Ég a Sötét Jegy. Furcsán ég. Nem úgy, mint akkor szokott, mikor a Nagyúr hív. Fáj és még rosszabb. Feketén dudorodik elő a bőrömből, és életemben először visszataszítónak érzem.
Hozzányomom a jeges whiskysüveget. Nem enyhít semmit a hevítő tűzön. Meghúzom.
Hm, így mintha kevésbé tűnne rossznak a helyzet…
Megnéztem azt a bizonyos emléket. Bármilyen szörnyű is kimondani, Nicolette-nek volt igaza.
Minden bizonnyal én vagyok az apa, csak túl sok szappanoperát néztem abban a kis időben, míg volt televízióm.
Elmentem Nicolette-ért, de mire odaértem, a házunk üres volt, és a szomszédban lakó idős hölgy azt mondta, hogy egy férfi – akinek a leírása pontosan ráillik Crakra – már kereste őt. Megköszöntem és eljöttem.
Craknál viszont nem volt senki. Gondolom, nem akarták, hogy bárki is rájuk rontson. Persze nem hibáztatom őket. Azt mondtam Nicolette-nek, hogy nem akarom látni őt többé. És nagyon jól elvoltak Vincenttel. Szeretik egymást, amióta csak ismerik. Ráadásul terhes is. Ha Crak befogadja, esetleg feleségül is veszi…
Nos, én hibáztam, tehát a legjobb, amit tehetek annyi, hogy hagyom őket boldogan élni, és néha küldök egy zsák galleont nekik, amit úgyis visszaküldenek…
Későn jöttem rá, hogy szükségem van Nicolette-re. Gyerekkel együtt. Persze jobban járok, ha nem élem bele magamat. Nem működik úgy semmi, mint a szerelmes regényekben. Nem vagyok hősszerelmes, hogy egy szerenáddal, vagy vallomással mindent rendbehozzak.
Szóval már nagyjából mindegy, mit teszek. Mivel olyan, mintha nem ismernénk egymást… sem jobb, sem rosszabb nem lesz semmi vele kapcsolatban…
Még egyet kortyolok a whiskyből. Felizzik a Jegy. Ezúttal a szokásos módon.
Felsóhajtok, és megdörzsölöm kicsit, hátha enyhül a fájdalom, de nem igazán változik semmi, azt leszámítva, hogy már viszket is.
Keserűen felnevetek, és dehoppanálok.
Ezúttal mindenki jelen van, aki számít, így hatalmas a kör, és hatvanhárman állunk benne. Crak és köztem van egy hely. Az egyetlen nem megszakítása a körnek.
A Nagyúr középen áll, és nem szól. Teljes csendben állunk néhány percig.
- Ti itt a körben többé-kevésbé hűséges szolgáim vagytok – kezdi Voldemort Nagyúr fennhangon szózatát.
- Azok vagyunk…
- Leghűségesebb szolgáid, Nagyúr! – hallatszanak innen is, onnan is a csuklyák alól.
- Csendet! A körön kívül egyetlen halálfalóm van… ha még él. Valaki, aki tegnap éjjel bebizonyította, hogy ő a leghűségesebb. Minden számításom ellenére utolsó számottevő cselekedetével teljesítette a rábízott feladatot.
- De meghalt, nem igaz?
- Még nem halt meg, Avery. Bár bizonyos, hogy meg fog… Egy hete lehet hátra legfeljebb. Ti mind, akiknek a karján ott van a Jegyem, érezhettétek ma az elkeseredettségemet, talán a diadalomat is… Leghűbb halálfalóm, Nicolette Landau ma hajnalban végzett Harry Potterrel, de közben halálos kimenetelű átkot kapott. Azt akarom, hogy róla vegyetek példát a jövőben! Életek árán is harcoljatok, ha kell! Most menjetek, ünnepeljétek a végső győzelmemet! Most, hogy Dumbledore evilági helytartója nem él, megmutathatjuk, kik a halálfalók! Crak, Malfoy! Veletek még beszédem van!
- Igen, Nagyúr! – felel Vincent. Térdre ereszkedünk. A többiek vidáman, beszélgetve távoznak. Csípik a szemem a könnycseppek. Végigfolynak az arcomon is. „Még nem halt meg… Bár bizonyos, hogy meg fog… Nicolette Landau…” A pokolba! Miért hagytam ott őt?! Őket! Én tehetek az egészről! Nicolette meghal, és vele együtt a szíve alatt hordott gyermek is. Az én fiam…
A könnycseppek elérik a nyakamat. Áldom a csuklyát, hogy elfedi az arcomat. Draco Malfoyt életében összesen ketten láttak sírni, mióta betöltötte a három évet. Keserűen elmosolyodom.
- Keljetek fel! – mondja Voldemort Nagyúr. Nem mozdulok. Nincs annyi erőm. Annyira rossz… Miért szeretem ezt a lányt? Most nem fájna, ha megőrzöm azt az érzelemmentességet, amit apámtól tanultam…
- Állj fel, Malfoy! – sziszegi a Nagyúr. Felállok. – Levehetitek azokat az ostoba csuklyákat. Idegesítenek.
Crak rögtön engedelmeskedik. Vörös az arca. Biztos neki is fáj. Talán majdnem annyira, mint nekem.
Lassú, vontatott mozdulatokkal hátravetem a sajátomat. Engem bámulnak mindketten. Egy pillanatig látni vélem magam Crak szemében: tejfehér bőr, fénylő könnycseppek…
- Mi történt Nicolette-tel, Nagyúr? – Határozottan cseng a hangom.
- Már úgysem segíthetsz rajta, Malfoy! Miért ilyen fontos neked?
- Az én fiamat hordja… - sóhajtom. – Nagyúr! El kell mondanod, mi történt, és hol van most ő! – Vörös villanás a szemében, kínzó fájdalom a testemben. Majdnem olyan, mint ami a szívemet mardossa.
- Nekem semmit sem kell, Malfoy!
- Ostobán cselekszel, Nagyúr! Ezer Cruciatus sem ér fel azzal, amit most érzek!
- Elviszlek hozzá titeket, Malfoy. Nincs magánál, valószínűleg nem is lesz. Neki már mindegy. De ti még láthatjátok, ha az segít észhez térni.
- Mi a baja? – kérdezem, de nem kapok választ. Dehoppanálnak mellőlem. Felizzik a Sötét Jegy. Követem őket.

---

Az épület előtt letörlöm az arcomat. Nem kell, hogy más is lásson így.
Irány a Szent Mungó. Bár rég nem így hívják. Azóta, hogy a mi kezünkben van. De az új nevét még mindig nem jegyeztem meg.
Belépünk. Fáj egy kicsit, hogy látnom kell őt így. De erős leszek. Elvégre biztos meg lehet menteni, ha akarjuk.
A Nagyúr egy terem elé vezet minket, ott megállít egy nővért.
- Mondd el neki – Rám mutat -, hogy mi a baja a lánynak.
- A Fekete Vér Átka. Nem tudok sokat róla… - A Nagyúr megvillantja a szemét, az ápoló folytatja. – Egy felerősített, pálcából lőtt átok. Jelenlegi ismereteink szerint, nincs rá ellenszer…
Félrelököm, és berontok a terembe. Bezárom az ajtót magam mögött. Az egyetlen ágyon Nicolette fekszik. A feje be van kötve, arcán fekete foltok virítanak. A párnája fekete a rengeteg felköhögött vértől. Elborzadva teszek új párnát a feje alá. Az ágya mellé térdelek. Megfogom a kezét.
- Nicolette… Malazárra! Nicolette…
- Szia, Draco… - Felkapom a fejem. Mosolyog. – Azt hittem, nem akarsz látni többé!
- Ostoba lány! Szeretlek!
- Pedig kisbabánk lett volna… - suttogja.
- Mi az, hogy lett volna! Lesz. Felépülsz, feleségül veszlek és megszülöd…
- Aranyos vagy, Draco, de én nem fogok felépülni… - Friss vért köhög a párnára. Letörlöm a száját.
- Miért ne épülnél fel? Ne légy pesszimista, Nicolette! Minden sikerül, amibe belekezdesz! Engem is megszereztél…
- Igen, de ez… halálos…
- Segítek, Nicolette…
- Cssss… Sosem voltál hősszerelmes… nem is áll jól neked… és nincs ellenszer… Nincs remény… menj haza… ünnepeld Potter halálát…
- De hát…
- Nincs ellenszer… Draco, félek a haláltól, de lassan beletörődök, hogy ennyi volt… Te csak tedd, amit tenned kell…
- Elmentem érted Olaszországba, de már nem voltál ott… - mondom.
- Köszönöm – suttogja. A párnára hanyatlik. Lehunyja a szemét és nem nyitja ki többet. Rám törik az ajtót.
- Mr. Malfoy! Milyen viselkedés ez? Ispotályban van, nem játszótéren!
- Nem jöhetsz ide többet, Malfoy! Menj ünnepelni! – A Nagyúr a nővérhez fordul. – Állítsanak valakit az ajtóba, és ne engedjenek be senkit, míg a lány él. Induljatok!
- Igen, Nagyúr! Máris megyek! – Gúnyosan elvigyorodom és dehoppanálok.