|
6. Kislány a halálfaló-hajlékban
Elérkezik az a nap is, amelyen Nicolette-nek haza kell jönnie. A fal külső oldalán várom őt. Egy kicsit feszengek Fainchak mugli ruháiban, mert veszettül kényelmetlenek, de mit tehetek, ez vagyok ő…
Hamarosan megérkezik a vonat. Addig a közelben álldogáló máguscsaládokat hallgatom. Sok régi „ismerős”. Egyik sem mond semmi érdekeset. Csak Morissonékon látszik, hogy megviseltek. Hát persze. Nincs egy hónapja, hogy néhány halálfaló megölte a családfőt. A kis Martin most jön haza a Roxfortból. Ő még nem is tudja… szomorú. Piszkos munka volt. Épp igyekszem visszaidézni, hogy is végeztem a mindenható minisztériumi Morissonnal, mikor éles hang zavar meg.
- Donald! – Felkapom a fejem. Hatvan körüli nő siet felém. Lilás haj, fakó arc, sötétszürke szemek. Sivító, idegborzoló hang. – Donald Fainchak! De régen láttalak!
- Való igaz… - motyogom. – Túl régen…
Meg sem hallja, amit mondok, tovább süvíti, hogy mennyire megváltoztam, milyen férfias lettem, satöbbi. Én meg azon elmélkedem, ki lehet ez.
-… hogy hasonlítasz apádra! Na mi van, már meg sem öleled a te Meggie nénikédet? Mit szólna apád, ha látná, hogy így köszöntöd az egyetlen nővérét?!
Elkeseredett arcot vágok, miközben átölelem.
- Apám nem láthatja, mert halott – mondom halkan.
- Persze, persze! De ha látná… Egyébként mit keresel itt? Csak nem a lányodat vagy fiadat várod?
- Dehogy! Csak magamhoz veszek egy kislányt pár hónapra. S mi a helyzet veled, Meggie néni?
- Semmi. Olyan réges-régen adtál hírt magadról. Így be kell érnem az én Foltos cicám társaságával. – Gyorsan kotrok egyet az elméjében. Észre sem veszi.
- És Steve bácsi?
- Meghalt a múlt hónapban – sivítja.
- Oh, ez olyan szomorú – mondom a lehető legelkeseredettebben.
- Igen, én is azt kívánom, bár utána mehetnék – nyafogja.
- Nem kell soká várnod… Gondoskodom róla… - morgom.
- Mit mondtál, Donald? – kérdezi gyanakodva.
- Semmit! Nézd, ott van Nicolette!
Nicolette – hála az isteneknek – maga után vonszolja a ládáját, és a baglyát. Feltétlen segítenem kell neki. Odaszaladok hozzá.
- Szia, Dé! – örvendez.
- Szia, Nicolette… Ő itt Meggie néni… megboldogult apám nővére. Nagyon, nagyon régen találkoztunk…
- Értem. – Átölel, aztán a nénihez fordul. – Csókolom, Nicolette vagyok. Örülök, hogy megismerhetem, Meggie néni.
- Én is, kis drágám.
- Meggie néni, mi lenne, ha betérnél hozzánk egy kávéra? – invitálom kedvesen.
- Nos…
- Remek! Hoppanálni fogunk. – Megragadom őket, és a házamhoz viszem. – Nicolette menj be, kérlek, és pakolj le! Meggie néni, maradj egy kicsit idekint, beszélni szeretnék veled.
- Nos, rendben. – Megvárom, míg Nicolette bemegy, csak aztán folytatom.
- Ugye nagyon magányos vagy, és nincsen senkid…
- Csak te, és a kislány – sóhajtja. Furcsa, még ezt is sipítozva teszi. Elvigyorodok.
- Rendben. Csak ezt akartam tudni!
Pár perc múlva belépek a házba. Szembetalálom magam Nicolette vádló tekintetével.
- Mit csináltál vele?
- Hazaküldtem…
- Megölted, igaz?
- Meg. De meg is akart halni egyetlen szerelme után. És sokat árthatott volna nekünk.
- De nem ártott! Csak egy néni volt.
- Fainchak legalább öt éve nem találkozott vele. Ennek azért oka van, nem gondolod? Így a legjobb. Különben ne szólj bele, hogy kit hagyok életben, és kit nem.
- De hát…
- Nicolette… Ha gyűlölni akarsz, mert öltem, akkor gyűlölj, kit érdekel.
- Nem akarlak! Csak éppen… Ne haragudj, hülyeségeket beszélek. Meggie Fainchak az utunkban állt, akár csak Donald.
- Látom, megnyugodtál. Akkor megmutatom a szobádat. A ládát, meg a baglyot lebegtesd csak utánunk.
- De én nem varázsolhatok…
- De igen. Azt hiszik, én voltam. Akié a ház, azé a varázslat.
- Kié a ház?
- Eddig lakatlan volt. Nemrég vette meg Donald.
Bevezetem a szobájába. Elámul a baldachinos ágyon, a falon lógó képeken, az ablakon túl elterülő tájon, a múlt századi szekrénysoron, mindenen. Aztán csak ennyit nyög ki:
- Draco, ez gyönyörű.
- Aha, szép. Ha berendezkedtél, gyere le a nappaliba. Szeretném tisztázni a szabályokat.
Magára hagyom. Hagy csodálkozza ki magát. Elvégre tényleg szép, nekem is el kell ismernem. Leülök a nappaliban, és ételt, vajsört varázsolok magam elé. Felhörpintek egy kávét. Érzem, hogy visszakapom a saját alakom. Fainchak ruhái röhejesen lógnak rajtam. Mikor visszatérek az átöltözésből, Nicolette már ott vár a nappaliban.
- Lepakoltam – mondja.
- Remélem, kényelmesnek fogod találni a szobádat. Ülj le, egyél, igyál! Aztán figyelj rám!
- Nem vagyok éhes.
- Még mindig rossz okklumentor vagy. Egyél!
Belátja, hogy elbukott. Enni kezd. Lángnyelv whiskyt varázsolok magamnak. Miközben azt kortyolgatom, ellopok pár falatot Nicolette tányérjáról. Vigyorogva nézi a lopkodásomat. Befejezi az evést.
- Köszönöm – mondja. – Ismertetheted a szabályokat.
- Rendben. 1) Még mindig fontosabb a munkám, mint te, ezért napokig eltűnhetek. Esetleg szó nélkül, bár igyekszem majd nem így tenni. Ha mégis így lenne, ne menj ki a házból!
- Egész nyáron itt kell lennem?
- Időnként elviszlek majd helyekre. Egyébként igen. Nem fogom gyakran idehozni a barátaimat, de ha mégis, te maradj a szobádban. Egyrészt veszélyes lenne velük találkoznod, másrészt felesleges.
- Eddig rendben. Más?
- Igen. A te barátaid. Levelezhetsz velük, váltott bagollyal. De sem a helyről, sem rólam, sem Fainchakról nem írhatsz nekik. És egyikük sem jöhet ide. A leveleidet nem kívánom elolvasni, amíg nem adsz rá okot. Gyere! Körbevezetlek.
- Ennyi szabály van? – kérdezi utánam lépdelve. Felvonom a szemöldököm.
- Miért? Több kell?
- A Roxfortban több van – mondja.
- Én sem örülnék neki, ha a szobámban szambáznál, vagy Fogas Frizbikkel darabolnád fel az otthonom. De úgy hittem, ez a veszély nem áll fenn.
- Nem tudok szambázni – mondja nevetve. Aztán elkomorul. – És gyűlölöm azt az ostoba játékszert, mióta…
- Mióta Tiranyé megharapott, vagy mióta elszabadult egy tucatnyi a klubhelyiségben? – kérdezem kissé gúnyosan.
- Hahaha – morogja Nicolette. – Egyszerűen felejtsd el a dolgot!
- Hogy is feledhetném, ha egyszer megírtad nekem?
- A bálon arra sem emlékeztél, kicsoda Tirany.
- Levelenként száz névvel nehezen birkóztam meg. Pillanatnyi elmezavar volt csupán, melyben elfelejtettem becses barátnőd nevét… Ám, mielőtt hozzáfognék, hogy vezeklésül Cruciatusokat szórjak magamra, tudatnám veled: ím, a bagolyház.
Belépünk, és ő újfent elámul. Hatalmas terem pár tucat bagollyal.
- Akár Roxmortsban – suttogja.
- Annyira azért nem jó – mondom kicsit sem lelombozva őt.
- De igen! Honnan van ennyi baglyod, és miért?
- Boltokból, innen-onnan. Az a fehér például Kanadából. De ott a tied is. Látod? És hogy miért? Az én munkámban mindig kell egy váltás bagoly.
- Akkor az a sok, amit nekem küldtél, mind a tied volt?
Többségük. Gyere! Tovább megyünk. Később még visszajöhetsz, ha akarsz.
- Hová megyünk?
- Leviszlek, és megmutatom, hol a szobám. Aztán lenézünk a konyhába a házimanókhoz. Megfelel?
- Igen. De mi van a többi szobában?
- Jobbára üresek, pár régi bútor van bennük, ócska kacatok. Ahová be tudsz menni varázslat nélkül, bemehetsz. Ahová nem: nos, azokat a szobákat hagyd ki a saját érdekedben.
- Ez egy kastély, Draco. Hogy lehet, hogy kintről csak egy sima mugli háznak tűnt?
- Varázslat, Nicolette! – mondom gúnyosan.
- Már megint gúnyolódsz – állapítja meg éles elméjűen.
- Valóban? Nem mondod komolyan! Nem szokásom gúnyolódni rajtad, csak ha ostobaságot mondasz vagy teszel. Néha olyanokat kérdezel, amit még egy ostoba mugli sem kérdezne.
- Ne sértegess! – mondja lebiggyesztve a száját.
- Nem teszem, ha nem adsz rá okot.
- Állandóan sértegetsz, pedig én csak…
- Te csak mi? Sírva ne fakadj, kislány, mert…
- NEM VAGYOK KISLÁNY! – üvölti. Pálcát ránt. Felnevetek.
- Ugyan már, Nicolette! Hisz ezzel bizonyítod leginkább, hogy kislány vagy.
- Nem vagyok az! Különben figyelmeztetlek, pálca van nálam. – Felé fordulok. Nemes egyszerűséggel csak ennyit mondok:
- És?
- Cseppet sem félsz?! Bármikor megátkozhatlak… megölhetlek, Draco…
- Na idefigyelj! – mondom dühödten. Épp csak felemelem a hangom, mégis hátrahőköl. Utána lépdelek. Nekihátrál a falnak. – Elsős se voltál, apró kis senki, mikor összeszedtelek a pályaudvaron! Ott ücsörögtél a mocsok közepén, mert szegény téged otthagyott a két bolond unokatesó. Öt éven keresztül ápolgattam a lelkedet, ugrottam, ha hívtál! Két hónapja azon fáradozok, hogy magamhoz vehesselek! Egy ocsmány félvér idióta alakjában rohangáltam a kedvedért! Kedvesen csevegtem az igazgatónővel! Hónap elején négy Cruciatust kaptam Voldemort Nagyúrtól, mert késlekedtem miattad! Ma érted mentem és befogadtalak az otthonomba! Berendeztem neked egy szobát, legalább egy órán át eltűrtem azt a szipirtyó Meggie nénit! És most van képed megkérdezni, nem félek-e attól, hogy hátba támadsz egy ostoba kis sértésért? Te nem félsz, hogy az utcán találod magad? Vagy ami még jobb, egy árvaházban? Mert, ha így folytatod… Jegyezd meg, Nicolette, én itt nem tartozom neked semmivel! Nekem már nem kell figyelnem rá, óvom-e a kicsiny lelkedet! Én itt megsérthetlek, mert én vagyok itthon! Azt ajánlom, gyorsan tedd el a pálcádat, és amíg nálam vagy legfeljebb azért vedd elő, hogy tanulj!
- Draco, én… - kezdi megszeppenten. Ismét a szavába vágok, bár már halkabban.
- Ne szabadkozz, semmi értelme! Nem várok hálát, pedig elég sok mindent köszönhetsz nekem. Többé ne fenyegess pálcával, mert gyorsabb vagyok nálad, és esetleg elveszíthetem a fejem. Attól pedig óvjanak téged az istenek, Nicolette!
- Nem akartalak megbántani! – mondja, s a fal mentén a földre csúszik. Szánakozva ránézek, aztán felhúzom magam mellé.
- Ne alázd meg jobban magad, mint amennyire eddig tetted. Menj a szobádba, pakolj, aludj! Holnap befejezzük az idegenvezetést. Reggelinél várlak az étkezőben. Majd érted küldök egy manót.
- Jó éjt, Draco! – suttogja, és a szobája felé indul.
Dühös vagyok. Nem értem ezt a lányt. Miért bőszít fel újra és újra? Belátom, hogy úgyse jövök rá, ezért inkább leiszom magam. A szobámba sietek, és inni kezdek.
A fenébe is, kislány került a halálfaló-hajlékba.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
