|
11. Számonkérés
- NICOLETTE! – üvölti Vince. Furcsa, mert azt hittem, gyűlésen van.
- Igen, Vince?
- Nicole, kérdeznem kell valamit. Őszintén felelj! Te küldted fel a norvég muglik háza fölé a Sötét Jegyet?
- Igazából nem is nor…
- Nicolette! Őszintén!
- Én voltam. De miért? Baj?
- A Nagyúr dühös. Tudja, hogy ott voltunk, és látni akar téged! Tudja, hogy te tetted!
- Állok a Sötét Nagyúr elébe! Vigyél el hozzá! – Lemondóan megrázza a fejét.
- Mit akarsz? A Nagyúr fél fogára sem vagy elég!
- Épp ezért kell megjelennem előtte, ha látni kíván. Induljunk!
Karon ragad. Egy temetőbe érkezünk. Felkapja a csuklyáját.
- Nagyúr… Itt a lány. – Odakúszik Voldemort Nagyúr lábához, és megcsókolja a talárjának szegélyét.
- Te vagy Nicolette? – sziszeg rám a Nagyúr. Úgy döntök, nem omlok térdre. A vörös szemekbe függesztem a tekintetem. A halálfalók elalélnak a pimaszságom láttán. Határozottan felelek, felszegett fejjel.
- Igen. Én vagyok.
- Malfoy szeretője?
- Igen, Nagyúr.
- Te fel tudod küldeni a Sötét Jegyet?
- Igen, Voldemort Nagyúr!
- Ki mered mondani a nevemet? – hökken meg.
- Miért félnék a nevedtől, ha itt állsz előttem teljes pompádban?
- Miért küldted fel a Jegyet?
- Hogy a falusiak ne gyanakodjanak rám.
- Tudtad, hogy csak a halálfalók idézhetik meg a Jegyet?
- Mindenki tudja, én is tudtam természetesen – felelem. Voldemort szemében düh vöröslik.
- Crucio! – Elönt a kín. Nem fogok megalázkodni! Még mindig felszegett fejjel állok, bár a szemem becsuktam. Hosszú idő után meghallom Crak hangját.
- Ne csináld, Nagyúr, hisz csak egy gyerek!
Enyhül a kín, Vince felordít.
- Hogy mersz beleszólni, Crak?!
- Nagyúr! Ő tényleg nem tehet semmiről. Már ott sem volt, mikor megidéztem a Sötét Jegyet. Ne őt kínozd, csináld velem. Hisz meg sem nyikkantam még! A halálfalóiddal könnyű, mert ismered a gyenge pontjaikat! De mi lesz velem? HA így elengedsz, megcsappan a rajongásuk ezeknek itt!
Körbemutatok a halálfalókon.
- Mit akarsz? –sziszeg rám a Nagyúr.
- Nem olyan rég megöletted a szüleimet. Nem akarom felhánytorgatni, biztos okod volt rá. Őket megölték a szolgáid. De vajh engem meg tudsz-e törni te magad, Sötét Nagyúr?
Sejtésem sincs, miért provokálom. Valahogy muszájnak érzem.
- Crucio!
- Remek érzés, Nagyúr! – kiáltom. Sajnos kicsit megremeg a hangom. Erősödik a kín, aztán megszűnik. – Ennyi?
Pofátlanságom meg is kapja megérdemelt büntetését. Térdre omolván azon gondolkozom, miért csinálom ezt…
- Nem küldöd fel többé a Sötét Jegyet?
- Csak ha megint kedvem szottyan egy ilyen kínzós, temetős, halálfalós partira.
Nagy meglepetésemre Voldemort felnevet.
- Pontosan olyan vagy, mint Draco Malfoy. Ez tetszik. Ha felnőttél, keress meg! Crak! Vidd haza a hölgyet, és vigyázz rá!
- Igen, Nagyúr! – Vince karon ragad, és hazahoz. – Mire volt jó ez?
- Arra, hogy a Nagyúr viszont akarjon látni engem később. Közétek akarok tartozni, Vince. Miért baj?
- Semmiért… - sóhajt. – Hogy foglak még egy hónapig elviselni?!
- Te engem? És én mit szóljak? Őrző-védő szolgálat vagy egy személyben.
- Ááááh! Erre inni kell! – kiáltja.
- Akkor igyunk. Whiskyt ide!
- Egyfolytában meglepsz. Mikor idejöttem, kislány voltál. Ma este meg már a Sötét Nagyúrral szállsz szembe! Mardekár nevére, mi lesz így belőled?
- Remélem halálfaló. – Kinyitom az üveget, és kitöltök magunknak egy-egy pohár whiskyt. Inni kezdek. – Bár Draco nem akarja.
- Meg akar védeni az olyan alkalmaktól, mint ez a mai.
- De hát kibírtam ezt is! – Újratöltöm a poharakat. – Ugye több üveggel hoztál be?
- Persze – válaszol valamelyik mondatomra. – De a Nagyúr tudja fájóbban is. Azt is kibírnád?
- Nem vagyok gyenge kislány! – Megragadom az üveget, és nagyokat kortyolok belőle. – Elég sokat kibírtam eddig is!
- És ha ezután még többet kell? – Vállat vonok. Újra a számhoz emelem az üveget. Szomorúan veszem tudomásul, hogy kiürült. Újat bontok.
- Miért próbálunk meg azon változtatni, ami nem is biztos, hogy meg fog történni? – Újratöltöm a poharakat. Crak kiveszi a kezemből az üveget, és – poharával mit sem törődve – ő is meghúzza.
- Nem biztos, ámde lehetséges. Ha Draco tilt, annak oka van.
- Az, hogy gyenge kislánynak hisz? – Kiüríti a poharat. Végigmér.
- Gyengének hihet, de kislánynak bajosan.
- Ezt most dicséretnek vegyem? – Tovább kortyolom az üvegből az italt.
- Annak. De gondolom… nem is számít. Ha meg akarod öletni magadat, akkor úgyis mindegy, mit gondolok
Kicsit elszégyellem magamat. Közelebb húzódom Crakhoz, és ártatlan szemekkel ránézek. Leteszem a whiskyt.
- Ne haragudj! Ha tudom, hogy így megijeszt, nem csináltam volna.
- Semmi baj. Nekem kell bocsánatot kérnem, mert kislánynak tartottalak.
Rámosolygok. Kiöntök valamennyit a poharakba, meg valamennyit az asztalra is, de kit érdekel…
- Koccintsunk a békére! – indítványozom.
- A békére! – Koccintunk. Az asztalra teszem az üres poharat.
- Bocsánat. – A combjára simítom a bal kezemet. Ő a jobbjával átöleli a vállamat.
- Nem haragszom – mondja. Közelebb húz magához. Így a lábaira borulok.
Ahogy itt fekszem a karjai között, nagyon is jól néz ki… És olyan jó, ahogy a kezei hozzáérnek a ruhám alatt a hasamhoz. És ahogy a hajamat, és az arcomat simogatja lapátkezével… És ahogy szinte vetkőztet, felfal a tekintetével…! A nyakába kapaszkodom, felhúzom magam a szájához, és megcsókolom.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
