|
28. Karácsonyi szünet
- Kell szerelem a házassághoz? – kérdezi a magas, szőke, tökéletes testű nő „most fényképezzetek”- jellegű mosollyal.
- Nos, véleményem szerint kell! – felel neki a vele szemben ülő pocakos, életunt férfi, akiről a televízió képernyőjén is süt, hogy mugli.
Dursley úr elmondja, boldog házasságban él a feleségével idestova sok éve, van egy felnőtt fiúk, és mindezt csak múlhatatlan szerelmüknek köszönhetik.
A két székkel odébb ülő Mrs. Volner ellenkezik: ő nem volt soha szerelmes, mégis már húsz éve boldog. Erre a köztük ülő Mr. Volner felpattan, lekever egyet a feleségének, aztán Dursleynak, amiért kínos helyzetbe hozta az ő egyetlen asszonyát. Tömegverekedés alakul ki. A szőke cicababa diszkréten sikoltozik.
Tovább kapcsolok. Ez a téma engem nem érdekel. Sokkal inkább az: kell-e a házasság a szerelemhez? A televízióra pillantok.
Spanyol lány áll a képernyő közepén, szemében könnyek… Az is lehet, hogy mexikói. Vált a kép, magas, jóképű, igéző tekintetű, öltönyös, dúsgazdag, ugyancsak spanyol, vagy mexikói férfit mutatnak. Látszik rajta, hogy ő is mindjárt sír.
Felcsendül a lány hangja.
- Ramonito, szeretlek! És nem igaz, amit Juanes dello Francesco állított! A kis José del Furtado nem az én fiam! És sosem jártam Honoluluban az árvaházban! – Térdre esik és felzokog.
- Oh, Conchita! – búg fel a férfi basszusa. – Tudom! Sosem hittem annak a mocsok Juanesnek!
Ő is térdre omlik az immár álló lány előtt.
- Ramonito…
- Conchita… Hozzám jönnél feleségül?
Már megint ez a téma! Még mielőtt belefognának az esküvő szervezésébe, felrobbantom a televíziót.
- Evapores! – dünnyögöm. Az egyik halálfaló ifjonc említette tegnap, hogy ebben a mugli cuccban jó dolgok is vannak., és elűzi az unalmat.
Szereztem egyet, de ezért nem érte meg belepiszkálnom a mugli dolgok működését leárnyékoló varázslatomba, ami a házon van. Én semmi jót nem találtam.
Megint csak Nicolette jár az eszemben. Kell-e házasság a szerelemhez? Mit számít? Még másfél év, mire kijárja a Roxfortot. Addig felesleges ezen gondolkozni. Ezzel el is halasztom az ügyet…
Kezdődik a karácsonyi szünet. Roxmortsban vagyok, várom Nicolette-et. Ide hozzák le őket a fiákerek, innen mehetnek az Expresszel is, de úgy gondoltam, mi inkább hoppanálunk.
Sokkal egyszerűbb, és nem kell estig várnom, hogy láthassam őt.
Most kezdem érteni az apámat. Egyszer azt mondta, a nők nagyon fondorlatosak. Látszólag semmit sem tesznek, mégis képesek rá, hogy egész nap, minden percben ők járjanak az eszünkben.
Akkor még csak nyolc éves voltam, és egyáltalán nem értettem, hogy miért beszél ilyen érzelmes ostobaságokról. Már tisztább. Szerette az anyámat. Persze nem mutatta, nem említette őt sosem társaságban. Csak anyám tudhatta. És büszke is volt rá. Oh, igen… Már értem. Azok a jegesszürke szemvillanások, és a válaszul mosolygó kék szemek… Kétségtelen. Szerelem.
És én? Itt állok harminc évesen, egy tizenhat éves lányba beleesvén, aki még az iskolát sem fejezte be, és minden bizonnyal élete legnagyobb csalódásaként könyvel majd el engem.
Az sem mellékes, hogy ez a lány épp a ládájával versenyt csúszva közeledik felém a domboldalon. Közben hevesen kalimpál, kiabál valamit, sír vagy nevet… ezt nem tudom eldönteni.
Diszkréten arrébb lépek, és elfordulok. Csatt! Puff! Nicolette nyert: ő ment neki először a domb aljában álló hatalmas fenyőnek. Durr! Itt a láda is. Egy nyekkenés, elfojtott nyögés, aztán halotti csend.
Visszafordulok. Nicolette ott lehet valahol a fél méternyi hó alatt, de nem mozdul. Várok, várok, várok. Aztán szép lassan a hókupachoz sétálok.
Lehajolok és ásni kezdek. Egyszer csak megragadják a kezem, és berántanak a hóba. Nicolette… vagyis egy enyhén Nicolette jellegű hóember egészen magához húz. Forró a csókja. Olyan forró, hogy meglep, miért nem olvadt el körülöttünk a hó.
Mindenesetre megálljt intek, és kikászálódunk belőle.
- Szia, Dé! – köszön vidoran.
- Csak azért nem fojtottalak bele ebbe a fehér förmedvénybe! – mondom sötéten.
- Azért? – kérdezi értetlen arccal.
- Azért. Azért, mert forróak az ajkaid. – Megvillantom a szemem. Felkapom a ládáját. Megfogom a kezét és dehoppanálok.
A hálószobámban ülünk. Nicolette törökülésben az ágyamon, én pedig a falnak támaszkodva a földön.
Egy pergamenre körmöl valamit.
- Mit csinálsz? – kérdezi kissé unottan.
- Bájitaltan. Idén sokkal több van, mint eddig volt. Nem lesz időm semmire egész szünetben. Elvigyorodok.
- Semmire? - Felnéz. Nagyon lassan. Érzelemmentes az arca.
- Semmire – feleli végül még mindig figyelve minden rezdülésemet. Lassú, fáradt, vontatott, mondhatni lusta mozdulattal előkotrom a pálcám a farzsebemből. Nicolette-re mutatok vele. Elmotyogok egy varázsigét. Nicolette végignéz magán. A pergamene felé intek.
- Jó lesz így? – Átfutja a szöveget, rám bámul.
- Hogy csináltad? A tartalma is jó, és a betűk is olyanok, mintha én írtam volna!
- Azért, mert én írtam, és azért, mert a te betűid alapján – világosítom fel.
- Megint a fejemben turkálsz? – Néz rám megrovóan. Vállat vonok.
- Miért? Vannak még titkaink egymás előtt? – kérdezem. Letépi a pergamen alját, ráfirkant valamit, a talárjába rejti.
- Nincsenek – feleli. Leteszi a házi feladatát, és lemászik hozzám.
- Megírjak mást is?
- Majd. Rövid ez a szünet, kevés időnk van.
- Kevesebb, mint hiszed. Az ezt következő két éjjelen nem leszek itthon.
- Ezt eddig nem említetted.
- Csak két éjjel. Kibírod.
- Nehezen.
- Kiengesztel egy karácsonyi halálfaló bál? – Elmosolyodik.
- Peters tartja? – kérdezi. Megrázom a fejem.
- Ő a Nagyúrnál vendégeskedik, mióta kiderült… az árulása.
- Akkor? Megint itt lesz?
- Nem. Trixnél. – Felvonja a szemöldökét.
- Trix?
- Bellatrix Black.
- Utoljára mintha nem szerettétek volna ennyire egymást.
- Most sem. De mire jó, ha utáljuk egymást?
- A szeretőd ő is?
- Mármint Trix? – Bólint. – Nem. Egyszer megkóstoltuk egymást. De aztán abbahagytuk.
- Miért? Nem volt jó? – Felnevetek.
- De. Általában nem bukom az idősebb nőkre. De Bella mindig is kiemelkedő jelenség volt. Kipróbáltuk. De azóta sok minden történt. Nagyon sok minden.
- Akkor most csak én vagyok neked? – kérdezi reménykedve.
- Csak te. Amíg vissza nem mész, nem lesz más.
- És ha visszamentem?
- Mit vársz tőlem, Nicolette? Sok mindenre képes vagyok, de a jövőbe nem látok.
- Végül is nem várhatok el örök hűséget…
- Hát nem. Néha be kell vetnem a mosolyom ebben a munkában. Különben sem várhatod el tőlem, hogy annyi ideig…
- Semmit sem várok el tőled a jövőmmel kapcsolatban, Draco. Bár idővel segíthetnél majd. Tudod, hogy megkapjam a Jegyet…
- Még mindig ezt akarod?
- Hiszen tudod, hogy végigcsinálom, amit akarok.
- Ugyan, kérlek! Semmit sem csinálsz végig!
- Kiszabadítottalak a szigorúan titkos börtönből, korábban pedig megszereztelek!
- Megszereztél? Mi az, hogy megszereztél? – hörrenek fel.
- Talán nem vagyunk együtt?
- De igen – mondom gúnyosan. – Azért, mert én ezt akartam.
- Hazudsz!
- Nem mondhatod, hogy hazug vagyok! – morranok. – Különben is, mindig az van, amit én akarok.
- Most beismered, hogy akartál engem?
- Sőt, még most is akarlak! – Még mielőtt tiltakozni kezdene, a földre teprem.
Bár – így jobban belegondolva – talán nem is akart tiltakozni.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
