Nem mintha bármire is pontosan emléke…
