|
10. Helen
Csodás reggelre ébredünk. Szikrázóan süt a nap, meleg van, csak Crak tűnik túlontúl gondterheltnek.
- Mi a baj? – kérdezem köszönésképpen.
- Jó reggelt! – mondja. – Rögtön elmondom, csak előbb felébredek.
- Addig csinálok reggelit… oh, nincs pálcám. – Döbbenek rá a szomorú tényre.
- Egen, ez az én problémám is. Be kell mennünk az Abszol útra, venni egyet.
- De hát Dracónál van…
- Felrobbant. Ellenben megmentette Draco életét. Újat kell vennünk.
- Miért baj ez tulajdonképpen?
- Egész eddig úgy tudtam, hogy a saját alakomban vészelhetem át ezt a nyarat. Most Százfűlé főzetet kell innom. Utálom.
- Nyugi. Draco élete megér egy kis szenvedést. De kinek az alakját veszed fel?
- Nem tudom. Talán egy mugli volna a legjobb. Cseppet sem gyanús. Hisz lehet egy ismeretlen mágus is…
- El tudsz engem vinni Fagernesbe?
- Miért? Mi van ott?
- Norvégiában van. Ott laktunk… a szüleimmel… Khm… Ismerek ott néhány muglit.
- Tudsz hoppanálni?
- Nem. Főképp ezért szeretném, ha velem jönnél.
- Nem tudom, hol van. De ha gondolod, megpróbálhatjuk. Fagernes?
- Igen. De előbb csinálj valami reggelit, kérlek.
Jó. Mit kívánsz? – Megvonom a vállam. Reggelit bűvöl az asztalra. Eszünk.
- Szerintem vegyél fel köpenyt. Ott sokkal hidegebb van.
- Hol is van pontosan ez a hely?
- Norvégia. Ráadásul a hegyekben. Helen és Stephan segíteni fognak.
- Remek. Akkor vedd a köpenyed, és indulás.
Egymásba karolunk, hoppanál. Otthon, édes otthon. Beszívom a csípős, hideg levegőt, körbenézek a jól ismert pusztaságon.
- A dombon túl kezdődik a falu. Mindenki mugli, és csak néhányan tudnak rólunk. Ne keltsünk nagy feltűnést.
- Rendben. Majd nem kezdek bűvészkedni a falu közepén. – Crak rám vigyorog.
- Szörnyen gyerekes vagy – sóhajtok. – Gyere! Stephan háza a túlsó oldalon van. És mivel te nem vettél fel köpenyt, hiába mondtam…
- Mennyi idő alatt érünk oda? Két perc? – kérdezi fitymálón, de már vacog.
- Itt bőven elég két perc, hogy megfagyj!
- Oké, beismerem, itt te vagy itthon – szabadkozik.
- Már én se! – felelem sötéten. – Kövess! Vigyázz, mert csúszik.
Elindulok. Hallom, hogy mögöttem csúszkál. Ahogy elérjük a falut, a régi ismerős kisgyerekek ujjongva jönnek elém. Köszönök nekik, megígérem, hogy a szokásos meglepetésüket idén is megkapják, aztán tovább sietek. Kísérőm egyre gyakrabban kocogtatja egymáshoz a fogait. Futni kezdek. Vadul bedörömbölök az utolsó ház ajtaján.
Helen nyit ajtót, és rögtön örvendezni kezdene a viszontlátásom miatt, de kíméletlenül félrelököm. Berontok a házba, és magammal vonszolom Crakot is.
- Erre most nincs idő. Adj valami köpenyt, bundát a barátomnak. Meleg itókát: teát! Lángnyelv whiskyt, az jobban felmelegíti.
Mikor megkapom, amiket kértem, és már kevésbé hallom Vincent vacogását, Helenre nézek. Nem szólok, csak átölelem.
- Hiányoztál, Nicolette!
- Te is, Helen. Semmit sem változtál az egy év alatt, amíg távol voltam.
- Ellenben te rengeteget. Ám biztos nem ok nélkül jöttél most sem.
- Valóban. Stephan segítségére lenne szükségem.
- Halért ment. De mesélj! Üljetek le! Esztek, isztok valamit?
- Nem köszönjük, elég az a pohár whisky. Lényegét tekintve azért jöttem, hogy kérjek egy keveset Stephantól a hajából.
- Minek?
- Tönkrement a pálcám. Be kell mennünk Londonba venni egyet. És Vince… - Crakra mutatok. – nem jöhet a saját alakjában.
- Miért? Halálfaló?
- Igen. Az – sóhajtom.
- Anyádéknak megígérted, hogy vigyázol magadra! És mi is megfogadtuk, hogy óvni fogunk téged – csattan fel Helen.
- Igen. És semmi bajom. Jól vagyok.
- De ez könnyedén megváltozhat, ha gyilkosok közt élsz!
- Inkább élek gyilkosok, mint anyáskodó, ostoba muglik közt!
- Szomorú, ha már csak egy ostoba muglinak tartasz.
- Ugyanúgy tisztellek, mint azelőtt, hogy először elmentem innen – mondom csillapulva.
- Itt nem a tiszteletről van szó. Ugyanúgy szeretsz-e? – kérdezi ő hasonló hangszínen.
- Valaki azt mondta nekem, az érzelmek sebezhetővé tesznek. Kezdem megérteni.
- Az érzelmek emberré tesznek!
- Ismerek talpig embereket fölösleges érzelmek nélkül is!
- Ugye ezt te sem gondolod komolyan, Nicolette?!
- De igen. És én is leteszem lassan az érzelmeimet.
- És akkor ölni is fogsz?
- Már öltem, Helen…
- Akkor felejts el minket, Nicolette! Menj a házunkból!
- Remek, megyek is!
- Várj! Vidd az összes varázsholmit, amit valaha is idehoztál.
- Úgysem érdemled meg őket, mugli! – mondom dühösen. – Invito, holmiim!
- És most távozz a barátoddal együtt. El a faluból!
- A mocskos kis házadból kitilthatsz, Helen, de a falu az én falum is!
- Amíg meg nem tudják, hogy gyilkos vagy!
- Nem fogják megtudni. De kinek hinnének jobban? Az ostoba, pletykás Helennek, vagy a kis árva, ám bájos Nicolette-nek? Gyere, Vince menjünk innen. Úgy tűnik, a muglik megőrülnek a negyven után. – Crak kezébe nyomok egy-két mágikus holmit, két üveg vajsört, meg egy nagy zacskó édességet, közben észrevétlenül magamhoz veszem a pálcáját. – Oh, valamit majd elfelejtettem. Köszönök mindent, amit eddig értem tettél, Helen. Viszlát a pokolban. Adava Kedavra!
- Nicolette!
- Bocs, Vince. Nem tehettem mást… ha elhíreszteli… Stephan csak este jön. Ha halért ment, akkor a szomszéd falun túl halászik. Más nem fogja megtalálni, mert senki nem jön ide. Ugye nem árulsz be Dracónak? – kérdezem angyali arccal. Átnyújtom neki a pálcát. Elteszi. Az égre emeli tekintetét, felsóhajt.
- Még azt hinné, nem tudok rád vigyázni. Kit ölünk meg még? Hová megyünk?
- Senkit. És itt a házunk a szomszédban. Ott le tudunk pakolni.
- Még nem költöztek be mások?
- Gondolom Draco elmesélte, hogy mi történt a szüleimmel. Vagy, ha mást nem, Peterstől tudod. Szóval az itteni muglik rettentő babonásak. A közelében sem jönnek olyan háznak, ahol rejtélyes módon meghalt valaki. Meg a ház felett lebegő Sötét Jegy is elég ijesztő volt nekik. Senki se tévedne erre.
- Értem. Mit akarsz még itt csinálni?
- Elvinni pár holmimat. És megtartani a szokásos trükk-bemutatót a kicsiknek.
- Trükk-bemutatót? Nicolette, te teljesen ijesztően sokoldalú vagy!
- Ezt bóknak veszem. Indulás.
Követ. Immár nem fázik. Még jó, hogy a köpenyt is én hoztam hajdanán. Mutatunk pár apró varázslatot a gyerekeknek, aztán visszamegyünk a házunkba. Összepakolok, és Vince kezébe nyomom a táskát.
- És most?
- Elvinnéd a táskámat? Jövök én is, csak valamit még el akarok hozni. Draco házában találkozunk!
- Jó, de siess!
- Csak egy perc. Használd te is a kandallót, ha akarod. – Bólint. Helenék háza elé futok. Előkapom a zsebemből anya pálcáját. – MORSMORDE!
Kár, hogy el kell törnöm a pálcát… Jó, Sötét Jegy a ház felett, máris az ártó szellemek a gyanúsítottak. Persze Stephan tudni fogja, de ő mit tehetne? Crak után indulok. Elmorzsolok egy könnycseppet.
- Nicolette, csodás kirándulás volt, de hajat nem szereztünk – fogad „dajkám”, mikor kilépek a tűzből.
- Hogyne szereztünk volna. Az egyik kislány, Susanne szerzett nekem az apukájáéból a bemutató alatt. Remek kiállású férfi, tetszeni fog neked.
Átnyújtom a hajszálat tartalmazó fiolát.
- Elismerem, jó vagy. Nah, irány az Abszol út!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
