|
34. Nero Sangue
- Beszélnünk kell, Malfoy! – hallatszik az egyik sarokból. Éppen vacsorázom, és ilyenkor a szokásosnál is jobban utálom, ha egyszercsak megszólal valaki az étkezőmben, akinek eredendően nem kellene ott lennie.
- Üdv, Crak! Ülj le, ha akarsz, és mondd, mi a bajod!
Előlép, leveti magát velem szemben az egyik székre.
- Nicolette-ről lenne szó…
- Mi van vele? – kérdezem érdektelenül.
- Én is ezt szeretném tudni.
- Remek! Akkor hát ugorj át, ha megtudod!
- Neked kellene tudnod! – szűri át a fogai között.
- Miért? Kije vagyok én Nicolette-nek? – emelem fel kissé a hangom.
- Mondjuk a pasija?
- Sosem voltam a pasija! Szeretők voltunk, de már annak is vége!
- Miért? – kérdezi elkerekedett szemekkel.
- Mert egy ribanc! – válaszolok neki tömören, bár tudom, hogy úgyis rákérdez.
- Miért lenne ribanc? – Tessék! Megmondtam!
- Gyereke lesz egy hollóhátas félvér évfolyamtársától, valami Flench-től.
- Flench? De hát utálja őt! Egyetlen egyszer engedte magához, mikor téged kellett kiszabadítania! És akkor sem történt semmi komolyabb!
- Ő is ezzel etet! Meg azzal, hogy az én gyerekem! Haláli!
- Abba nem gondoltál bele, hogy esetleg a te gyereked?
- Lehetetlen!
- Miért lenne az?
- Nicolette azt állítja, hogy a kiszabadításom éjszakáján történt! Tény, hogy együtt voltunk, de én emlékszem, hogy…
- Talán nem ártana védelem szempontjából elmerengeni a történteken. Én addig megkeresem Nicolette-et. Hol voltatok?
- Olaszország… de már biztos elszúrta, és visszatért a Roxfortba. Elvégre május 23. van. Kezdődnek a vizsgák.
- Kezdődnek. De Nicolette nem tért vissza. Viszlát, Malfoy!
Felkel, és pár lépés után beleveszik a sötétségbe. Lehet, hogy meg kellene gyújtani pár fáklyát… vagy megfogni egy merengőt, és – bár tizenhat éves korom óta nem csináltam ilyet – visszanézni egy szeretkezést… pontról pontra, különös tekintettel a védelemre…
A mugli öregasszony szavai alapján - akit tizenhat körüli szőke húgomról kérdezek, aki néhány hónapja költözött a faluba – elindulok felfelé a közeli hegyre. Tudom, hogy Potter után ment tegnap este, és hogy nem jött vissza. Követném a nyomait, de a sziklás talajon semmi ilyet nem látok.
Nem értem, miért nem mondta el nekem, hogy terhes. És azt sem értem, hogy Malfoy miért nem érti meg, hogy az ilyen dolog nem feltétlen összeesküvés, néha pusztán a sors fintora…
Persze én nem mondhatok semmit. Elvégre sosem fordult elő, hogy valaki esetlegesen az én gyerekem hordja, és olyan szerethető szeretőm sem volt soha, mint Nicolette… Bár őszintén szólva nem sokon múlott, csupán pár percen, ha jól emlékszem.
Mennyire szép volt, és mennyire kedves! És mennyire jó lett volna… Csak éppen szerelmes nem voltam belé, és ez mindent tönkretehetett volna akkor egy esetleges kapcsolatban… Ezért is engedtem olyan könnyen át Dracónak. Köztük már akkor szerelem volt…
Átkapaszkodom egy-két kisebb dombon, aztán fel a hegygerinc felé.
Minden szürke, sziklás, néhol van egy-két cserje, egy-egy fácska. Ez jó, mert kedvelem a szürkét, de zavaró is, mert állandóan azt juttatja eszembe, hogy otthon éppen tavasz van, tehát nagyon távol van az imádott ősz…
Valami vörös csillan meg az egyik sziklán. Odafutok, belenyomom az ujjam, megszagolom. Mi más is lehetne, mint vér?
Körbenézek. Egy távolabbi hatalmas kövön kicsit többet látok. Odarohanok, és lendületből átvetődöm a derékig érő szikla felett.
Éppen Nicolette mellett érek talajt. Fekszik, a haja csimbókos a vértől. Szeme nyitva van, nehezen lélegzik.
- Vince… - suttogja. Elmosolyodik, aztán felszisszen, és lehunyja a szemét néhány másodpercre. – Értem jöttél?
- Érted. – Rámosolygok, pedig nem sok ok van a mosolygásra.
- Csak kicsit bevertem a fejem… Mikor Potter átka eltalált… Azóta vért köpök… de… rögtön jobban leszek…
- Hol van Potter? És mivel átkozott meg?
- Szerintem elment… én megpróbáltam… de nem sikerült… nem… nem tudom, mit lőtt rám!
- Emlékszel a varázsigére? Muszáj lenne gondolkoznod…
- Gondolkozom… rettenetesen fáj a fejem. És innom is kellene valamit… Nem emlékszem!
- Jól van, semmi baj… minden rendben lesz! – mondom, de nem lehetek túl meggyőző.
- Fázom, Vince… átölelnél? Csak egy kicsit… és Vince… ha meghalok… elmondod Dracónak, hogy szeretem? És hogy ne haragudjon? Elmondod neki?
- Majd te elmondod neki, ha hazavittelek – mondom, miközben megemelem a hátát, és magamhoz ölelem.
- Vincent Crak! Ha meghalok… meg kell ígérned, hogy elmondod, amit kértem! – suttogja. Bólintok. Nagyon száraznak érzem a torkomat.
- Elmondom.
- Köszönöm… Vince… Nero Sangue… ezt mondta… ez volt az átok…
- Biztos vagy benne? – kiáltok rá.
- Egészen… de miért?
Felkapom, és futni kezdek vele lefelé egy ösvényen.
- Sietnünk kell – felelem neki. Néhány méterre megpillantom Potter testét.
- De miért?
Lehajolok Potterhez, és megérintem a nyakát. Hideg, halott. Jobbommal megragadom a köpenyét, és húzni kezdem magam után.
- Nehéz vagy, Potty fiú… - sziszegem.
- Válaszolj, Vince! – suttogja Nicolette. – Miért?
- Azért, drágám… mert a Nero Sangue közös anyanyelvünkön csak és kizárólag annyit tesz: Fekete Vér.
- A Fekete Vér Átka? – kérdezi. Ijedtséget keresek a szemében, de csak dühöt és diadalt látok. Bólintok.
- Ráadásul pálcából leadott átok. Csak néhány éve fedezték fel, és erősebb, mint a bájitalos… Kissé más a hatása is…
- De ugyanúgy halálos lehet, igaz? – kérdezi. Ismét bólintok. Elájul.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
